11. Elvarázsolva

Itt vagyok!

Sajnálom, hogy úgy eltűntem, csak a hullámok összecsaptak a fejem fölött. Ki kellett hevernem egy szerelmi csalódást, emellett a ballagásomon én búcsúztattam évfolyamtársaimat, és arra is készülnöm kellett, közben itthon is és az iskolában is teljesítenem kellett. Tudom, nem a világ vége, csupán akkor úgy éreztem, hogy nem tudok írni...

DE! Természetesen folytatom a történetet. Nem terveztem, hogy abbahagyom, mert ebben lelem az örömöm, ezzel tudom kifejezni magam, és megnyugtat. Emellett nagyon nagyon nagyon szépen köszönöm a sok-sok visszajelzést, ami folyamatosan arra bátorít, hogy csináljam, írjak, ne hagyjam abba, mert érek valamit. :) Tényleg nagyon sokat jelent ez nekem. Köszönöm!

Meghoztam a 11.részt, amit egy pár évvel ezelőtti debreceni látogatásom ihletett meg, remélem Mindannyiótoknak tetszeni fog. Ha van kedvetek, hallgassátok hozzá ezt a dalt, én végig ezt hallgattam, míg írtam. :) Teszek fel képeket, amik megihlettek, ezek mind a sajátjaim. :) (A kezdő kép nem az egyém!)

Ophelia

Hirtelen kipattantak a szemeim. Nem láttam semmit. Egy pillanatra megijedtem, majd minden kitisztult. Mély levegő. Frissesség. Éreztem, ahogy mellkasomban ver a szívem, minden egyes összehúzódását és verését, mindent. Ereimben lassan áramlott a vér, mely összefüggött lassú lélegzetvételeimmel. Nyugalom. Most volt időm megfigyelni testem minden egyes életjelenségét. Az ablakon keresztül hideg szél csapódott be. Hallottam, ahogy a függöny anyaga összeér, így susogó hangot ad ki. Karomat elérte a hideg légáramlat. Libabőrös lettem. Ahogy beáramlott a kinti levegő, új illatokat is magával hozott. Édes méz, és liliom illatát fedeztem fel. A kedvenceim. Pislogtam egyet, szinte éreztem, ahogy pilláim ereszkednek, majd megemelkednek. Nyelvemmel lassan megnyaltam száraz alsó ajkamat. Orromon keresztül ismét levegőt vettem, éreztem, ahogy tüdőm teljesen megtelik friss oxigénnel, de én egyre csak szívtam volna be a levegőt. Érzékszerveim folyamatosan dolgoztak. Telhetetlen voltam.

Amíg feküdtem ott, mint egy élettelen tárgy, volt időm gondolkozni. Testem nem mozdult, de odabent nagy volt a sürgölődés. Egymás után jutottak eszembe a dolgok: „hogy van a bátyám? Vajon szenved? És ha igen, mennyire? Mikor láthatom újra?” Aztán arra jutottam, hogy ma mindenféleképpen fel kell hívnom anyáékat. Ha eltervezek valamit, akkor annak úgy kell lennie! Ez egy fontos dolog. És igen, ha már a fontos dolgoknál tartunk: Liam. Mi van vele? Vagy is inkább velünk? Olyan gyors ez az egész, mégsem tudunk nem egymás közelében lenni! Nemrég mindketten egy hosszú kapcsolatnak vetettünk véget, s máris beleugrunk egy újba? Talán csak azért hangolódtunk így egymásra, mert felejteni akarunk. De talán nem! Talán mi tényleg egymáshoz illünk, talán tényleg olyanok vagyunk egymásnak, mint az oxigénmolekula a hidrogénmolekulának, mely egy olyan elegyet alkot, ami nélkülözhetetlen az élethez: víz. Talán mi ketten, ő és én, együtt alkotjuk a vizet.

Halk dudorászást és éneklést hallottam baloldalról, ami elsőre egy kicsit megrémisztett, de miután felismertem a lágy dallamok alkotóját, mélységes megnyugvás töltött el. Éreztem, ahogy szám akaratlanul mosolyra húzódik, és megtehettem volna, hogy ellent parancsolok ennek a folyamatnak, de az őszintét megvallva, nem akartam véget vetni ennek. Ahogy felálltam az ágyból, s télikertem felé lépkedtem, egyre tisztábbak lettek a hangok. Akusztikus gitárral kísérte kellemes énekhangját, mely furcsa érzéseket váltott ki belőlem. Ez az erős és mély hang annyira édes és könnyed tud lenni, ha egy puha hangszer kíséri! A dallam hívogatott, mint egy éhes medvét a világ legtisztább nektárja, így lábaim újabb lépéseket tettek meg irányába. A parkettán ült, közvetlen az ablakfal előtt. Hátát enyhén begörnyesztette, ahogy előrébb hajolt a füzetéhez, melybe valószínűleg a szöveget írhatta. Fejét felemelte, gerincét teljesen kiegyenesítette, karjait a magasba „dobta”, s egy nagyot nyújtózott. Gitárját félretette öléből, rácsúsztatta füzetét és tollát, majd csendben figyelt. Figyelte, ahogy a fák ágait fújja a szél, ahogy a Nap sugarai egyre nagyobb távolságot ragyognak be fényükkel, ahogy megcsillan egy-egy porszem a fényben. Figyeltem, ahogy figyel. Egészen elképesztő… Fura, hogy élvezem azt, ahogyan más élvez valamit. Talán mert ő fontos nekem. Egy helyben álltam, és bámultam, ahogy a mellkasa emelkedik és süllyed, füleltem, abban reménykedve, hogy valami csoda folytán meghallom egy-egy gondolatát, de semmi. Mély levegőt vettem, hallottam, ahogy a levegő beáramlik orromon, s erre Ő is felfigyelt. Fejét ijedten kapta hátra, majd alakom láttán elmosolyodott. „Megijesztettél” – mondta halkan, tényszerűen. „Tudom” – suttogtam, s neki ez is elég volt, hogy hallja. „Gyere ide!” – búgta kitárt karokkal, s én, még ha akartam, se tudtam volna ellenállni ennek a csábításnak. Gépszerűen tettem meg a lépéseket felé, a járás semleges mozgásnak tűnt ahhoz képest, amit a szívem művelt. Vérnyomásom hirtelen felszökött, de nem is bántam. Porcikáim izzottak már magától a gondolattól, hogy közel lehetek hozzá, s én égni akartam!

Karjaival szorosan ölelt körül, kényelmes ölében teljesen elvesztem. Figyeltem szívének minden egyes dobbanását, erőszeretettel érintettem arcom forró mellkasához, elgondolkodva hunytam le szemeimet. Ha jelen pillanatban lehetne egy kívánságom, akkor az az lenne, hogy örökre maradjunk így. Kövesüljünk meg, mint egy csigaház, testünk maradjon így a világ végéig, lelkünk végleg és visszavonhatatlanul kapcsolódjon össze. Öntsenek belőlünk szobrot, ahogy átölel, ahogy közel bújok hozzá. Bárcsak maradandó lenne ez az elmúlandó idilli perc!

Váratlanul egy esőcsepp ütközött neki az üvegnek, mely egy kisebb koppanással ért célba. Célba ért? Nem tudhatjuk. Nem tudhatjuk, hogy egy parányi vízcseppnek mi volt a célja. Talán egy vörös rózsa szirmára akart hullani. Talán egy folyó heves sodrásában akart továbbúszni. Talán céltalan volt. Céltalan, s csak várta a végzetét. A végzetét, mely szerint immáron egy ablakon folyik le, nem tudván, hogy hogyan is lesz tovább, remélvén, hogy valami csodásabb és szebb sors az övé, s ez csupán egy sötét sikátor, mely eltéríti célja felé vezető útján. S talán… talán az is megeshet, hogy az ő sorsa a céltalanság volt! S talán, ha ez az ő sorsa, akkor nem is céltalan! Talán az a célja, hogy céltalan legyen! Céltalan, ám megfontolt. Talán az ő célja az, hogy lassan csordogáljon egy ablakon, hogy lassan fogyjon el, mint egy égő gyertyaszál, hiszen ahogy egyre lentebb fut meredek útszakaszán, otthagy magából egy darabot, s még ha el is tűnik úgy, hogy nem érte el a földet, talán lehetett boldog. Talán egy boldog esőcsepp volt, mivel végzetét beteljesítette. Nem gondolkodván, hogy mi lesz a jövővel, élt a mának, tette a dolgát, élvezte a jelent. Ahogy egyre több esőcsepp jelent meg az üvegfalon, megborzongtam. Testem szabad bőrfelületét égette az engem ölelő fiú bőre, úgy éreztem, mintha egy jégszobor lennék, s ő, mint egy régi vulkánból kitörő láva, megolvaszt. Felnéztem rá: szemei intenzíven kémlelték a kinti világot, de talán megérezhette, hogy nézem, mert rám kapta tekintetét. „Azt hittem elaludtál” – súgta halkan, mire megráztam a fejem. „Gondolkodtam” – jegyeztem meg halkan. „Miről?” – kérdezte érdeklődve, ám még mindig csendesen. Jobb kezemet szívemre helyeztem, majd övére csúsztattam, s azt mondtam: „erről”. Aztán szemeimmel az előttünk heverő természetet kezdtem kémlelni: „és erről itt” – mutattam a kert felé. „Mire jutottál?” – lehelte nyakamba, melytől kirázott a hideg. „Semmire” – nyeltem nagyot, mire felkuncogott. Hátamat mellkasának döntöttem, fejemet kulcscsontjának vonalában pihentettem meg, szemeimet lehunytam, s hallgattam, ahogy a vízcseppek kopognak az üvegen. Egy kezet éreztem csípőmre simulni, melytől szívem hevesebben kezdett verni. A fiú hasam alsó vonalát kezdte gyengéden simogatni, s én egyre szaporábban kezdtem venni a levegőt. „Ez lázba hoz?” – búgta nyakamba, de felelni nem tudtam. Nem állt a számra egyetlen szó sem, így inkább fülem botját sem mozdítottam. „Elvitte a cica a nyelved?” – nevetett fel kellemesen, karját elhúzta hasamról, s egy mély lélegzetet vett. „Miért hagytad abba?” – kérdeztem kétségbeesetten, mire újra felkuncogott. „Lia, ez belőlem is ugyan azokat az érzéseket váltja ki, mint belőled” – súgta fülembe kedvesen.

