10. Party hard

Ophelia

Sosem hittem, hogy lehetek ennél boldogabb. Pár hete Niall karjaiban sírtam, szívemet egy természetfeletti dolog darabokra marcangolta, úgy éreztem, itt a vég. Azonban később rájöttem, hogy a pillanat, amikor utolsó könnycseppem kigördült, s végigfolyt arcomon, valami újnak és jobbnak a kezdete volt. Akkor hirtelen megállt testem rázkódása, s egy mély lélegzetet vettem, mint amikor egy újszülött gyermek elsőnek tölti meg tüdejét oxigénnel. Mondhatnám, olyan volt, mint amikor egy ember rátalál a lelki békéjére, de ez másabb volt. Igen, elkezdődött valami, lelkem teljesen megnyugodott, habár szívem darabokra hullott. Mintha újjászülettem volna; mindent újra kellett kezdenem. Tudtam, hogy ez sok energiámat fogja elvenni, s hogy nem kevés időbe telik ez az egész folyamat. Tévedtem. Tévedtem, mert még aznap belépett Valaki az életembe. Valaki, aki néhány hét alatt segített elérni azt, amire egyedül hónapokig sem lettem volna képes. Liam – annyira gyönyörű. Amikor csak rá gondolok, s magamban kiejtem nevét, testem libabőrös lesz. Amikor csak rá gondolok, újra érzem bőrömön puha érintését, melybe minden egyes alkalommal beleremegek. Nem akartam elhinni, amiket gondolok: felnevettem.

Kezeimmel kisöpörtem szemembe lógó tincseimet, majd lassan ültem fel az ágyban. Régóta nem aludtam ilyen jól – állapítottam meg magamban. Lentről mozgolódást hallottam: apa! Számra őszinte mosoly húzódott, nem tétlenkedtem tovább. Felvettem a köntösömet, majd lesiettem a lépcsőn. Csupán annyira vágytam, hogy édesapám karjaiba bújhassam, s együtt nézzük meg a kicsit sem érdekfeszítő híradót. Azt hiszem túl sokat kértem Istentől. Anyu és apu éppen sietve pakoltak be két utazótáskába, mikor leértem a lépcsőn.

-          Anya? Apa? Hová mentek? – kérdeztem értetlenül, mire mindketten felém fordultak. Anya szemei könnyesek voltak, apa arca eltorzult a kapkodástól.

-          Kicsim, el kell utaznunk. Kanadába. A bátyád… megsérült. Kórházban van – nyögte apa a szavakat. Tudtam! Tudtam, hogy nem lehetek boldog! Szemeimbe könnyek szöktek.

-          Veletek megyek! – mondtam fojtott hangon, torkom elszorult.

-          Nem, nem jöhetsz! Neked itthon kell maradnod, rád itthon van szükség – mondta komolyan apa.

-          Mégis kinek van itt szüksége rám? Nincs itt senkim rajtatok kívül, senki! – fakadtam ki.

-          Itthon kell maradnod – szólt anya halkan.

-          De miért? Ő a testvérem! Én is ugyan annyira szeretem, mint ti! Miért, miért nem mehetek? – üvöltöttem sírva.

Valaki átkarolt, valaki szorosan megölelt. Karjai erősen tartották kapálózó testemet, melynek már nem voltam ura. Velük akartam menni. Ő a bátyám! Szeretem! Mellette akarok lenni! Nem hiszem el, hogy ezt teszik velem, egyszerűen nem hiszem el! Könnyes szemeimmel alig láttam valamit, de kirajzolódott előttem egy új alak: Amelia. Anyával beszélt, aki átnyújtott neki egy papírt. Apát már nem láttam. Édesanyám sajnálkozó tekintettel rám nézett, majd azt mondta: „Szeretlek!”, s kilépett az ajtón. Még jobban üvöltöttem, kapálóztam és sírtam, de a karok, melyek még mindig tisztességesen tartottak, nem engedtek mozogni. Egyre nehezebben tudtam mozgatni kezeimet, számra sem álltak rá a szavak: kezdtem elfáradni. Szembe fordultam az alakkal, aki mindvégig tartott: Liam. Aggódó tekintettel nézett rám, majd könnyedén felemelt, s velem együtt a kanapéra ült. Nem értettem, hogy miért vannak itt, nem értettem, hogy miért nem mehettem anyuékkal. Később észrevettem, hogy a nappaliban ül Niall is, aki mellett Amelia helyezkedett el. Mindannyian hallgattak. Értetlenül néztem az engem tartó Liamet, ki gondoskodóan közelebb húzott magához, s egy apró puszit adott orromra. Érzékszerveim nem működtek normálisan: láttam, hogy a körülöttem ülők szája szavakat formál, ám nem hallottam azokat. Végtagjaimat nem éreztem, az agyam kezdett lassabban dolgozni, csak a ma reggel történteket játszotta le újra, s újra, mintha beakadt volna a lemez. Aztán láttam magam előtt a tegnap estét. Újra éreztem az ajkaimon égő forró csókot, szívem lángolni kezdett, s Rá néztem.

-          Szerinted jobban van már? – kérdezte valaki.

-          Fogd már be, Niall! Hagyd pihenni! – rivallt rá egy női hang.

-          Nem kéne betakarni? Mintha fázna… - kérdezte a harmadik személy.

-          Hozok neki valamit – válaszolta a nő, majd mozgolódást hallottam. Kinyitottam szemeimet, s két barátomat véltem felfedezni, akik félve néztek rám.

-          Jól vagy? – kérdezte Niall.

-          Még is hogy a fenébe lenne jól?! – támadott neki Liam.

-          Héj, már törődni sem lehet a másikkal? – kérdezte ingerülten a szőke.

-          Fiúk! – emeltem fel a hangom. – Ezzel nem segítetek.

-          Igazad van, sajnálom – kért bocsánatot Liam.

-          Hozzak neked valamit inni? – kérdezte a másik.

-          Megköszönném – néztem rá hálásan, mire egy mosollyal arcán felállt, s távozott a helyiségből.

-          Hogy érzed magad?

-          Jobban, azt hiszem – válaszoltam bizonytalanul.

-          Sajnálom az előbbit. Kicsit ingerült voltam.

-          Rá se ránts – mosolyogtam rá, mire közel hajolt, s homlokomra nyomott egy puszit.

-          A szüleid felhívtak, hogy mi történt, és azt kérték, hogy vigyázzak rád. Rögtön elindultam, Niall is velem akart jönni. Körübelül egyszerre értünk ide Ameliával. Én lefogtalak, amíg a szőke Carlnak segített kivinni a cuccokat, Am pedig megbeszélte anyukáddal a fontos dolgokat. Miután a szüleid elmentek, még sírtál egy ideig, aztán elfáradtál, és elaludtál a karjaimban. Most úgy… 2 óra lehet, azt hiszem. Itt maradunk veled. Később átjön a többi hülye is, hogy valamelyest jobb kedvre derítsenek – számolt be arról, amiről tudnom kellett.

-          Köszönöm – suttogtam, majd karjaimat kinyújtottam, hogy átölelhessem. Épp csak egy pillanatra férkőzhettem hozzá közelebb, mikor valaki újra belépett a nappaliba.

-          Hoztam egy pokrócot, uhm, valahol a szobájában találtam. Azt hiszem ez megteszi – hallottam barátnőm hangját.

-          Amelia! – távolodtam el Liamtől, és várakozóan néztem rá, mire ő értetlenül állt ott továbbra is. – Gyere már ide, te! – nevettem fel.

-          Hirtelen nem tudtam, hogy mit akarsz tőlem… - nevetett fel ő is, miközben szorosan megölelt. Jól esett baráti törődése.