Hosszú ideig nem szólaltunk meg. Most semmi sem tűnt olyan reménytelennek. Ez most a valóság, ezt nem álmodom, ezt biztosan nem álmodom. Talán minden lehetséges… csupán küzdenünk kell érte. Ez az egész olyan idilli és természetellenes; de ez tényleg a valóság! „Írtam egy dalt” – szakította meg gondolatmenetemet az engem ölelő fiú. „Akarod hallani?” – kérdezte izgatottan. „Szeretném” – mosolyodtam el. Karjai nehezen engedtek el, mintha minden egyes centiméter távolság megtételébe egy kicsit belehalt volna. Megfontoltan ültem le mellé, ő pedig kezébe vette gitárját, s maga elé helyezte füzetét. Gyorsan átfutotta a kottát, majd gitárjára nézett. A húrok megpendültek, a szívem pedig egy kicsit megállt. Csodálatos. Halkan dúdolni kezdett a gitár dallamára, s mintha szája szavakat formázott volna, de nem értettem mondanivalóját. Azonban egy dolgot megértettem: a lelkét.

*

Szemeim folyamatosan az utat kémlelték, mialatt az autó motorjának zúgását hallgattam. Néztem, ahogy a fák és bokrok összemosódnak a sebesség miatt, hallottam, ahogy a visszapillantó tükrön lógó lánc súrlódik a műanyagon, figyeltem lélegzetvételeimet.

-          Tulajdonképpen hová is megyünk? – kérdeztem sofőröm felé fordulva.

-          Egy különleges helyre – pillantott rám édes mosolyával. Válasza nem volt túl kielégítő, de nyugodtságom megakadályozta, hogy bármit is válaszoljak, így csak elmosolyodtam. Arcomat újra az ablak felé fordítottam, s csak bámultam kifele. Újra felidéztem magamban Liam hangját, mintha hónapokkal ezelőtt hallottam volna utoljára. Vettem egy mély levegőt, belélegeztem az autó kellemes illatát, s lehunytam szemeimet. Éreztem, hogy lehúzódunk baloldalra. Kipattantak szemeim, s az aggódó tekintettel felém forduló fiút nézem. – Jól vagy? – kérdezte félve, halkan, mintha egy ritka madarat figyelne, amely bármilyen nesz hallatán megijed, és elrepül, s talán soha többet nem láthatja a nem túl gyakori állatot.

-          Persze – válaszoltam, ám hangom kicsit megremegett, mert szívem egy óriásit dobbant.

-          Zöldek a szemeid – szólalt meg egy rövid ideig tartó csendesség után. Arcomat szégyenkezve hajtottam le, s farmerom anyagát kezdtem vizsgálni, ami nem volt túl érdekfeszítő. – Nézz rám! – kérlelt kedvesen, mire bátortalanul néztem rá. – Szégyelled? – kérdezte egy kis megdorgálással a hangjában.

-          Nem is tudom, mit mondjak…

-          Lenyűgözőek! – nyögte furán, mire váratlanul ez a forróság töltött be idebent. A forróság mellett valami érdekeset is éreztem… amit nehezen lehet megmagyarázni. Úgy éreztem, hogy a belőlem áradó felmérhetetlen boldogság kihat testemre és a környezetemre, s az egész környékemet arany ragyogással tölti be. Gondolkodás nélkül „léptem át” a sebváltót, s szorosan öleltem meg Őt. Karjaimat nyaka köré fontam, mellkasomat övéhez nyomtam. Meg akartam halni. Nem rossz értelemben. Csupán annyira szorítottak ezek az érzések, és én nem tudtam velük mit csinálni. Szemeimet összeszorítottam, ajkaim megremegtek, s úgy kapaszkodtam, mintha az életem függne rajta. Pár pillanat múlva elgyengülve eresztettem testsúlyomat combjaira, karjaimat hanyagul hagytam lecsúszni mellkasán, hajam arcomba hullott, s éreztem, ahogy egy hideg könnycsepp halad egyre lejjebb forró arcomon. – Ophelia! – szólított nevemen ijedten. Hajamat kétoldalt magabiztosan tűrte hátra, majd arcomat felemelte. – Mi történt? – kérdezte, mire csak megráztam a fejem. – Valaki bántott? – kérdezte, mire újra megráztam fejem. – Esetleg én tettem vagy mondtam valamit? – kérdezett megint, miközben tenyerei még mindig arcomat tartották.

-          Nem! – kiáltottam, mire kicsit összerezzent.

-          Akkor miért sírsz? – hangja arra bíztatott, hogy mondjak valamit.

-          Én csak… - kezdtem, de megakadtam.

-          Bármit elmondhatsz nekem, Ophelia! – nézett mélyen a szemeimbe.

-          Tudom – suttogtam, s szemeimet lesütöttem. Nem tudtam mondani semmit. Nem tudom szavakba foglalni. Lehetetlen. Liam kezeit hátamra vezette, s mozdulataival arra kért, hogy húzódjak közel hozzá. Engedelmeskedtem. Arcomat nyakához tettem, kezeimet tarkójára vezettem, s szívének dobbanásait hallgattam.

Liam

Csak öleltem, és öleltem. Nem akartam mást, csak érezni a közelségét. Azonban láttam, hogy az idő csak telik, nekünk pedig indulnunk kellene már. Lia közben elaludt az ölemben, s nem tudtam, mit kéne tennem. Nem akartam felébreszteni, ezért arra jutottam, hogy elindulok így, csak kicsit más pozícióba helyezem nyugodt testét. Kicsit arrébb ültem az ülésben, így a jobb oldalamon hely szabadult fel. Ezen mozdulatokra felébredt, nehézkesen körülnézett, majd szó nélkül helyezkedett el a mellettem szabaddá tett helyen. Bal oldalán „feküdt”, jobb lábát combjaimon pihentette meg, a másikat maga alá húzta, jobb karjával derekamat ölelte, fejét pedig vállamnak döntötte. Fáradtan hunyta le szemeit, s mély levegőt vett. Újra elaludt. Mosolyogva nyúltam a slusszkulcsért, s beindítottam az autót, ami halk duruzsolással állt készenlétben. Egész idő alatt izgatott voltam, hiszen ritkán van ilyen élményben részem. Kezeim magabiztosan markolták a kormányt, lábam puhán a gázon tartottam, készségesen váltottam sebességet, s gyorsítottam. Imádtam vezetni! Mosolyogva pillantgattam az ölemben pihenő lányra, miközben az utat is figyeltem. Egy-egy nyöszörgésén elvigyorodtam, vagy halkan felnevettem. Gondolataim szabadon szálltak, szívem dobbanásai felvették Ophelia lélegzetvételeinek ritmusát, s teljes nyugodtsággal haladtam tovább egyenesen úti célunk felé.

-          Ophelia! – szólongattam őt, mire kinyitotta immáron kék szemeit, s tekintetével gyilkolni tudott volna. – Megérkeztünk – vigyorogtam reakcióján.

-          Hova? – kérdezte álmosságtól vékony hangján, ami megmelengette szívemet.

-          A különleges helyre – válaszoltam titokzatosan, mire láthatóan izgatott lett. Fejét felkapta, s kémlelni kezdte a kinti világot, majd lassan felém fordult. Szemeit végigfuttatta rajtunk, és elmosolyodott.

-          Így vezettél? – kérdezte. Válaszul bólintottam, mire egy gyengéd puszit adott a számra. – Hol is vagyunk most? – kérdezte, mikor kiszálltunk a kocsiból. Az út mellett 1 méterrel régi macskakövezett járda húzódott, zöld fű borította a földet a végtelenségig, egy-két fa emelkedett a magasba, a táj összképét pedig kiegészítette néhány régi ház.

-          Mindjárt meglátod – mosolyogtam folyamatosan reakcióján, megragadtam kezét, s a járda felé vezettem.

-          De itt nincs semmi… - szólalt meg halkan.

-          Türelmetlen vagy! – mondtam kicsit hangosabban, mire felnevetett saját magán. Egy kis sétálás után egy ösvény nyílt a járda bal oldala felől, amelynek a végén egy ház szerűség kapott helyet.

-          Állatkert? – kérdezte, miközben egyre közelebb kerültünk a különleges helyhez.

-          Botanikus kert – mondtam egyszerűen, s rá mosolyogtam. Szemei felcsillantak, és boldoggá tett, hogy boldoggá tehetem. Lábait egyre gyorsabban szedte, s már szinte futottunk az üvegház felé. – Látom, tetszik a hely – szóltam könnyedén, mikor megállt a bejárat előtt.

-          Már most imádom! – izgatottságát meg sem próbálta leplezni. – Sokan lesznek bent? – kérdezte aggódva, mire nemet intettem fejemmel. Nem is tudja, hogy egész napra kibéreltem a kertet.

-          Akkor… bemegyünk, vagy kívülről akarod bámulni? – kérdeztem egy kis játékos gúnnyal a hangomban, mire megvetően nézett rám. Kezemet hanyagul elengedte, s határozottan csúsztatta tenyerét a kilincsre. Már szinte megbabonázva nézett hátra, én egy bólintással jeleztem, hogy benyithat. Lia belépett az üvegházba, az ajtó pedig rögtön becsukódott mögötte. Mély levegőt vettem, körülnéztem a környéken, majd követtem a lányt a botanikus házba, azonban már sehol sem találtam Őt.

-          Abba az irányba indult – mutatott az ’Orchideák’ táblával ellátott ajtó felé egy kedves hangú nő.

-          Köszönöm – mosolyogtam rá, majd elindultam az említett irányba, de rögtön vissza is fordultam az egyenruhás nőhöz. – Sikerült befejezni a kertet? – kérdeztem reménykedve.

-          Igen, gyönyörű lett. A leányzó lélegzete el fog állni – mosolygott rám, mire diadalittasan visszamosolyogtam, és Lia keresésére indultam. Beléptem az üvegajtón, és iszonyatos forróság csapott meg. Elsőnek nem tudtam mire vélni a hőséget, aztán rájöttem, hogy hol is vagyok. Ezeknek a növényeknek magas hőmérséklet és párás levegő kell… meg lehet fulladni idebent! Pólóm nyakát kétségbeesetten húztam el bőrömtől, mintha az fojtogatna engem.

-          Nem is olyan vészes – mosolygott rám Ophelia, majd közelebb jött, és az imént összegyűrt pólómat kisimította rajtam. – Ezek lenyűgözőek! – suttogta felém megszállottan, mintha éppen a legnagyobb bűnét mondta volna el. Számra kisebb mosoly ült viselkedése láttán, amit egész idő alatt le sem lehetett vakarni arcomról.

-          Reméltem, hogy tetszeni fog ez a hely – mondtam, miután eltávolodott tőlem, s egy világoskék orchidea szirmait kezdte tanulmányozni.

-          Meddig maradhatunk? – kérdezte halkan, elfordult a virágoktól, mintha félne attól, hogy az egyikük meghallja beszélgetésünket.

-          Ameddig csak akarsz – válaszoltam hasonlóan csendes hangerővel, mire arcán elégedett mosoly kapott helyet. Érdeklődve állt meg minden egyes növénynél, s figyelmesen olvasta el az azokról szóló információkat. Furcsának tartottam viselkedését. Megbabonázva simított végig egy-egy szirmon vagy levélen, szájával érthetetlen szavakat formált, mintha hozzájuk beszélne. Néha hátra pillantott, hogy még mindig követem-e, s minden alkalommal egy mosollyal nyugtázta, hogy igen. Az arca úgy ragyogott, mint még soha azelőtt. Tekintete kitisztult, íriszei olyan világoskéken villogtak, hogy egy pillanatra elvakítottak. Szája folyamatosan mosolyt formált, kirobbanó boldogsága megtöltötte az egész helyiséget. És nekem ez volt a célom. Ez.

Ophelia

Még mindig ugyanazon a helyen nézelődtem, ahova elsőnek beléptem. Nem tudom mennyi idő telt el, talán 10 perc, talán fél óra, tényleg nem tudom… Egyszerűen nem vagyok képes leállni! Ezek az orchideák annyira gyönyörűek voltak… soha életemben nem láttam ilyen szép dolgot. Ahogy lehunyt szemekkel megérintettem merev, puha szirmaikat, valamit átadtak nekem. Úgy éreztem, egy csodás világban élek. Közelebb hajoltam egy világoskék egyedhez, s mélyen belélegeztem gyenge illatát. Sokan tartanak otthonukban orchideát, s legtöbben nem érzik illatát, pedig ha csak egy pillanatra megállnának, s nem lennének annyira akaratosak, megcsapná orrukat ez az édes illat. Úgy gondolom, hogy a növények hallanak, értik, hogy mit beszélnek az emberek. Kényszeresen beszélek suttogva Liamhez, nem akarom, hogy megértsenek bármit is, ami nem nekik szól. Beszélek hozzájuk. Persze választ nem kapok, hogy is kaphatnék? De abban biztos vagyok, hogy értik. Hogy mit mondok nekik? Ami csak eszembe jut. Talán elsuttogom nekik a bánatom, talán az örömöm, talán megsúgom nekik a szerelmem nevét. Nem az a fontos, hogy mit mondok, hanem hogy Nekik mondom. Az emberek nem állnak le velük csak úgy „beszélgetni”. Ők nem tudják ezt. Ők nem tudják megérteni. Beavatod őket a legsötétebb titkaidba, s ők meghallgatnak téged. Nem vetnek meg érte, nem árulják el senkinek. Náluk biztonságban van minden egyes gondolatod. Mély levegőt veszek, s utoljára lélegzem be a kellemes illatokat, majd elsuttogok egy „Viszlát”-ot, és mosolyogva lépek át egy másik helyiségbe. Szemem elé terül egy nagyobb kör alakú mesterséges tó, melyen különféle vízi növények úsznak. A vízben aranyhalak lubickolnak, a felszínen virágzó vízililiomok különféle színei elkápráztatnak. Észreveszem, hogy egy cseréptálon húsevő növények mozgolódnak, s néhány nagy lépéssel a lehető legközelebb kerülök a különös élőlényekhez. Két fajta rovarevőt ismerek fel: a jellegzetes kancsókát, és a „Vénusz légycsapója” nevezetű széthajló vadászt. A földön észrevettem egy halott legyet, így bátorkodtam felvenni, s óvatosan a szétnyitott légycsapó felé közelítettem. Amint egy picit hozzáértem a növény szájához a léggyel, az határozottan csapta össze két végét, így csapdába fogva zsákmányát. Lenyűgözve álltam fel, arcomat az üvegkupola felé fordítottam, s próbáltam felfogni ezt az idilli utazást.

-          Szeretnél fotózni? – kérdezte „valaki” a hátam mögül.

-          Van nálad fényképezőgép? – kérdeztem meglepetten a fiú felé fordulva.

-          Van – mosolyodott el kedvesen, s felém nyújtotta a gépet, amit készségesen vettem át.

-          Köszönöm – súgtam felé, mire csak megrántotta a vállát.

-          Csodálattal tölt el, hogy ennyire szereted ezeket a növényeket – hallottam hátam mögül, mikor már legalább a 100. képet készítettem el helyiségről helyiségre járva.

-          Imádom őket – helyeseltem röviden, mosolyogva, majd Liam felé fordultam, s arcom elé emeltem a fényképezőgépet. – De téged náluk is jobban imádlak – lőttem el egy képet, majd visszanéztem. – Ez igazán aranyos lett. Megnézed? – fordítottam felé a kijelzőjét, mire bátorkodott közelebb lépni. Egy pillantást vetett rá, majd engem kezdett el bámulni. – Mi az? – kérdeztem zavartan.

-          Semmi – nyögte egy sóhajtás előtt, majd karjait körém fonta, s közel húzott magához. Fülemhez közel hajolt, s éreztem bőrömön egyenetlen leheletét, ami libabőrössé tett, majd kirázott a hideg. – Mi a baj? – kérdezte aggódva, miután elhúzódott tőlem.

-          Csak kirázott a hideg – mosolyodtam el értetlen arcán.

-          De baromi meleg van idebent! – nézett rám óriási csodálkozó szemekkel.