-          Basszus! – hallottuk a konyhából. Niall! Mindannyian egymásra néztünk, hogy ki siessen a segítségére.

-          Megyek én – szólalt meg Liam, akinek látszólag egyáltalán nem volt ínyére a dolog.

-          Hogy vagy, baba? – kérdezte felém fordulva barátnőm, miután végignéztük, ahogy a fiú kibaktat a szobából.

-          Jobban. De nagyon aggódom. Mi van, ha életveszélyes az állapota? – kérdeztem halkan, éreztem, hogy szemeimbe könnyek gyűlnek.

Amelia mellém ült, s szorosan magához húzott. A pokrócot magam köré tekertem, fejemet ölébe helyeztem, ő könnyedén simogatta fejemet, mely teljesen megnyugtatott. Szemeimet erőteljesen összeszorítottam, a takaró szélét arcom elé húztam, s mélyeket lélegeztem. Nem akartam arra gondolni, hogy „Mi van, ha…”. Nem akartam bátyám szenvedésére gondolni, nem akartam elképzelni, ahogy tehetetlenül fekszik a kórházi ágyában, nem akartam elképzelni a csipogó hangot, mely szívverésének ütemét mutatja, nem akartam elképzelni a sok csövet, melyek testéből lógnak ki… Talán ezért nem mehettem el velük. Tudták, hogy nem bírtam volna ki sírás nélkül. És lehet, hogy gyengeségemmel csak rontottam volna bátyám állapotán. De annyira hiányzik már! Isten nem teheti ezt velem! Nem veheti el őt tőlem!

Arcomon egy puha kezet éreztem, mely óvatosan simított végig járomcsontomon. Szemeimet nehezen nyitottam ki: Niall gyönyörű kék szemei világítottak arcomba. Ajkai könnyed mosolyra álltak, arcomba eső hajtincsemet elkapta, s visszatette helyére. Felültem, és szétnéztem a nappaliban. Sehol senki. Csak Niall.

-          Amelia? Liam?

-          Elmentek a fiúkért. Liam nem akart egyedül menni, Am pedig vállalkozott arra, hogy elkíséri.

-          Elaludtam?

-          Igen – bólintott mosolyogva.

-          Mennyit aludtam?

-          Csak fél órát.

-          Mikor jönnek a többiek?

-          Hogy neked mennyi kérdésed van! – nevetett fel, mire elmosolyodtam. – Szerintem egy negyed óra és itt lesznek. Igazából fogalmam sincs.

-          Úristen! Akkor össze kell szednem magam!

-          Ezt most ugye nem gondolod komolyan?! – nézett rám megvetően.

-          Niall! Pizsama van rajtam! Nem gondolod komolyan?! – utánoztam hangját, majd felálltam.

-          Felmegyek veled – jelentette ki, mire kérdőn néztem rá. – Csak vigyázok rád! – nevetett fel, miután leesett neki a tantusz.

-          Szerinted mit vegyek fel? – kérdeztem, miközben a lépcsőfokokon lépkedtünk.

-          Fekete cicanadrágot valami színes pulcsival – bökte rá.

-          Nem is rossz ötlet! – néztem hátra vigyorogva, mire megrántotta vállát. Szekrényemhez szaladtam, ahonnan kivettem egy fekete cicagatyát, ahogy Niall ajánlotta. Kiemeltem egy zöld pulcsit, de rögtön vissza is tettem, mert megláttam a kék-fehér kockás ingemet, amit még nem is vettem fel. Leemeltem a vállfáról, felvettem egy kényelmes melltartót, majd rá az inget is. Hajamat kifésültem, és egy szoros copfba kötöttem. Sietve léptem ki az ajtón, de kísérőtársam már nem állt ott. Mi a fene? – kérdeztem magamban, majd lesiettem a lépcsőn. – Niall? – kiáltottam.

-          Konyha! – kiáltott vissza. Persze, gondolhattam volna…

-          Niall, kérlek ne zabálj fel mindent, mert nincs kedvem vásárolni menni! – szóltam rá komolyan.

-          De én fejlődő szervezet vagyok! – fakadt ki 2 oktávval magasabb hangon.

-          Majd rendelünk pizzát! – fogtam meg a karjánál, s kihúztam a nappaliba.

-          És most mit akarsz csinálni? Ülni és nézni? – kérdezte cinikusan.

-          Niall!

-          De nem engedted, hogy megegyem! – hisztizett. Éppen szólásra nyitottam a számat, mikor Amelia lépett be az ajtón.

-          Megjöttüüüüüüünk! – kiáltott az egyik fiú. Izgatottan álltam fel, megöleltem barátnőmet, majd egytől egyig a fiúkat is.

-          Hű, tökre úgy nézel ki ezzel a szerkóval, mint Liam, csak lányban! – csodálkozott Zayn, mire mindannyian helyeselni kezdtek.

-          Liam, haver, szerintem vigyázz, mert lenyúlják a stílusodat! – ordított Zayn a konyhában tevékenykedő Liamnek.

-          Hogy miiiiiii? – dugta ki fejét az említett személy a helyiségből. Jelentőségteljesen rám nézett. – Gyere csak ide! Ezt meg kell beszélnünk - hívogatott.

-          Menjetek a nappaliba – mosolyogtam a többiekre, majd elindultam a konyhába.

-          Nagyon csinos vagy – súgta fülembe, miközben szorosan magához húzott, ettől pedig teljesen libabőrös lettem. – Ki ihlette ezt az összeállítást? – kuncogott fel.

-          Niall mondta a cicanadrágot… az inget pedig csak úgy találtam.

-          Áh, szóval csak úgy találtad! – nevetett fel, s elhúzódott tőlem.

-          Most mivan? – néztem rá vigyorogva.

-          Semmi – rázta a fejét. Egy hirtelen ötlettől vezérelve keresgélni kezdtem. Egymás után nyitogattam a szekrényajtókat. – Most meg mit csinálsz?

-          Szereted a vodkát?

-          Mi? – kérdezte nevetve.

-          Azt kérdeztem, hogy szereted-e a vodkát – ismételtem el.

-          Szeretem. Csak nem inni akarsz? – kérdezte kacéran.

-          De. Miért, van vele valami baj?

-          Én ilyet nem mondtam! – tette kezeit maga elé tiltakozásképpen.

-          Áh, megvan! – nyitottam ki a legfelső szekrényt, de nem értem el az üveget. – Volnál oly’ szíves, hogy leveszed azt ott? – mutattam az alkoholra.

-          Persze! Nem lesz ez egy kicsit erős neked?

-          Nekünk! – javítottam ki. – Nem lesz erős, nyugi. Sokan vagyunk rá.

-          Te tudod – adta kezembe nevetve az üveget, majd egyik kezét derekamra tette, s úgy mentünk ki a nappaliba.

-          Emberek, hoztam egy kis kedvcsinálót! – kiáltottam fel jókedvűen.

Liam

Mindenki ujjongva fogadta Liát és a vodkát. Örültem, hogy már jobb kedve lett, de nem tetszett nekem ez az alkohol-dolog…

-          Mit játsszunk? – kérdezte Amelia csillogó szemekkel.

-          Sissi hercegnőset? – ajánlotta fel Harry.

-          Nem jó! Nincs meg a film… - húzta a száját Lia.

-          Piramis? – kérdezte Louis.

-          Az nem elég izgalmas – mondtam.

-          Igaz vagy hamis? – jött egy újabb ötlet Zayntől.

-          Az tökéletes lesz! Szóval, aki nem ismerné, annak elmondom, hogy mik a szabályok. Mindenki mond magáról valamit, és nekünk ki kell találni, hogy igaz-e, vagy sem! Ha valakit hazugságon kapunk, annak innia kell!

-          Izgi! – tapsolt Niall felvillanyozva.

-          Hozok poharakat – állt fel Amelia, pár másodperccel később pedig 4 centes poharakkal jött vissza.

-          Rendben! Ki kezdi? – kérdezte Louis, miután mindenki helyet foglalt a nappali közepén.

-          Majd én! – vállalkozott Harry.

-          Az a lényeg, hogy minél nehezebb legyen kitalálni, Harry! Ja, és ha valaki azt mondja, hogy hazugság, de igaz volt az állítás, akkor annak innia kell! – nevetett Lia.

-          Jó-jó! Amikor 14 voltam, megmutattam a nővéremnek azt, mert érdekelte, hogy mekkora. Miután megnézte, azt mondta, hogy nagyobb, mint ami a pasijának van – mesélte komoly arccal a haverom, mire mindenki felnevetett.

-          Ez lehetetlen! – röhögött Zayn.

-          Ez hamis! – visított rá Niall.

-          Akkor kik szerint hamis? – kérdezte Lou, mire mindenki feltette a kezét, kivéve én.

-          Harry? – néztem rá.

-          Teljes mértékben igaz! – mondta büszkén.

-          Te ezt tudtad? – kérdezte Amelia, mire bólintottam.

-          Igyatok! – kiáltott nevetve Hazza. Egytől egyig megtöltötték a poharat, s lehúzták a tartalmát.

-          Am, te jössz! – húzogatta a szemöldökét Zayn.

-          Figyeljetek! Az enyém egyszerű lesz. Nekem nem tetszik innen egyikőtök sem.

-          Hazugság! – ordított rá Harry rögtön, mire a lány az üveg felé nyúlt, és kitöltött magának egy pohárral. – Jól haladunk – vigyorgott elégedetten.

-          Niall? – néztem rá szőke barátomra.

-          Jöhetsz te! – válaszolt.

-          Beszari! – ordította Lia, majd mindenki nevetni kezdett.

-          Az első csókpartnerem egy kutya volt – mondtam tényszerűen, miközben próbáltam visszafojtani a nevetésem.

-          Ez hülyeség! – kiáltott fel Louis.

-          Honnan tudod, hogy az? Lehet, hogy tényleg egy kutyával smárolt először – nevetett Zayn.

-          Szerintem igaz – röhögött debilen Niall.

*

-          Oké, oké! Még egy kör! Liam, te kezded! – nevetett Zayn az ötödik „menet” után, amikor már mindenkiben legalább 7 pohár vodka pihent.

-          Én nem csókoltam meg Opheliát – mondtam jókedvűen, rögtön az üvegért nyúltam, és jól meghúztam. A fiúk ujjongtak és óóó-ztak, én pedig a nagy mennyiségű alkohol csípős ízével küszködtem.

-          Én jövök! – kiáltott Lia. – Adjátok ide az üveget! – „parancsolt” ránk. – Kössz. Na. Én rohadtul nem vonzódom Liamhez – hadarta, majd az üveg egész tartalmát megitta.

-          Ajjajjj, mik lesznek még itt! – kurjantott Harry.

-          Menjetek szobára! – kapcsolódott be Louis is, mire mindenki nevetni kezdett.

-          Hozok még inni! – állt fel nehézkesen Lia, és próbált nem elesni. Követtem példáját, és két lábra álltam, de ez korántsem volt olyan egyszerű: fejembe szállt az alkohol.

-          Nem lesz ez egy kicsit sok? – fogtam meg a lány csuklóját a konyhában, amikor megláttam, hogy még 2 üveg italt emel ki a szekrényből.

-          Nem – kuncogott fel.

-          Lia, azok ott kint meg fognak őrülni, és darabokra törnek mindent! – mondtam kicsit hangosabban, de rám se hederített.

-          Nem érdekel – dőlt neki a konyhapultnak.

-          Én csak téged akarlak óvni – suttogtam alig hallhatóan.

-          Nem lesz semmi bajom! Komolyan! Jól érzem magam. Kérlek, ne rontsd el! – mosolyodott el, s pólómnál fogva közelebb húzott magához.

Szívem még hevesebben dobogott, kezeimet csípőjére csúsztattam, arcommal lassan ajkai felé közelítettem. Baromira kívántam… nagyon nagy erőfeszítésekbe, és 3 év gyakorlásába került, hogy erős volt az önkontrollom, így nem estem neki ott helyben. Egyik kezét nyakamra simította, a másikkal pedig derekamnál húzott még közelebb. Nem akartam megcsókolni. Vagyis meg akartam csókolni, nagyon is! Csak nem voltam biztos abban, hogy nem fogok engedni vágyaimnak. Csípőcsontja hirtelen az enyémhez ért, és itt valami elszakadt bennem. Ajkaimat kapkodva helyeztem övéire, a lehető legközelebb rántottam magamhoz, mellkasunk teljesen összeért. Nyelveink egy ismeretlen pörgős latin táncot jártak, amelynek fortélyai megismerésére mindketten kapóak voltunk. Egyre vadabbul estem neki ajkainak, csípőmet akarva-akaratlanul is övéhez szorítottam, mire aprón ajkamba nyögött. Ha ekkor nem észleltünk volna egy villanó fényt, azt hiszem, Lián már nem lett volna ott az az ing… Még egy villanó fény és nevetések. Fájdalmasan váltam el ajkaitól, arcomat a hangok felé fordítottam, és döbbenten fedeztem fel, hogy barátaim állnak ott, mobillal a kezükben.

-          Ezt felteszem Twitterre! – visította Harry, aki már teljesen részeg volt.

-          Azt próbáld meg! – ordítottam rá, és veszettül elindultam felé. Gyorsan el is értem célomat, hiszen kedves barátom annyira nem tudott magáról, hogy nekiment egy falnak, és kezéből kiesett a telefon. Gyorsan felkaptam a készüléket, és kitöröltem belőle a képet. Az kellett volna még, hogy ez felkerüljön az internetre! Átnéztem a többi képet, és miután ott nem találtam semmi érdekeset, fellélegezve adtam vissza a telefonját. – Harold, te megőrültél? Komolyan! Elment az eszed? Szerinted mi lett volna, ha ez felkerül a netre?

-          Jaj, nyugi már, apuci! – nevetett fel, majd sértődötten elsétált mellettem.

-          Ó, pedig ez volt az első közös szerelmes képetek! Milyen kár… - nyavalygott Louis, és ő is kiment. Barátaim követték a példájukat, s egy-egy megjegyzéssel ők is kifáradtak a konyhából. Rosszkedvűen dőltem neki a falnak, arcomat alkarommal eltakartam.

-          Liam… - simította kezét vállamra. – Nyugi! Nem tették fel Twitterre, nincs semmi gáz. Megúsztuk – mosolygott rám, miután felkaptam a fejem.

-          Harry is örülhet, hogy még él! – szűrtem fogaim között, kezemet ökölbe szorítottam.

-          Liam, ezzel nem mész semmire. Nem történt meg. Örülnöd kéne! – fogta meg kezeimet. – Inkább gyere, hozzuk a piát! – nevetett fel, mire kénytelen voltam elmosolyodni.

-          Ó, hát visszatértetek! Épp jókor, most csinálunk egy csapatképet! Gyertek már! – siettetett Amelia. Niall éppen időzítőre állította a fényképezőgépet, majd gyorsan visszaszaladt hozzánk, és valami buta fejet vágott. A gép felé tekintettem, és egy óriásit villanás - ami valószínűleg a vaku lehetett-, majdnem kiégette a retinámat.