-          Tudom – bólintottam, kikászálódtam karjai közül, s a ’Kert’ feliratú táblával ellátott ajtó felé vettem az irányt.

-          Várj! – fogta meg karom, mire kérdőn pillantottam rá. – Szeretném, ha oda együtt mennénk be – nézett rám kérlelően, beleegyezésemként megragadtam kezét, s magam mellé húztam.

-          Hát akkor vezessen, Mr. Payne! – kacsintottam rá, mire elvigyorodott. Kíváncsian néztem ki az átlátszatlan üvegfalakon, s még csak most fedeztem fel, hogy már megy le a Nap. Liam határozottan nyitotta ki az ajtót, s friss, hűs szellő csapta meg arcomat, ami igazán kellemes volt tekintve, hogy több órát töltöttünk el a párás, forró levegővel teli üvegházban.

-          Hűűűűűű! – hallottam Liam megdöbbenését, ám én nem láttam semmit, mert széles teste eltakart előlem mindent.

-          Mi az? Mi van ott? – kérdeztem izgatottan, mire szembe fordult velem.

-          Szeretném, ha becsuknád a szemed! – szólt gyengéden.

-          Muszáj? – kérdeztem kicsit kelletlenül, mire bólogatni kezdett. – Rendben – adtam meg magam, s szorosan lehunytam szemeimet. Bátran, ám lassan tettem meg az első lépést, Liam pedig folyamatosan segített, hol hátamat támasztotta, hol karomnál fogott meg, közben végig mondta, hogy merre s hány lépést tegyek meg, majd megálltunk. A hideg levegő kellemes borzongást váltott ki belőlem, szívem heves dobogott, nem tudtam, hogy mi vár rám, mikor kinyitom szemeimet.

-          Most már kinyithatod a szemeidet – mondta csendesen, miután eltávolodott tőlem. Fantasztikus volt! Az egész kertet fák vették körül, melyeken sárgás égősor helyezkedett el, az ágakról lampionok lógtak le, a fűben itt-ott világító köveket véltem felfedezni. Liam mosolyogva állt előttem, mögötte egy óriási párna szerűség kapott helyet, ami úgy 3x3 méteres lehetett, körben végig ki volt világítva, rajta színes párnák helyezkedtek el és néhány fehér pokróc. – Hogy tetszik? – tette szét két karját Liam, és körbefordult.

-          Ez csodálatos, gyönyörű, lenyűgöző, lélegzetelállító! – lépkedtem felé kitörő boldogsággal, karjaimat nyaka köré fontam, s számat az övére tapasztottam. Mosolyogva csókolt vissza azonnal, majd arcomat kicsit eltolta magától. – Mi az? – kérdeztem félve.

-          Csak látni akarom azokat a gyönyörű szemeidet – mosolyodott el, mondata teljesen megmelengette szívemet.

-          Mire gondolsz? – kérdeztem, mikor már egy ideje a pokrócokkal betakarva, egymás ölelésében feküdtünk a szabad ég alatt.

-          A csillagok ragyogása sem tudja felülmúlni azt a csillogást, ami a mai napon végig a szemedben volt – fordította arcát felém, miközben kimondta édes szavait. Teljesen zavarba jöttem attól, amit mondott, így arcomat lejjebb hajtottam, abban bízva, hogy így majd nem lát. – Te mire gondolsz? – kérdésére felkaptam a fejem, majd felültem, mire ő is így tett. Felnéztem az égre, s egy ideig azzal foglaltam le magam, hogy a legfényesebb csillagot kerestem, de valahogy nem jött össze…

-          Nem tudom, hogy mivel érdemeltem ki ezt. Nem tudom, hogy mivel érdemeltelek ki Téged – suttogtam el szavaimat nehézkesen, majd lehunytam szemeimet, mire halk kuncogást hallottam magam mellől. Csak hallgattam a hangját és a nevetését, és a hangját annak, ahogy ő hallgatott engem. – Miért? – fordultam felé egész testemmel, mire kérdőn nézett rám. – Amióta beléptél az életembe, valahogy mindent megkönnyítesz nekem. Melletted biztonságban érzem magam. Nem aggódom sem a tegnap, sem a holnap miatt, csak létezem, s lélegzem. Mindent elfelejtek, csak hallgatom a szívverésem, s hallgatom a szívverésed. Érzem, hogy élek… és mindig, amikor elmész… ez megszűnik, mintha én is meghalnék egy kicsit. Mintha minden hűvös lenne, és halott, és már csak a távoli múlt. Miért? Miért vagy ennyire jó? Miért teszed ezt velem? Mivel érdemeltelek ki?

-          Butaságokat beszélsz – hajolt közel hozzám, én pedig egy nagyot nyeltem. Ajkainak közelségétől megremegtem, szaggatottan fújtam ki a levegőt. – Nekem kéne ugyanezeket a kérdéseket feltennem, nem neked – nézett mélyen szemeimbe, majd száját gyengéden enyémre helyezte.

10. Party hard

Ophelia

Sosem hittem, hogy lehetek ennél boldogabb. Pár hete Niall karjaiban sírtam, szívemet egy természetfeletti dolog darabokra marcangolta, úgy éreztem, itt a vég. Azonban később rájöttem, hogy a pillanat, amikor utolsó könnycseppem kigördült, s végigfolyt arcomon, valami újnak és jobbnak a kezdete volt. Akkor hirtelen megállt testem rázkódása, s egy mély lélegzetet vettem, mint amikor egy újszülött gyermek elsőnek tölti meg tüdejét oxigénnel. Mondhatnám, olyan volt, mint amikor egy ember rátalál a lelki békéjére, de ez másabb volt. Igen, elkezdődött valami, lelkem teljesen megnyugodott, habár szívem darabokra hullott. Mintha újjászülettem volna; mindent újra kellett kezdenem. Tudtam, hogy ez sok energiámat fogja elvenni, s hogy nem kevés időbe telik ez az egész folyamat. Tévedtem. Tévedtem, mert még aznap belépett Valaki az életembe. Valaki, aki néhány hét alatt segített elérni azt, amire egyedül hónapokig sem lettem volna képes. Liam – annyira gyönyörű. Amikor csak rá gondolok, s magamban kiejtem nevét, testem libabőrös lesz. Amikor csak rá gondolok, újra érzem bőrömön puha érintését, melybe minden egyes alkalommal beleremegek. Nem akartam elhinni, amiket gondolok: felnevettem.

Kezeimmel kisöpörtem szemembe lógó tincseimet, majd lassan ültem fel az ágyban. Régóta nem aludtam ilyen jól – állapítottam meg magamban. Lentről mozgolódást hallottam: apa! Számra őszinte mosoly húzódott, nem tétlenkedtem tovább. Felvettem a köntösömet, majd lesiettem a lépcsőn. Csupán annyira vágytam, hogy édesapám karjaiba bújhassam, s együtt nézzük meg a kicsit sem érdekfeszítő híradót. Azt hiszem túl sokat kértem Istentől. Anyu és apu éppen sietve pakoltak be két utazótáskába, mikor leértem a lépcsőn.

-          Anya? Apa? Hová mentek? – kérdeztem értetlenül, mire mindketten felém fordultak. Anya szemei könnyesek voltak, apa arca eltorzult a kapkodástól.

-          Kicsim, el kell utaznunk. Kanadába. A bátyád… megsérült. Kórházban van – nyögte apa a szavakat. Tudtam! Tudtam, hogy nem lehetek boldog! Szemeimbe könnyek szöktek.

-          Veletek megyek! – mondtam fojtott hangon, torkom elszorult.

-          Nem, nem jöhetsz! Neked itthon kell maradnod, rád itthon van szükség – mondta komolyan apa.

-          Mégis kinek van itt szüksége rám? Nincs itt senkim rajtatok kívül, senki! – fakadtam ki.

-          Itthon kell maradnod – szólt anya halkan.

-          De miért? Ő a testvérem! Én is ugyan annyira szeretem, mint ti! Miért, miért nem mehetek? – üvöltöttem sírva.