Ophelia

Világosság! Kipattantak a szemeim, majd villámsebességgel ültem fel fekvő helyzetemből. Fáj a fejem. Jaj, nagyon fáj a fejem! – siránkoztam magamban, miközben ujjaimmal halántékomhoz kaptam. Egy pillanatra csillapodott a szörnyű fájdalom, így vettem a bátorságot, hogy körülnézzek. A nappali kanapéján ülök, Liam szorosan mellettem helyezkedik el, mellkasa egyenletesen emelkedik és süllyed. A tévé előtti szőnyegen fekszik Niall párnák és takaró nélkül, mellette pizzás-dobozok halmozódnak egymás tetején. Fejemet balra fordítom, így láthatom a radiátor mellett egymás ölében aludni kedves barátnőmet és Zaynt, akik azt hiszem, az éjjel folyamán eléggé összemelegedtek. Ezután a jobb oldalra nézek, s így fedezem fel Harryt, aki – szerencsére- egy nagy pokróccal bebugyolálva, kezében a telefonjával húzza a lóbőrt. Várjunk csak! Hol van Louis? – kérdezem magamtól. Újra körülnézek a nappaliban, de nem találom sehol. Kezdtem egy kicsit megijedni, így lassan felálltam, s keresésére indultam. Nem kellett messzire mennem, bolondos barátunk közvetlen a kanapé mögött aludt, arcán békés mosoly ült. Felsóhajtva indultam el a konyhába, miközben próbáltam küzdeni a másnapossággal. Kell egy aszpirin, de most azonnal! – kiáltoztam magamban. Minden egyes apró neszre felfigyeltem, fülemet bántotta az összes hang, bőrömnek rosszul esett minden egyes érintés, szemeim próbálták megszokni az erőteljes fényt. Kétségbeesetten nyitottam ki az utolsó fiókot, miután sehol sem találtam fejfájás-csillapítót. Nincs! – visítottam magamban. Idegesen csaptam be a fiókot, és nekiálltam a kávéfőzésnek.

-          Segítsek? – kérdezte egy mély hang, amit hirtelen nem ismertem fel. Ijedten kaptam felé a fejemet, majd rögtön meg is nyugodtam, hiszen csak Liam volt az.

-          Hálás lennék, ha segítenél – mosolyodtam el, mire ő közelebb jött, és levette a polcról a kávézaccot.

-          Hogy vagy ma reggel? – kérdezte jókedvűen.

-          Másnaposan… És te?

-          Egy kicsit fáj a fejem, de tűrhető. Mi volt az a csattanás?

-          Nincs itthon semmi fájdalomcsillapító. Ideges lettem. Majd’ szétrobban a fejem!

-          Menjünk el egy gyógyszertárba – ajánlotta fel ésszerűen.

-          Ah, az nagyon jó lenne – sóhajtottam fel, majd nekidőltem a pultnak. Arcára egy kellemes mosoly húzódott, majd a csaphoz lépett.

-          Megcsináljam én? – kérdezte, miközben vizet töltött. – Addig te átöltözhetsz.

-          Komolyan? – kérdeztem furán, egyik szemöldökömet felhúztam.

-          Komolyan! Menj, és öltözz át, addig én felkeltek valakit, hogy elmegyünk!

-          Köszönöm! – öleltem meg hátulról, majd egy puszit nyomtam arcára. Futni kezdtem, de rögtön meg is álltam: testem nem bírta. Azt hiszem, Liam láthatta „akciómat”, mert hallottam nevetését. Lassan sétáltam fel a lépcsőn, a korlátot pedig az életem árán sem engedtem volna el. Beléptem szobámba, ami szerencsére teljesen sértetlen maradt. A nappaliról sajnos ugyan ez nem mondható el, de nem vészes a dolog. Kikaptam egy kényelmes fekete farmernadrágot, egy bő szürke pulcsit, és olyan gyorsasággal vettem fel, amennyire csak tudtam. Hajamat kifésültem és újra felkötöttem, a sminkeléssel nem foglalkoztam, inkább felkaptam a kedvenc napszemüvegemet. Rájöttem, hogy Liamnek is jól jönne egy-két friss ruhadarab, így újra kinyitottam szekrényemet. A bátyám nálam tartja néhány ruháját, arra az esetre, ha hazajön, és elfelejt valamit. Kivettem neki egy fehér pólót, és egy fekete lonsdale pulcsit. Halkan bezártam szobám ajtaját, s lesiettem a konyhába, ahol már a kávé illata terjengett. Liam éppen két csészébe öntött ki egy-egy adagnyit, majd beízesítette őket.

-          Két cukorral jó lesz?

-          Jó – szóltam halkan. Valahogy nem álltak a számra a szavak. – Hoztam neked egy pólót meg egy pulcsit. Remélem, jók lesznek.

-          Hálás köszönetem – mosolygott rám, kezembe nyomta az egyik csészét, majd elvette tőlem a ruhákat.

-          Mikor induljunk? – kérdeztem, miután belekortyoltam meleg kávémba.

-          Rögtön – szólt sietve, majd elém lépett bátyám ruháiban. Tökéletesen jók voltak rá.

-          Látom, jó lett – mosolyogtam rá, miközben lenyeltem egy újabb korty kávét.

-          Nem tudom eléggé kifejezni köszönetem – mosolygott rám, majd átölelt. Lassan leraktam a pultra üres csészémet, majd mindkét szabad kezemmel körbeöleltem.

-          Menjünk – sóhajtottam fel, majd kibújtam karjai közül. A bejárati ajtó elé léptem, gyorsan felvettem szürke tornacipőmet, majd miután Liam is útra készen állt, kezébe nyomtam egy napszemüveget, az enyémet pedig orromra csúsztattam.

-          Köszönöm – mondta halkan, majd ugyanúgy tett, mint én. Mintha tükröset játszottunk volna. Amit én csinálok, azt ő is, amit ő csinál, azt én is.

-          Menjünk gyalog, 10 perc sétára van innen egy bolt.

-          Ott lehet venni gyógyszert? – kérdezte érdeklődően.

-          Nem tudom – rántottam vállat, majd felnevettem.

-          Nem baj, majd teszünk egy kitérőt, ha nincs – mosolyodott el, majd a pulcsi kapucniját fejére tette.

-          Ez jó ötlet – súgtam magamnak halkan, majd én is felkaptam a tutyimat.

-          Mit mondtál?

-          Nem érdekes. Niallnek hozni kéne valami kaját, nem? – kérdeztem, miközben rámosolyogtam.

-          Igazad van. Hisztizni fog, ha nem viszünk neki semmit. Így is mindenki baromira másnapos lesz…

-          Tényleg, te mire emlékszel? – szóltam bele mondandójába.

-          Sok mindenre emlékszem. Harry teljesen kiütötte magát. Alig lehetett féken tartani.

-          Igen, arra én is emlékszem. Volt valami balhé egy képpel, nem?

-          Igen, volt – nevetett fel édesen. – Hazza drága csinált egy képet rólunk, amit fel akart tenni Twitterre. Brutál volt – mosolygott.

-          Mit csináltunk a képen? – kérdeztem semmit tudóan. Kicsit váratlanul érte a kérdésem, mert nem felelt rögtön.

-          Durván rád másztam, ha érted mire gondolok… – vigyorgott rám, mire zavartan elmosolyodtam.

-          És utána? Mármint mik történtek még? Úgy látszik alig emlékszem valamire…

-          Utána egyre többet ittatok. Nekem úgy tűnt, hogy Amelia és Zayn nagyon egymásra hangolódtak – nevetett fel.

-          Volt valamiiii? – kérdeztem teljes testemmel felé fordulva, gyerekes izgatottsággal.

-          Volt – vigyorgott.

-          De miii? – kíváncsiskodtam.

-          Volt egy-két csók… - rántotta meg a vállát továbbra is vigyorogva, mire felnevettem.

-          Remélem józanon is kedvelni fogják egymást – jegyeztem meg magamnak.

-          Várj! – fogta meg a csuklómat.

-          Mi az? – kérdeztem ijedten.

-          Majdnem leléptél a zebrára. Piros van – mosolygott rám.

-          Bocsi – mondtam halkan.

-          Most meg miért kérsz bocsánatot? – nevetett fel, majd elengedte kezemet.

-          Magam sem tudom… - néztem rá zavartan, mire egy megértő mosollyal arcán derekamnál átkarolt, s amint zöldre váltott a jelzőlámpa, szépen lassan átkeltünk a zebrán. – Mi lesz, ha lekap egy fotós?

-          Lesz közös képünk az újságokban – nevetett fel.

-          Jó, de én komolyan kérdeztem.

-          Nem érdekelnek a fotósok – nézett rám komolyan.

-          Rendben – mosolyodtam el, majd lesepertem pulcsijáról egy apró bogarat.

Lassan lépkedtünk London utcáin, ahol ezúttal egy rajongó sem támadta le minket, vagyis inkább a mellettem sétáló fiút. Meglepő volt, hogy egyetlen egy lány sem jött oda aláírást kérni. Talán paparazzik sem voltak sehol, bár ezt kétlem. Akármikor, ha Liam arcára pillantottam, mindig mosolygott. Azt hiszem, jól érzi magát velem, hiába vagyok másnapos. Tekintetemet gyorsan a földre szegezem, lábainkat nézem, próbálom felvenni a fiú hosszú lépteinek ritmusát, ami korántsem olyan könnyű, mint amilyennek látszik.

A boltokat gyorsan megjártuk, vettünk gyógyszert, enni- és innivalót. Úgy döntöttem, hogy „elszállásolom” szintén másnapos barátaimat, így elhatároztam, hogy valami rendes ebédet főzök nekik kedves barátom, Liam segítségével. A bejárati ajtón belépve rögtön nekiállok levenni a cipőmet, míg sétálópartnerem elvette tőlem a szatyrot, és a többivel együtt a konyhába vitte.

-          Á, megjöttek! – kiáltott fel Louis a nappaliból.

-          Nem fognád be? – kérdezte álmosan Zayn.

-          Milyen kaját hoztatok? – pattant fel a helyéről Niall, akin egyáltalán nem látszott a másnaposság.

-          Sssss, Niall! Van, aki még szeretne pihenni – mosolyogtam rá, majd a konyhába húztam.

-          Na szóval mit hoztatok? – kérdezte izgatottan.

-          Úgy döntöttünk, hogy spagettit csinálunk, mert azt könnyű elkészíteni. Mit szólsz?

-          Tökééééletes! Istennő vagy – nyomott egy puszit arcomra, s készült kimenni, de visszarántottam.

-          Figyelj csak, hoztunk ásványvizet, meg minden féle üdítőt. Gondolom mindenki másnapos, így hoztunk fejfájás-csillapítót. Bevinnéd, kérlek?

-          Aha. Poharak a bal felső szekrényben, ugye?

-          Igen. Hogy érzed magad? – kérdeztem, miközben egy szatyorból pakoltam ki a dolgokat.

-          Frankón, csak éhesen! – válaszolt szórakozottan. – És te hogy vagy?

-          Rohadtul másnaposan – sóhajtottam fel.

-          Hát igen, ne igyon, aki nem bírja – vigyorgott rám poharakkal a kezében.

-          Niall, még egy beszólás, és nem csinálunk kaját! – fenyegettem kezemben egy csomag tésztával.

-          Tudod, hogy nem úgy gondoltam! – mentegetőzött, mire elvigyorodtam. Hirtelen egy kéz simult az enyémre, amelynek tulajdonosa Liam volt. Kellemesen elmosolyodtam, majd felnéztem rá. Gyorsan adott egy puszit orromra, majd kivette a maradék élelmiszert, s elrakosgatta őket, aztán a nappaliba ment, hogy megnézze, mi a helyzet ott.

-          Tudod… nagyon aranyosak vagytok együtt – mosolygott rám Niall.

-          Tényleg? – kérdeztem rá.

-          Tényleg. Teljesen összeilletek, mint egy kirakó két darabja. Jó rátok nézni.

-          Valahogy én is ezt érzem… de még nem vagyok biztos benne – húztam el a számat.

-          Ne légy bizonytalan! Liam jó srác. Sosem törné össze a szívedet – karolt át vállamnál, megsimogatta felkaromat, majd kezébe kapta a gyógyszeres dobozt, és kiment. Hirtelen elkapott a hányinger. Tenyereimmel a pultnak támaszkodtam, fejemet lehajtottam, s próbáltam mélyeket lélegezni. „Nem fogod kidobni a taccsot!” – fegyelmeztem magam.

-          Lia, minden rendben van? – kérdezte Liam a hátam mögül, majd rögtön mellém sietett. Nemet intettem fejemmel. – Mi a baj?

-          Rohadtul hányingerem van, és utálok hányni – szűrtem fogaim közt egy szakadozott levegővétellel kísérve, Liam pedig felnevetett. – Ez most tök komoly – köptem ki gyorsan a szavakat.

-          Bocsáss meg. Gyere, menjünk ki a friss levegőre, az jót tesz majd – karolta át derekamat, egyik kezemet pedig nyakába dobta.

-          Hogyan hálálhatom meg, hogy ilyen jó vagy hozzám? – kérdeztem, amikor már egy ideje a teraszon ültünk. Kedvesen elmosolyodott, közelebb hajolt, és a szájára mutatott. Felnevettem kérésen, s közelebb hajoltam hozzá. Nevetve adtam szájára egy hosszú puszit, majd visszahelyezkedtem a kerti fotelba.

-          Hogy vagy? – kérdezte később komolyra fordítva a szót.

-          Már jobban, alig fáj a feje…

-          Nem úgy értettem – vágott közbe, és elmosolyodott.

-          Nem tudom – suttogtam. Szemeimbe könnyek gyűltek, amint eszembe jutott a bátyám.

-          Ne sírj! – ült mellém Liam, szembe fordított magával, s szemeimet kémlelte. – Ne sírj, Lia! – kérlelt gyengéden.

-          De úgy szégyellem magam! Teljesen berúgtam ahelyett, hogy aggódtam volna a bátyámért! Szörnyű testvér vagyok… - gördült le egy könnycsepp arcomon.

-          Nem vagy az, jaj, dehogyis! Túl sokat aggódtál már egész eddigi életedben. Rád fér a pihenés.

-          De Liam! Fel sem hívtam apuékat! – siránkoztam neki.

-          Viszont engem felhívtak a szüleid – mosolyodott el meglepődöttségemen.

-          Fel-felhívtak? – dadogtam el a kérdésemet.

-          Ahogy mondtam – bólintott. – Azt mondták, hogy ott kell maradniuk úgy… körülbelül 1 hetet. Nyugodj meg, a bátyád állapota óráról órára javul – húzott magához közelebb.

-          De… mikor hívtak?

-         Tegnap, amikor aludtál. De Lia, kérlek, ne jártasd ezen az agyad. Mindig mindenért te aggódsz. A szüleid rám bíztak téged. Én vigyázok most rád. Engedd, hogy teljesítsem kérésüket – nézett mélyen szemeimbe.

-          Hát, eddig nem ment túl jól a vigyázás, hiszen tökre másnapos vagyok. Ha ezt anyáék megtudnák… - nevettem fel.