Valaki átkarolt, valaki szorosan megölelt. Karjai erősen tartották kapálózó testemet, melynek már nem voltam ura. Velük akartam menni. Ő a bátyám! Szeretem! Mellette akarok lenni! Nem hiszem el, hogy ezt teszik velem, egyszerűen nem hiszem el! Könnyes szemeimmel alig láttam valamit, de kirajzolódott előttem egy új alak: Amelia. Anyával beszélt, aki átnyújtott neki egy papírt. Apát már nem láttam. Édesanyám sajnálkozó tekintettel rám nézett, majd azt mondta: „Szeretlek!”, s kilépett az ajtón. Még jobban üvöltöttem, kapálóztam és sírtam, de a karok, melyek még mindig tisztességesen tartottak, nem engedtek mozogni. Egyre nehezebben tudtam mozgatni kezeimet, számra sem álltak rá a szavak: kezdtem elfáradni. Szembe fordultam az alakkal, aki mindvégig tartott: Liam. Aggódó tekintettel nézett rám, majd könnyedén felemelt, s velem együtt a kanapéra ült. Nem értettem, hogy miért vannak itt, nem értettem, hogy miért nem mehettem anyuékkal. Később észrevettem, hogy a nappaliban ül Niall is, aki mellett Amelia helyezkedett el. Mindannyian hallgattak. Értetlenül néztem az engem tartó Liamet, ki gondoskodóan közelebb húzott magához, s egy apró puszit adott orromra. Érzékszerveim nem működtek normálisan: láttam, hogy a körülöttem ülők szája szavakat formál, ám nem hallottam azokat. Végtagjaimat nem éreztem, az agyam kezdett lassabban dolgozni, csak a ma reggel történteket játszotta le újra, s újra, mintha beakadt volna a lemez. Aztán láttam magam előtt a tegnap estét. Újra éreztem az ajkaimon égő forró csókot, szívem lángolni kezdett, s Rá néztem.

-          Szerinted jobban van már? – kérdezte valaki.

-          Fogd már be, Niall! Hagyd pihenni! – rivallt rá egy női hang.

-          Nem kéne betakarni? Mintha fázna… - kérdezte a harmadik személy.

-          Hozok neki valamit – válaszolta a nő, majd mozgolódást hallottam. Kinyitottam szemeimet, s két barátomat véltem felfedezni, akik félve néztek rám.

-          Jól vagy? – kérdezte Niall.

-          Még is hogy a fenébe lenne jól?! – támadott neki Liam.

-          Héj, már törődni sem lehet a másikkal? – kérdezte ingerülten a szőke.

-          Fiúk! – emeltem fel a hangom. – Ezzel nem segítetek.

-          Igazad van, sajnálom – kért bocsánatot Liam.

-          Hozzak neked valamit inni? – kérdezte a másik.

-          Megköszönném – néztem rá hálásan, mire egy mosollyal arcán felállt, s távozott a helyiségből.

-          Hogy érzed magad?

-          Jobban, azt hiszem – válaszoltam bizonytalanul.

-          Sajnálom az előbbit. Kicsit ingerült voltam.

-          Rá se ránts – mosolyogtam rá, mire közel hajolt, s homlokomra nyomott egy puszit.

-          A szüleid felhívtak, hogy mi történt, és azt kérték, hogy vigyázzak rád. Rögtön elindultam, Niall is velem akart jönni. Körübelül egyszerre értünk ide Ameliával. Én lefogtalak, amíg a szőke Carlnak segített kivinni a cuccokat, Am pedig megbeszélte anyukáddal a fontos dolgokat. Miután a szüleid elmentek, még sírtál egy ideig, aztán elfáradtál, és elaludtál a karjaimban. Most úgy… 2 óra lehet, azt hiszem. Itt maradunk veled. Később átjön a többi hülye is, hogy valamelyest jobb kedvre derítsenek – számolt be arról, amiről tudnom kellett.

-          Köszönöm – suttogtam, majd karjaimat kinyújtottam, hogy átölelhessem. Épp csak egy pillanatra férkőzhettem hozzá közelebb, mikor valaki újra belépett a nappaliba.

-          Hoztam egy pokrócot, uhm, valahol a szobájában találtam. Azt hiszem ez megteszi – hallottam barátnőm hangját.

-          Amelia! – távolodtam el Liamtől, és várakozóan néztem rá, mire ő értetlenül állt ott továbbra is. – Gyere már ide, te! – nevettem fel.

-          Hirtelen nem tudtam, hogy mit akarsz tőlem… - nevetett fel ő is, miközben szorosan megölelt. Jól esett baráti törődése.

-          Basszus! – hallottuk a konyhából. Niall! Mindannyian egymásra néztünk, hogy ki siessen a segítségére.

-          Megyek én – szólalt meg Liam, akinek látszólag egyáltalán nem volt ínyére a dolog.

-          Hogy vagy, baba? – kérdezte felém fordulva barátnőm, miután végignéztük, ahogy a fiú kibaktat a szobából.

-          Jobban. De nagyon aggódom. Mi van, ha életveszélyes az állapota? – kérdeztem halkan, éreztem, hogy szemeimbe könnyek gyűlnek.

Amelia mellém ült, s szorosan magához húzott. A pokrócot magam köré tekertem, fejemet ölébe helyeztem, ő könnyedén simogatta fejemet, mely teljesen megnyugtatott. Szemeimet erőteljesen összeszorítottam, a takaró szélét arcom elé húztam, s mélyeket lélegeztem. Nem akartam arra gondolni, hogy „Mi van, ha…”. Nem akartam bátyám szenvedésére gondolni, nem akartam elképzelni, ahogy tehetetlenül fekszik a kórházi ágyában, nem akartam elképzelni a csipogó hangot, mely szívverésének ütemét mutatja, nem akartam elképzelni a sok csövet, melyek testéből lógnak ki… Talán ezért nem mehettem el velük. Tudták, hogy nem bírtam volna ki sírás nélkül. És lehet, hogy gyengeségemmel csak rontottam volna bátyám állapotán. De annyira hiányzik már! Isten nem teheti ezt velem! Nem veheti el őt tőlem!

Arcomon egy puha kezet éreztem, mely óvatosan simított végig járomcsontomon. Szemeimet nehezen nyitottam ki: Niall gyönyörű kék szemei világítottak arcomba. Ajkai könnyed mosolyra álltak, arcomba eső hajtincsemet elkapta, s visszatette helyére. Felültem, és szétnéztem a nappaliban. Sehol senki. Csak Niall.

-          Amelia? Liam?

-          Elmentek a fiúkért. Liam nem akart egyedül menni, Am pedig vállalkozott arra, hogy elkíséri.

-          Elaludtam?

-          Igen – bólintott mosolyogva.

-          Mennyit aludtam?

-          Csak fél órát.

-          Mikor jönnek a többiek?

-          Hogy neked mennyi kérdésed van! – nevetett fel, mire elmosolyodtam. – Szerintem egy negyed óra és itt lesznek. Igazából fogalmam sincs.

-          Úristen! Akkor össze kell szednem magam!

-          Ezt most ugye nem gondolod komolyan?! – nézett rám megvetően.

-          Niall! Pizsama van rajtam! Nem gondolod komolyan?! – utánoztam hangját, majd felálltam.

-          Felmegyek veled – jelentette ki, mire kérdőn néztem rá. – Csak vigyázok rád! – nevetett fel, miután leesett neki a tantusz.

-          Szerinted mit vegyek fel? – kérdeztem, miközben a lépcsőfokokon lépkedtünk.

-          Fekete cicanadrágot valami színes pulcsival – bökte rá.

-          Nem is rossz ötlet! – néztem hátra vigyorogva, mire megrántotta vállát. Szekrényemhez szaladtam, ahonnan kivettem egy fekete cicagatyát, ahogy Niall ajánlotta. Kiemeltem egy zöld pulcsit, de rögtön vissza is tettem, mert megláttam a kék-fehér kockás ingemet, amit még nem is vettem fel. Leemeltem a vállfáról, felvettem egy kényelmes melltartót, majd rá az inget is. Hajamat kifésültem, és egy szoros copfba kötöttem. Sietve léptem ki az ajtón, de kísérőtársam már nem állt ott. Mi a fene? – kérdeztem magamban, majd lesiettem a lépcsőn. – Niall? – kiáltottam.

-          Konyha! – kiáltott vissza. Persze, gondolhattam volna…

-          Niall, kérlek ne zabálj fel mindent, mert nincs kedvem vásárolni menni! – szóltam rá komolyan.

-          De én fejlődő szervezet vagyok! – fakadt ki 2 oktávval magasabb hangon.

-          Majd rendelünk pizzát! – fogtam meg a karjánál, s kihúztam a nappaliba.

-          És most mit akarsz csinálni? Ülni és nézni? – kérdezte cinikusan.

-          Niall!

-          De nem engedted, hogy megegyem! – hisztizett. Éppen szólásra nyitottam a számat, mikor Amelia lépett be az ajtón.

-          Megjöttüüüüüüünk! – kiáltott az egyik fiú. Izgatottan álltam fel, megöleltem barátnőmet, majd egytől egyig a fiúkat is.

-          Hű, tökre úgy nézel ki ezzel a szerkóval, mint Liam, csak lányban! – csodálkozott Zayn, mire mindannyian helyeselni kezdtek.

-          Liam, haver, szerintem vigyázz, mert lenyúlják a stílusodat! – ordított Zayn a konyhában tevékenykedő Liamnek.

-          Hogy miiiiiii? – dugta ki fejét az említett személy a helyiségből. Jelentőségteljesen rám nézett. – Gyere csak ide! Ezt meg kell beszélnünk - hívogatott.

-          Menjetek a nappaliba – mosolyogtam a többiekre, majd elindultam a konyhába.

-          Nagyon csinos vagy – súgta fülembe, miközben szorosan magához húzott, ettől pedig teljesen libabőrös lettem. – Ki ihlette ezt az összeállítást? – kuncogott fel.

-          Niall mondta a cicanadrágot… az inget pedig csak úgy találtam.

-          Áh, szóval csak úgy találtad! – nevetett fel, s elhúzódott tőlem.

-          Most mivan? – néztem rá vigyorogva.

-          Semmi – rázta a fejét. Egy hirtelen ötlettől vezérelve keresgélni kezdtem. Egymás után nyitogattam a szekrényajtókat. – Most meg mit csinálsz?

-          Szereted a vodkát?

-          Mi? – kérdezte nevetve.

-          Azt kérdeztem, hogy szereted-e a vodkát – ismételtem el.

-          Szeretem. Csak nem inni akarsz? – kérdezte kacéran.

-          De. Miért, van vele valami baj?

-          Én ilyet nem mondtam! – tette kezeit maga elé tiltakozásképpen.

-          Áh, megvan! – nyitottam ki a legfelső szekrényt, de nem értem el az üveget. – Volnál oly’ szíves, hogy leveszed azt ott? – mutattam az alkoholra.

-          Persze! Nem lesz ez egy kicsit erős neked?

-          Nekünk! – javítottam ki. – Nem lesz erős, nyugi. Sokan vagyunk rá.

-          Te tudod – adta kezembe nevetve az üveget, majd egyik kezét derekamra tette, s úgy mentünk ki a nappaliba.

-          Emberek, hoztam egy kis kedvcsinálót! – kiáltottam fel jókedvűen.

Liam

Mindenki ujjongva fogadta Liát és a vodkát. Örültem, hogy már jobb kedve lett, de nem tetszett nekem ez az alkohol-dolog…

-          Mit játsszunk? – kérdezte Amelia csillogó szemekkel.

-          Sissi hercegnőset? – ajánlotta fel Harry.

-          Nem jó! Nincs meg a film… - húzta a száját Lia.

-          Piramis? – kérdezte Louis.

-          Az nem elég izgalmas – mondtam.

-          Igaz vagy hamis? – jött egy újabb ötlet Zayntől.

-          Az tökéletes lesz! Szóval, aki nem ismerné, annak elmondom, hogy mik a szabályok. Mindenki mond magáról valamit, és nekünk ki kell találni, hogy igaz-e, vagy sem! Ha valakit hazugságon kapunk, annak innia kell!

-          Izgi! – tapsolt Niall felvillanyozva.

-          Hozok poharakat – állt fel Amelia, pár másodperccel később pedig 4 centes poharakkal jött vissza.

-          Rendben! Ki kezdi? – kérdezte Louis, miután mindenki helyet foglalt a nappali közepén.

-          Majd én! – vállalkozott Harry.

-          Az a lényeg, hogy minél nehezebb legyen kitalálni, Harry! Ja, és ha valaki azt mondja, hogy hazugság, de igaz volt az állítás, akkor annak innia kell! – nevetett Lia.

-          Jó-jó! Amikor 14 voltam, megmutattam a nővéremnek azt, mert érdekelte, hogy mekkora. Miután megnézte, azt mondta, hogy nagyobb, mint ami a pasijának van – mesélte komoly arccal a haverom, mire mindenki felnevetett.

-          Ez lehetetlen! – röhögött Zayn.

-          Ez hamis! – visított rá Niall.

-          Akkor kik szerint hamis? – kérdezte Lou, mire mindenki feltette a kezét, kivéve én.

-          Harry? – néztem rá.

-          Teljes mértékben igaz! – mondta büszkén.

-          Te ezt tudtad? – kérdezte Amelia, mire bólintottam.

-          Igyatok! – kiáltott nevetve Hazza. Egytől egyig megtöltötték a poharat, s lehúzták a tartalmát.

-          Am, te jössz! – húzogatta a szemöldökét Zayn.

-          Figyeljetek! Az enyém egyszerű lesz. Nekem nem tetszik innen egyikőtök sem.

-          Hazugság! – ordított rá Harry rögtön, mire a lány az üveg felé nyúlt, és kitöltött magának egy pohárral. – Jól haladunk – vigyorgott elégedetten.

-          Niall? – néztem rá szőke barátomra.

-          Jöhetsz te! – válaszolt.

-          Beszari! – ordította Lia, majd mindenki nevetni kezdett.

-          Az első csókpartnerem egy kutya volt – mondtam tényszerűen, miközben próbáltam visszafojtani a nevetésem.

-          Ez hülyeség! – kiáltott fel Louis.

-          Honnan tudod, hogy az? Lehet, hogy tényleg egy kutyával smárolt először – nevetett Zayn.

-          Szerintem igaz – röhögött debilen Niall.

*

-          Oké, oké! Még egy kör! Liam, te kezded! – nevetett Zayn az ötödik „menet” után, amikor már mindenkiben legalább 7 pohár vodka pihent.

-          Én nem csókoltam meg Opheliát – mondtam jókedvűen, rögtön az üvegért nyúltam, és jól meghúztam. A fiúk ujjongtak és óóó-ztak, én pedig a nagy mennyiségű alkohol csípős ízével küszködtem.

-          Én jövök! – kiáltott Lia. – Adjátok ide az üveget! – „parancsolt” ránk. – Kössz. Na. Én rohadtul nem vonzódom Liamhez – hadarta, majd az üveg egész tartalmát megitta.

-          Ajjajjj, mik lesznek még itt! – kurjantott Harry.

-          Menjetek szobára! – kapcsolódott be Louis is, mire mindenki nevetni kezdett.

-          Hozok még inni! – állt fel nehézkesen Lia, és próbált nem elesni. Követtem példáját, és két lábra álltam, de ez korántsem volt olyan egyszerű: fejembe szállt az alkohol.

-          Nem lesz ez egy kicsit sok? – fogtam meg a lány csuklóját a konyhában, amikor megláttam, hogy még 2 üveg italt emel ki a szekrényből.

-          Nem – kuncogott fel.

-          Lia, azok ott kint meg fognak őrülni, és darabokra törnek mindent! – mondtam kicsit hangosabban, de rám se hederített.

-          Nem érdekel – dőlt neki a konyhapultnak.

-          Én csak téged akarlak óvni – suttogtam alig hallhatóan.

-          Nem lesz semmi bajom! Komolyan! Jól érzem magam. Kérlek, ne rontsd el! – mosolyodott el, s pólómnál fogva közelebb húzott magához.

Szívem még hevesebben dobogott, kezeimet csípőjére csúsztattam, arcommal lassan ajkai felé közelítettem. Baromira kívántam… nagyon nagy erőfeszítésekbe, és 3 év gyakorlásába került, hogy erős volt az önkontrollom, így nem estem neki ott helyben. Egyik kezét nyakamra simította, a másikkal pedig derekamnál húzott még közelebb. Nem akartam megcsókolni. Vagyis meg akartam csókolni, nagyon is! Csak nem voltam biztos abban, hogy nem fogok engedni vágyaimnak. Csípőcsontja hirtelen az enyémhez ért, és itt valami elszakadt bennem. Ajkaimat kapkodva helyeztem övéire, a lehető legközelebb rántottam magamhoz, mellkasunk teljesen összeért. Nyelveink egy ismeretlen pörgős latin táncot jártak, amelynek fortélyai megismerésére mindketten kapóak voltunk. Egyre vadabbul estem neki ajkainak, csípőmet akarva-akaratlanul is övéhez szorítottam, mire aprón ajkamba nyögött. Ha ekkor nem észleltünk volna egy villanó fényt, azt hiszem, Lián már nem lett volna ott az az ing… Még egy villanó fény és nevetések. Fájdalmasan váltam el ajkaitól, arcomat a hangok felé fordítottam, és döbbenten fedeztem fel, hogy barátaim állnak ott, mobillal a kezükben.

-          Ezt felteszem Twitterre! – visította Harry, aki már teljesen részeg volt.

-          Azt próbáld meg! – ordítottam rá, és veszettül elindultam felé. Gyorsan el is értem célomat, hiszen kedves barátom annyira nem tudott magáról, hogy nekiment egy falnak, és kezéből kiesett a telefon. Gyorsan felkaptam a készüléket, és kitöröltem belőle a képet. Az kellett volna még, hogy ez felkerüljön az internetre! Átnéztem a többi képet, és miután ott nem találtam semmi érdekeset, fellélegezve adtam vissza a telefonját. – Harold, te megőrültél? Komolyan! Elment az eszed? Szerinted mi lett volna, ha ez felkerül a netre?

-          Jaj, nyugi már, apuci! – nevetett fel, majd sértődötten elsétált mellettem.

-          Ó, pedig ez volt az első közös szerelmes képetek! Milyen kár… - nyavalygott Louis, és ő is kiment. Barátaim követték a példájukat, s egy-egy megjegyzéssel ők is kifáradtak a konyhából. Rosszkedvűen dőltem neki a falnak, arcomat alkarommal eltakartam.