-          De nem tudják meg! – nyomott egy puszit orromra, amit úgy imádok. Talán ez a legkedvesebb gesztus, amit valaha kaptam. Ilyenkor úgy érzem, törődnek velem. – Ugye nem mondod el nekik, hogy hagytalak inni? – nézett rám ijedten.

-          Ígérem, hogy nem fogják megtudni – nevettem fel. Őszintén mosolyogva közeledett felém, majd egy édes csókot lehelt ajkaimra.

 Találkozol valakivel, aki első látásra megmozdít benned valamit... Ha odáig eljutsz, hogy pár szót tudsz vele váltani, már tudod. Valami... valami visszavonhatatlan történt. A hangja, a mosolya, az érintése... Olyan... Milyen is? Édes? - Persze. De azon kívül? Ismerős! Bizsergető... Úgy érzed, azonnal felperzsel. Mi ez? Azt mondják: csupán kémia. Meglehet, de az is lehet, hogy két lélek felismeri egymást, talán a távoli múltból. És szavak nélkül is megtörténik az, amit mással egy életen keresztül nem tudsz elérni. Értitek egymást. Csak egy pillantásból.Hogy ez az érzés maradandó-e? Nem tudom. Hiszen sokszor ezek a találkozások nem többek, mint röpke érintések. Megérintjük egymás lelkét, és megyünk tovább, mert mennünk kell... Az érzés azonban megmarad, és olyan nehéz szabadulni tőle! Vágyunk a pillantására, érintésére, még, még, még... 

9. Tudtam...

Ophelia

Kellett egy kis levegő, friss levegő. Kellett az érzés, amikor felnézel az égre, s látod, hogy több millió kilométeren keresztül folytatódik a fejed felett a nagy kékség: szabadság. Amikor kimondasz egy szót, mindig tudod kötni valamihez a jelentését. A szabadságról nekem mindig a madarak jutnak az eszembe, ahogy kötetlenül szállnak a magasban. Sokszor gondolkozom azon, hogy milyen érzés lehet repülni… Emlékszem, hogy az oviban olyan szerkezeteket rajzoltam, amelyekkel képes lehetne az ember a repülésre. De nem úgy, ahogy egy utasszállító repülőgéppel! Szabadon szárnyalni úgy, hogy érezzem bőrömön a jéghideg levegő süvítését, remegjen bele egész testem. Lássam mindazt, amit eddig sosem láthattam, érezzek mindent, ami egészen nem emberi. Minden álmom…

Hirtelen forróságot éreztem bal vállamon: egy tenyér. Nem néztem fel, tudtam, hogy ki az, s tudtam, hogy nem véletlen tévedt ide. Elszöktem. Nem a szó szoros értelmében, de elszöktem. Elmenekültem, még mielőtt Liam kiönthette volna a szívét. Nem volt merszem. Vagy talán csak nem akartam hallani… De, akartam! Akartam hallani, ám még nem voltam felkészülve rá. Ahogy még ő sem.

-         Nehéz téged megtalálni, tudod?

-         Ezt most bóknak veszem – mosolyogtam rá a fiúra, aki immáron mellettem ült.

-         Miért? – kérdezte egyszerűen.

-         Mit miért?

-         Miért léptél le?

-         Nem léptem le! – tiltakoztam. – Csak friss levegőre volt szükségem – bólintott. Nem hitte el nekem, ez biztos. – Figyelj, Liam! Nem voltam felkészülve rá, hogy ezt ilyen egyszerűen kimondom. Sőt, amikor elkezdtem beszélni, azt sem tudtam, hogy hová fogok kilyukadni. Csak mondtam, mondtam és mondtam azt, ami jött. És hát… ez jött. Sajnálom, ha megbántottalak, amiért egy szó nélkül eljöttem, de muszáj volt. Remélem megérted.

-         Teljes mértékben elfogadom az álláspontod. Azért sajnálom, hogy nem hallgattál meg. Talán tetszett volna, amit mondok.

-         Talán nem! – néztem rá komolyan, mire arcáról lehervadt a mosoly. – Nézd… bármit is mondtál volna, annak még nincs itt az ideje.

-         Honnan fogom tudni, hogy mikor kell elmondanom? – kérdezte összezavarodottan.

-         Tudni fogod, hidd el! - mosolyodtam el, s lehunytam szemeimet.

*

Az étkezőben csupán az evőeszközök csörgését és csikorgását lehetett hallani, ahogy a fém érintkezik a porcelán felületével. Amikor ilyen csendben fogyasztottuk az ételeket, akkor az általában annak a jele volt, hogy anya ismét nagyon jót főzött. Ez az alkalom sem volt más, anya ismét kitett magáért. A mai menüben szerepelt rókagomba leves extra gombával és hirtelensült karajszeletek párolt zöldségekkel, desszert pedig nem volt, amit anya azzal indokolt, hogy estére tartogatja a tömény édességet. Érdeklődtem is, hogy milyen esemény miatt, ám nem árulta el.

Miután az utolsó falatig megettem mindent, nehezen felballagtam az emeletre, s télikertem felé vettem az irányt. Átsétáltam a szobámon, felkaptam a telefonomat, s bevetettem magam a növényeim közé. Ezúttal nem a kanapéra ültem, hanem a közvetlen az ablak mellett elhelyezkedő babzsákfoteleket vettem célba. Levetettem magamat az egyik darabra, s testemet ide-oda mozgattam, hogy kényelmesen elhelyezkedjek rajta. Előttem az egész világ! – ez jutott legelőször eszembe a kilátásról. Alaposabban megvizsgálva a mondat jelentését, ez persze nem igaz… de legalább London külvárosának egy mogyorónyi részét a magaménak tudhattam. Illetve magaménak, és Liamének. Igazából mindig is úgy voltam vele, hogy ide soha senki nem jöhet be rajtam kívül. És amióta megvan ez a kis hely, azóta tényleg nem engedtem be ide senkit. Én festettem ki, én rendeztem be, azaz én cipeltem be a bútorokat és a növényeket, mindezt a saját kezeimmel. Kötődöm ehhez a „szobához”, de még mennyire! Tudod milyen érzés az, ami csak a tiéd? Amit csak te láthatsz, és ezt mások is tiszteletben tartják? Hogy milyen is az, amibe szívedet-lelkedet beletetted, amely a te saját kezed munkája, ami a te képzeleted szüleménye? Felfoghatatlan! Elképesztő, hogy a szoba varázsa úgy sem tört meg, hogy Liam már járt itt. Az imént azt mondtam, hogy senkit sem engedtem be. Ezt még mindig így gondolom. Liamet egynek érzem magammal, olyan, mintha lelkünk már egybeolvadt volna, s én ezáltal sokkal, de sokkal több lennék.

Lábaimat kinyújtottam, kezeimet könnyedén hasamra dobtam, arcomat enyhén jobb oldalra fordítottam, s szemeimet lecsuktam. Imádtam evés után pihenni! 2 perc nyugalom után mobilom zörgése vert fel félálmomból. A kijelzőn Liam neve állt, így gondolkodás nélkül felvettem. El is felejtettem, hogy úgy beszéltük meg tegnap, hogy ma átjön látogatóba. Ez kicsit furán hangzik, de most úgy hivatalosan bemutatom neki anyát és a házat. Egy hosszas beszélgetés alatt mindent tisztáztunk: vacsorára jön át, nem öltözik ki és késő estig nálunk marad. Már csak anya jóváhagyása kéne az egészhez.

-         Anya! Szeretnék kérdezni valamit! – botorkáltam a nappaliba.

-         Hallgatlak – nézett rám kedvesen.

-         Szóval, azt szeretném kérdezni, hogy Liam átjöhet vacsorára?! – kérdeztem óvatosan.