-          Liam… - simította kezét vállamra. – Nyugi! Nem tették fel Twitterre, nincs semmi gáz. Megúsztuk – mosolygott rám, miután felkaptam a fejem.

-          Harry is örülhet, hogy még él! – szűrtem fogaim között, kezemet ökölbe szorítottam.

-          Liam, ezzel nem mész semmire. Nem történt meg. Örülnöd kéne! – fogta meg kezeimet. – Inkább gyere, hozzuk a piát! – nevetett fel, mire kénytelen voltam elmosolyodni.

-          Ó, hát visszatértetek! Épp jókor, most csinálunk egy csapatképet! Gyertek már! – siettetett Amelia. Niall éppen időzítőre állította a fényképezőgépet, majd gyorsan visszaszaladt hozzánk, és valami buta fejet vágott. A gép felé tekintettem, és egy óriásit villanás - ami valószínűleg a vaku lehetett-, majdnem kiégette a retinámat.

Ophelia

Világosság! Kipattantak a szemeim, majd villámsebességgel ültem fel fekvő helyzetemből. Fáj a fejem. Jaj, nagyon fáj a fejem! – siránkoztam magamban, miközben ujjaimmal halántékomhoz kaptam. Egy pillanatra csillapodott a szörnyű fájdalom, így vettem a bátorságot, hogy körülnézzek. A nappali kanapéján ülök, Liam szorosan mellettem helyezkedik el, mellkasa egyenletesen emelkedik és süllyed. A tévé előtti szőnyegen fekszik Niall párnák és takaró nélkül, mellette pizzás-dobozok halmozódnak egymás tetején. Fejemet balra fordítom, így láthatom a radiátor mellett egymás ölében aludni kedves barátnőmet és Zaynt, akik azt hiszem, az éjjel folyamán eléggé összemelegedtek. Ezután a jobb oldalra nézek, s így fedezem fel Harryt, aki – szerencsére- egy nagy pokróccal bebugyolálva, kezében a telefonjával húzza a lóbőrt. Várjunk csak! Hol van Louis? – kérdezem magamtól. Újra körülnézek a nappaliban, de nem találom sehol. Kezdtem egy kicsit megijedni, így lassan felálltam, s keresésére indultam. Nem kellett messzire mennem, bolondos barátunk közvetlen a kanapé mögött aludt, arcán békés mosoly ült. Felsóhajtva indultam el a konyhába, miközben próbáltam küzdeni a másnapossággal. Kell egy aszpirin, de most azonnal! – kiáltoztam magamban. Minden egyes apró neszre felfigyeltem, fülemet bántotta az összes hang, bőrömnek rosszul esett minden egyes érintés, szemeim próbálták megszokni az erőteljes fényt. Kétségbeesetten nyitottam ki az utolsó fiókot, miután sehol sem találtam fejfájás-csillapítót. Nincs! – visítottam magamban. Idegesen csaptam be a fiókot, és nekiálltam a kávéfőzésnek.

-          Segítsek? – kérdezte egy mély hang, amit hirtelen nem ismertem fel. Ijedten kaptam felé a fejemet, majd rögtön meg is nyugodtam, hiszen csak Liam volt az.

-          Hálás lennék, ha segítenél – mosolyodtam el, mire ő közelebb jött, és levette a polcról a kávézaccot.

-          Hogy vagy ma reggel? – kérdezte jókedvűen.

-          Másnaposan… És te?

-          Egy kicsit fáj a fejem, de tűrhető. Mi volt az a csattanás?

-          Nincs itthon semmi fájdalomcsillapító. Ideges lettem. Majd’ szétrobban a fejem!

-          Menjünk el egy gyógyszertárba – ajánlotta fel ésszerűen.

-          Ah, az nagyon jó lenne – sóhajtottam fel, majd nekidőltem a pultnak. Arcára egy kellemes mosoly húzódott, majd a csaphoz lépett.

-          Megcsináljam én? – kérdezte, miközben vizet töltött. – Addig te átöltözhetsz.

-          Komolyan? – kérdeztem furán, egyik szemöldökömet felhúztam.

-          Komolyan! Menj, és öltözz át, addig én felkeltek valakit, hogy elmegyünk!

-          Köszönöm! – öleltem meg hátulról, majd egy puszit nyomtam arcára. Futni kezdtem, de rögtön meg is álltam: testem nem bírta. Azt hiszem, Liam láthatta „akciómat”, mert hallottam nevetését. Lassan sétáltam fel a lépcsőn, a korlátot pedig az életem árán sem engedtem volna el. Beléptem szobámba, ami szerencsére teljesen sértetlen maradt. A nappaliról sajnos ugyan ez nem mondható el, de nem vészes a dolog. Kikaptam egy kényelmes fekete farmernadrágot, egy bő szürke pulcsit, és olyan gyorsasággal vettem fel, amennyire csak tudtam. Hajamat kifésültem és újra felkötöttem, a sminkeléssel nem foglalkoztam, inkább felkaptam a kedvenc napszemüvegemet. Rájöttem, hogy Liamnek is jól jönne egy-két friss ruhadarab, így újra kinyitottam szekrényemet. A bátyám nálam tartja néhány ruháját, arra az esetre, ha hazajön, és elfelejt valamit. Kivettem neki egy fehér pólót, és egy fekete lonsdale pulcsit. Halkan bezártam szobám ajtaját, s lesiettem a konyhába, ahol már a kávé illata terjengett. Liam éppen két csészébe öntött ki egy-egy adagnyit, majd beízesítette őket.

-          Két cukorral jó lesz?

-          Jó – szóltam halkan. Valahogy nem álltak a számra a szavak. – Hoztam neked egy pólót meg egy pulcsit. Remélem, jók lesznek.

-          Hálás köszönetem – mosolygott rám, kezembe nyomta az egyik csészét, majd elvette tőlem a ruhákat.

-          Mikor induljunk? – kérdeztem, miután belekortyoltam meleg kávémba.

-          Rögtön – szólt sietve, majd elém lépett bátyám ruháiban. Tökéletesen jók voltak rá.

-          Látom, jó lett – mosolyogtam rá, miközben lenyeltem egy újabb korty kávét.

-          Nem tudom eléggé kifejezni köszönetem – mosolygott rám, majd átölelt. Lassan leraktam a pultra üres csészémet, majd mindkét szabad kezemmel körbeöleltem.

-          Menjünk – sóhajtottam fel, majd kibújtam karjai közül. A bejárati ajtó elé léptem, gyorsan felvettem szürke tornacipőmet, majd miután Liam is útra készen állt, kezébe nyomtam egy napszemüveget, az enyémet pedig orromra csúsztattam.

-          Köszönöm – mondta halkan, majd ugyanúgy tett, mint én. Mintha tükröset játszottunk volna. Amit én csinálok, azt ő is, amit ő csinál, azt én is.

-          Menjünk gyalog, 10 perc sétára van innen egy bolt.

-          Ott lehet venni gyógyszert? – kérdezte érdeklődően.

-          Nem tudom – rántottam vállat, majd felnevettem.

-          Nem baj, majd teszünk egy kitérőt, ha nincs – mosolyodott el, majd a pulcsi kapucniját fejére tette.

-          Ez jó ötlet – súgtam magamnak halkan, majd én is felkaptam a tutyimat.

-          Mit mondtál?

-          Nem érdekes. Niallnek hozni kéne valami kaját, nem? – kérdeztem, miközben rámosolyogtam.

-          Igazad van. Hisztizni fog, ha nem viszünk neki semmit. Így is mindenki baromira másnapos lesz…

-          Tényleg, te mire emlékszel? – szóltam bele mondandójába.

-          Sok mindenre emlékszem. Harry teljesen kiütötte magát. Alig lehetett féken tartani.

-          Igen, arra én is emlékszem. Volt valami balhé egy képpel, nem?

-          Igen, volt – nevetett fel édesen. – Hazza drága csinált egy képet rólunk, amit fel akart tenni Twitterre. Brutál volt – mosolygott.

-          Mit csináltunk a képen? – kérdeztem semmit tudóan. Kicsit váratlanul érte a kérdésem, mert nem felelt rögtön.

-          Durván rád másztam, ha érted mire gondolok… – vigyorgott rám, mire zavartan elmosolyodtam.

-          És utána? Mármint mik történtek még? Úgy látszik alig emlékszem valamire…

-          Utána egyre többet ittatok. Nekem úgy tűnt, hogy Amelia és Zayn nagyon egymásra hangolódtak – nevetett fel.

-          Volt valamiiii? – kérdeztem teljes testemmel felé fordulva, gyerekes izgatottsággal.

-          Volt – vigyorgott.

-          De miii? – kíváncsiskodtam.

-          Volt egy-két csók… - rántotta meg a vállát továbbra is vigyorogva, mire felnevettem.