-         Persze! Úgy… 7 órára jöjjön. Akkora már biztosan készen leszek mindennel. De szükségem lenne a segítségedre a vacsora elkészítéséhez! Egyedül sosem lennék kész vele.

-         Köszönöm, köszönöm, köszönöm! Segíteni fogok, ígérem!

Nem sokkal később felhívtam Liamet, hogy pontosan hányra jöjjön, aztán gyorsan le is tettem. A szobámból lehoztam a kedvenc pokrócomat, és a nappaliban izgatottan néztem kedvenc sorozatom legújabb epizódját. A rendőrség éppen akkor jött ki a helyszínre, ahol egy férfi túszul ejtett egy nőt, amikor egy különleges személy lépett be az ajtón. Édesapám állt az bejáratnál, kezében utazótáska és egy fekete aktatáska, széles vállán megfeszült a zakó anyaga, arca enyhén kipirult, szemei villogtak a boldogságtól. Hihetetlen gyorsasággal álltam fel, a köztünk lévő távolságot pár pillanat alatt átszeltem, és szorosan öleltem. „Apa!” – kiáltottam fel, mire örömittasan felnevetett. El sem hiszem, hogy itt van velünk. Olyan rég nem láttam! Esküszöm, már csak a bátyámnak kellene hazajönnie, és teljes lenne a család. Miután eleresztettem apukámat, anya lépett oda hozzá, s szájára egy hosszú csókot nyomott.

*

Apa teljes beleéléssel mesélt munkájáról, utazásáról, mikor eszembe jutott, hogy Liam nemsokára itt lesz.

-         Basszus! – kiáltottam fel rémülten.

-         Mi a baj, kicsim? – kérdezte ijedten apukám.

-         Apa, eljönne vacsorára egy kedves barátom. Nem bánod?

-         Dehogy bánom! Úgy is alig találkozok veled és a barátaiddal. Szívesen megismerem, bárkiről is van szó – kacsintott rám. Imádom a szüleimet!

-         Szeretlek! – nyomtam egy puszit arcára.

-         Én is, picúr! – mosolyodott el.

-         Én most felmegyek átöltözni valami elfogadhatóba – mutogattam az emelet felé, mire édesapám hevesen bólogatott, s kiment a nappaliból.

Felszaladtam a szobámba, és egyből szekrényem felé vettem az irányt. Kinyitottam ajtaját, s tanácstalanul vizsgáltam a felhozatalt: csőfarmerek, blúzok, kardigánok, melegítőnadrágok, pólók, pulcsik és néhány miniszoknya. Fergeteges! Most mit vegyek fel? Újra átnéztem ruháimat, majd lemondóan becsaptam a szekrényajtót. Hirtelen eszembe jutott valami, amitől teljesen izgatott lettem. Apu tavaly hozott nekem Párizsból egy kényelmes, de mégis elegáns ruhát, amit még egyszer sem volt alkalmam felvenni. Azt hiszem, örülne neki, ha most azt viselném, és talán Liamnek is tetszene… Kicsaptam a szekrényajtót, leguggoltam, s kivettem a téglalap alakú, babarózsaszín masnival díszített fehér dobozt a szekrény aljából. Megbabonázva emeltem le tetejét, lélegzetvisszafojtva vártam az elém táruló látványt. Csalódtam, de nem negatívan, nem-nem. Tisztelettudóan emeltem ki a finoman összehajtott ruhát, s a tükör előtt állva magam elé emeltem. A fehér csipkeruha mell alatti részén egy fekete selyemöv kapott helyet, megsaccolva körülbelül a térdemig érhet. „Akkor próbáljuk fel!” – mondtam magamnak. Átváltottam a alsóneműimet fehérre, majd egy sóhajtással ma esti viseletem elé álltam. Elmosolyodtam, s vigyázva vettem fel a szoknyát. Igazából sosem szerettem a szoknyákat, egyszerűen nem éreztem jól magamat bennük, de ezt mintha rám öntötték volna! A ruha anyaga tökéletesen simult alakomhoz, és egyáltalán nem volt kényelmetlen. Lassan az egész alakos tükör felé fordultam, s amint belenéztem, nem hittem a szememnek. Szépnek láttam magam, sőt mi több, gyönyörűnek! Szívem hevesebben dobogott, arcomra enyhe pír ült gondolataim súlya miatt. Gyönyörű… szeretem ezt az érzést.

Lassan lépkedtem le a lépcsőn, majd ugyanezzel a tempóval sétáltam végig a nappalin, ám nem jutottam tovább, mert valaki csöngetett. Akaratlanul is elmosolyodtam, mert tudtam, hogy az ajtó másik oldalán ki áll. Fehér magassarkú cipőmben magabiztosan léptem a bejárathoz, s izgatottan nyitottam ki azt. Liam háttal állt nekem, kezeit zsebre dugta, azt hiszem egy autóst figyelhetett, de amint hallotta az ajtó nyitódását, megfordult. Arcán meglepett mosoly ült, közel lépett, s üdvözlésképpen megölelt.

-         Te aztán kitettél magadért! – nevettem fel aprón ölelésünk után, majd beinvitáltam a házba.

-         Nem akartam szakadtan jönni… De te! Gyönyörű vagy! – szívem erősen megdobbant e szó hallatán. Szóval gyönyörűnek lát! Zavaromban elmosolyodtam, és próbáltam kinyögni valami köszönöm-féleséget.

-         Képzeld, apukám hazajött! Szóval ma este ő is velünk vacsorázik – magyaráztam a nappaliba menet. - Remélem nem bánod! Ne aggódj, nem fog piszkálódni – nevettem fel rémült arca láttán, mire egy halvány mosolyt húzott ajkaira.

Liam

Megbabonázva ültem a kanapén, s hosszan bámultam Ophelia távolodó alakját. Később elkezdtem bámulni az ablakot, ujjaimat összekulcsoltam, lábaimat keresztbe tettem. Észre sem vettem, hogy leült mellém valaki, csak bambultam tovább. „Vajon mi lesz a mai estéből?” – tettem fel magamnak a költői kérdést. Balról valaki megkocogtatta a vállam, így abba az irányba fordítottam a fejemet. Lia kedvesen felnevetett. Hogy min? Fogalmam sincs, de a nevetése hallatán muszáj volt elmosolyodnom. Lassan felállt, majd egyik kezét felém nyújtotta, hogy én is így tegyek. Puhán fogtam rá apró kezére, s könnyedén kerültem álló helyzetbe. Valami nem stimmelt. Összementem volna? „Magassarkú.” – válaszolt Lia a fel nem tett kérdésemre, s lábát kicsit felemelte, hogy megszemlélhessem a cipőt. „Csinos darab.” – kacsintottam rá. Könyökömet felé nyújtottam, hogy belém karoljon, ám elsőnek nem esett le neki, hogy mit is szeretnék. Hirtelen felnevetett, s nagy lendülettel karolt belém. „Bemutatom a szüleimet. Nem lesz semmi gáz.” – mosolygott rám, miközben az étkező felé tartottunk. Gyomrom enyhe görcsbe állt, szívem hevesebben dobogott: izgultam. Mi lesz, ha nem kedvelnek? Mi lesz, ha nem tudok majd feloldódni a társaságukban? Mi lesz, ha kínos kérdéseket tesznek fel? Mi lesz, ha…? – jártattam agyamat, amit Ophelia valószínűleg észrevett, mert gyengéden megsimogatta a hátamat, ami segített a megnyugvásban. Szorongva léptem be a helyiségbe, ahol a szülei nevetve tárgyaltak valamiről.