-          Remélem józanon is kedvelni fogják egymást – jegyeztem meg magamnak.

-          Várj! – fogta meg a csuklómat.

-          Mi az? – kérdeztem ijedten.

-          Majdnem leléptél a zebrára. Piros van – mosolygott rám.

-          Bocsi – mondtam halkan.

-          Most meg miért kérsz bocsánatot? – nevetett fel, majd elengedte kezemet.

-          Magam sem tudom… - néztem rá zavartan, mire egy megértő mosollyal arcán derekamnál átkarolt, s amint zöldre váltott a jelzőlámpa, szépen lassan átkeltünk a zebrán. – Mi lesz, ha lekap egy fotós?

-          Lesz közös képünk az újságokban – nevetett fel.

-          Jó, de én komolyan kérdeztem.

-          Nem érdekelnek a fotósok – nézett rám komolyan.

-          Rendben – mosolyodtam el, majd lesepertem pulcsijáról egy apró bogarat.

Lassan lépkedtünk London utcáin, ahol ezúttal egy rajongó sem támadta le minket, vagyis inkább a mellettem sétáló fiút. Meglepő volt, hogy egyetlen egy lány sem jött oda aláírást kérni. Talán paparazzik sem voltak sehol, bár ezt kétlem. Akármikor, ha Liam arcára pillantottam, mindig mosolygott. Azt hiszem, jól érzi magát velem, hiába vagyok másnapos. Tekintetemet gyorsan a földre szegezem, lábainkat nézem, próbálom felvenni a fiú hosszú lépteinek ritmusát, ami korántsem olyan könnyű, mint amilyennek látszik.

A boltokat gyorsan megjártuk, vettünk gyógyszert, enni- és innivalót. Úgy döntöttem, hogy „elszállásolom” szintén másnapos barátaimat, így elhatároztam, hogy valami rendes ebédet főzök nekik kedves barátom, Liam segítségével. A bejárati ajtón belépve rögtön nekiállok levenni a cipőmet, míg sétálópartnerem elvette tőlem a szatyrot, és a többivel együtt a konyhába vitte.

-          Á, megjöttek! – kiáltott fel Louis a nappaliból.

-          Nem fognád be? – kérdezte álmosan Zayn.

-          Milyen kaját hoztatok? – pattant fel a helyéről Niall, akin egyáltalán nem látszott a másnaposság.

-          Sssss, Niall! Van, aki még szeretne pihenni – mosolyogtam rá, majd a konyhába húztam.

-          Na szóval mit hoztatok? – kérdezte izgatottan.

-          Úgy döntöttünk, hogy spagettit csinálunk, mert azt könnyű elkészíteni. Mit szólsz?

-          Tökééééletes! Istennő vagy – nyomott egy puszit arcomra, s készült kimenni, de visszarántottam.

-          Figyelj csak, hoztunk ásványvizet, meg minden féle üdítőt. Gondolom mindenki másnapos, így hoztunk fejfájás-csillapítót. Bevinnéd, kérlek?

-          Aha. Poharak a bal felső szekrényben, ugye?

-          Igen. Hogy érzed magad? – kérdeztem, miközben egy szatyorból pakoltam ki a dolgokat.

-          Frankón, csak éhesen! – válaszolt szórakozottan. – És te hogy vagy?

-          Rohadtul másnaposan – sóhajtottam fel.

-          Hát igen, ne igyon, aki nem bírja – vigyorgott rám poharakkal a kezében.

-          Niall, még egy beszólás, és nem csinálunk kaját! – fenyegettem kezemben egy csomag tésztával.

-          Tudod, hogy nem úgy gondoltam! – mentegetőzött, mire elvigyorodtam. Hirtelen egy kéz simult az enyémre, amelynek tulajdonosa Liam volt. Kellemesen elmosolyodtam, majd felnéztem rá. Gyorsan adott egy puszit orromra, majd kivette a maradék élelmiszert, s elrakosgatta őket, aztán a nappaliba ment, hogy megnézze, mi a helyzet ott.

-          Tudod… nagyon aranyosak vagytok együtt – mosolygott rám Niall.

-          Tényleg? – kérdeztem rá.

-          Tényleg. Teljesen összeilletek, mint egy kirakó két darabja. Jó rátok nézni.

-          Valahogy én is ezt érzem… de még nem vagyok biztos benne – húztam el a számat.

-          Ne légy bizonytalan! Liam jó srác. Sosem törné össze a szívedet – karolt át vállamnál, megsimogatta felkaromat, majd kezébe kapta a gyógyszeres dobozt, és kiment. Hirtelen elkapott a hányinger. Tenyereimmel a pultnak támaszkodtam, fejemet lehajtottam, s próbáltam mélyeket lélegezni. „Nem fogod kidobni a taccsot!” – fegyelmeztem magam.

-          Lia, minden rendben van? – kérdezte Liam a hátam mögül, majd rögtön mellém sietett. Nemet intettem fejemmel. – Mi a baj?

-          Rohadtul hányingerem van, és utálok hányni – szűrtem fogaim közt egy szakadozott levegővétellel kísérve, Liam pedig felnevetett. – Ez most tök komoly – köptem ki gyorsan a szavakat.

-          Bocsáss meg. Gyere, menjünk ki a friss levegőre, az jót tesz majd – karolta át derekamat, egyik kezemet pedig nyakába dobta.

-          Hogyan hálálhatom meg, hogy ilyen jó vagy hozzám? – kérdeztem, amikor már egy ideje a teraszon ültünk. Kedvesen elmosolyodott, közelebb hajolt, és a szájára mutatott. Felnevettem kérésen, s közelebb hajoltam hozzá. Nevetve adtam szájára egy hosszú puszit, majd visszahelyezkedtem a kerti fotelba.

-          Hogy vagy? – kérdezte később komolyra fordítva a szót.

-          Már jobban, alig fáj a feje…

-          Nem úgy értettem – vágott közbe, és elmosolyodott.

-          Nem tudom – suttogtam. Szemeimbe könnyek gyűltek, amint eszembe jutott a bátyám.

-          Ne sírj! – ült mellém Liam, szembe fordított magával, s szemeimet kémlelte. – Ne sírj, Lia! – kérlelt gyengéden.

-          De úgy szégyellem magam! Teljesen berúgtam ahelyett, hogy aggódtam volna a bátyámért! Szörnyű testvér vagyok… - gördült le egy könnycsepp arcomon.

-          Nem vagy az, jaj, dehogyis! Túl sokat aggódtál már egész eddigi életedben. Rád fér a pihenés.

-          De Liam! Fel sem hívtam apuékat! – siránkoztam neki.

-          Viszont engem felhívtak a szüleid – mosolyodott el meglepődöttségemen.

-          Fel-felhívtak? – dadogtam el a kérdésemet.

-          Ahogy mondtam – bólintott. – Azt mondták, hogy ott kell maradniuk úgy… körülbelül 1 hetet. Nyugodj meg, a bátyád állapota óráról órára javul – húzott magához közelebb.

-          De… mikor hívtak?

-         Tegnap, amikor aludtál. De Lia, kérlek, ne jártasd ezen az agyad. Mindig mindenért te aggódsz. A szüleid rám bíztak téged. Én vigyázok most rád. Engedd, hogy teljesítsem kérésüket – nézett mélyen szemeimbe.

-          Hát, eddig nem ment túl jól a vigyázás, hiszen tökre másnapos vagyok. Ha ezt anyáék megtudnák… - nevettem fel.

-          De nem tudják meg! – nyomott egy puszit orromra, amit úgy imádok. Talán ez a legkedvesebb gesztus, amit valaha kaptam. Ilyenkor úgy érzem, törődnek velem. – Ugye nem mondod el nekik, hogy hagytalak inni? – nézett rám ijedten.

-          Ígérem, hogy nem fogják megtudni – nevettem fel. Őszintén mosolyogva közeledett felém, majd egy édes csókot lehelt ajkaimra.

 Találkozol valakivel, aki első látásra megmozdít benned valamit... Ha odáig eljutsz, hogy pár szót tudsz vele váltani, már tudod. Valami... valami visszavonhatatlan történt. A hangja, a mosolya, az érintése... Olyan... Milyen is? Édes? - Persze. De azon kívül? Ismerős! Bizsergető... Úgy érzed, azonnal felperzsel. Mi ez? Azt mondják: csupán kémia. Meglehet, de az is lehet, hogy két lélek felismeri egymást, talán a távoli múltból. És szavak nélkül is megtörténik az, amit mással egy életen keresztül nem tudsz elérni. Értitek egymást. Csak egy pillantásból.Hogy ez az érzés maradandó-e? Nem tudom. Hiszen sokszor ezek a találkozások nem többek, mint röpke érintések. Megérintjük egymás lelkét, és megyünk tovább, mert mennünk kell... Az érzés azonban megmarad, és olyan nehéz szabadulni tőle! Vágyunk a pillantására, érintésére, még, még, még...