-         Anya, apa! Szeretném nektek hivatalosan is bemutatni az egyik legkedvesebb barátomat! – szólt gyengén a mellettem álló lány, aki könnyedén lökött egyet rajtam úgy, hogy azt a szülei ne lássák. A férfi felállt, s határozott lépéseivel felém közeledett, majd a kezét nyújtotta felém.

-         Carl vagyok, örülök, hogy megismerhetlek!

-         Liam Payne, én is örülök! – hangsúlyoztam szavaimat úgy, hogy az a legtisztelettudóbb legyen. Erősen rászorítottam kezére, s megráztam azt. Úgy éreztem, hogy eddig jó vagyok, ám a következő pillanatban az előttem álló úr hangosan felnevetett. Nem értettem. Mit csináltam rosszul?

-         Ne hülyéskedjünk már! Üdv a családunknál, fiam! – karolta át vállamat, aztán egytől egyig mindenki felnevetett. Rögtön feloldódtam, a stressz, ami eddig nyomta a lelkemet, egy villámcsapásra eltűnt. Jókedvűen ültünk le a 6 személyes asztalhoz, én Lia mellé, a szülők pedig velünk szemben helyezkedtek el. A mellettem ülő lány kezét combomra csúsztatta, majd bíztatóan rám mosolygott. Mozdulatába még a szívem is beleremegett. Egy apró mozdulat csak talán, de annyi érzelmet váltott ki belőlem! Legszívesebben azon nyomban megcsókoltam volna! Sajnos ez több szempontból lehetetlen volt…

-         Na és Liam, mivel foglalkozol? – érdeklődött a Carl.

-         Apa, ne már, hogy még nem hallottad az One Directont! – hitetlenkedett Lia, mire édesanyja elnevette magát. -   Apaaaaaaa! – „nyafogott” a lány. Kezdett viccessé válni a helyzet.

-         Gondolkozom, na!

-         Apa! – szólt rá fenyegetően.

-         Jól van, jól van! Tudom, hogy kik azok, na! De ennek mi köze van bármihez is? – eddig bírtam: elnevettem magam.

-         Lia, én sem értem ezt az egészet. Te is tudod, hogy mi a munkám! Kérlek, ne hozz kínos helyzetbe.

-         Sajnálom Li, de egyszer mindenkinek meg kell tudnia, hogy mihez értesz – szállt be a játékba.

-         De ennek még nincs itt az ideje! – kiáltottam rá, fogaimat összeszorítottam.

-         Liam, kérlek! – könyörgött.

-         MOST MI VAN? – visított fel Carl, mire komoly arccal felé fordultam.

-         Tényleg tudni akarja, hogy mivel foglalkozom?

-         Igen, szeretném tudni – szólt izgatottan. Nagyot nyeltem, és lehajtottam a fejemet a hatás kedvéért.

-         Én… Nekem az a munkám, hogy… szóval.., - úgy tettem, mintha nehezemre esne kimondani.

-         Liam azzal keres pénzt, hogy hülyét csinál magából az egész világ előtt – nyögte a szavakat Oph. Azt hiszem próbálta visszatartani a nevetését, ahogyan én is. Végül is ez félig igaz...

-         Hogy miiii? – akadt ki a velem szemben ülő férfi.

-         Carl, kérlek! Nem mondod, hogy ezt el is hiszed? – nevetett fel Lia anyukája. – Nem veszed észre, hogy szívatnak? – nagy nevetés tört ki. Négyünk önfeledt röhögésétől zengtek a falak. Nem hittem, hogy ilyen könnyen feloldódok majd.

A vacsora során meséltem az életemről, a bandáról, a családomról. Carl mesélt a munkájáról, és arról, hogy honnan küzdötte fel magát. Igazán csodálatra méltó ember, apa. Azt hiszem, én is olyan szeretnék lenni, mint ő. Miután elfogyasztottuk az ételeket, amik –megjegyzem- különösen finomak voltak, előkerült a fényképezőgép. Több mint száz fotó készült az este folyamán, amelyek közül néhány elég furcsára sikeredett. Mindenesetre baromira jól éreztük magunkat, Lia szülei csodálatos társaság.

*

-         Jól érezted magad? – kérdezte Lia.

-         Nagyon élveztem a mai estét! Tényleg jó fejek a szüleid – mosolyogtam rá. A félhomályban alig láttam arcát, de biztosan állítom, hogy mosolygott.

Carl egy kicsit kiütötte magát a pezsgőtől, így hamar elment lefeküdni, aztán Lia anyukája követte férje példáját. Ez úgy 2 órája lehetett, már elég későre jár, de ez minket nem érdekel. Imádom a szabadidőmet Vele tölteni! Minden egyes másodperc, amit az Ő társaságában töltök el, értékes. Ophelia egyszer csak felállt, s elfújta a gyertyákat, csupán egyet hagyott égni, ami a szoba másik felében helyezkedett el. Az egész télikertben alig lehetett látni valamit, csupán a kanapé besüppedése jelezte, hogy Lia újra mellettem van. Egy kicsit izgatott lettem, sötétben minden másabb. Nem látjuk a másikat, nem tudjuk, hogy mire készül; kiszámíthatatlanok vagyunk. Karom rögtön a lány felé nyúlt, hogy az érzékszerveim által közvetített információk alapján meggyőződjek arról, hogy tényleg ott van mellettem. Tenyerem a lány csuklóját találta meg, mire felnevetett. Nem számított erre, de ami ez után következett… arra én sem. Karjait derekam köré tekerte, s közel bújt hozzám, parfümjének gyenge liliom illata megcsapta orromat, bőrének selymes puhasága felpezsdítette véremet. Szívem egyre hevesebben kezdett verni, de próbáltam nyugodt maradni. Egyik karommal vállánál öleltem, a másikkal csípőjénél húztam közelebb magamhoz. Fejét vállamra hajtotta, s mélyeket szuszogott a nyakamba. Lélegzetvételeinél egész testem libabőrös lett, közelsége teljes mértékben lekötötte figyelmemet. Nem gondolkoztam, hiszen jelen pillanatban nem is tudtam volna… Az érzelmek túltengtek bennem, éreztem, hogy ezért a testért, ezért a lélekért, ezért a lányért a csillagokat is lehoznám. Tudtam, hogy mindig mellette fogok állni, hogy sohasem fogom magára hagyni. Ha egy barátra lesz szüksége, akkor a legjobb barátja leszek! Ha egy bátyra lesz szüksége, akkor az leszek! Ha szerelemre lesz szüksége, akkor úgy fogom szeretni, ahogy még soha senki nem tette ezelőtt! A lehetetlent is lehetővé tenném számára, hogy boldog legyen. Sosem fogom azt kérni, hogy ugyan azt érezze, mint én. Nekem az Ő boldogsága a fontos.

Lia hirtelen felkapta a fejét, s láttam, ahogy világoszöld szemei megcsillannak. Hangulatváltozás. Valamit megérzett. Arcomat fürkészte, jobb kezével lassan végigsimította mellkasomat, majd apró tenyere nyakamon pihent meg. Torkomat szorongatta az izgalom és a vágy érzése, hirtelen olyan volt, mintha az összes csontomat érezném, végtagjaim megfeszültek, tüdőm óriásira dagadt, mégsem tudtam normálisan levegőt venni. Arcunk között fájdalmasan kis távolság volt, ajkai enyhén elnyíltak, ami még hívogatóbbá tette azokat. Ujjai kellemesen simogatták nyakamat és állam vonalát, másik karja még mindig görcsösen szorongatta hátamat. Bal kezemet egy akadozó levegővétel során arcára simítottam, s szemeit kémleltem. Tudtam mit akartam: megcsókolni, de most azonnal. Testem minden egyes sejtje azon volt, hogy megmozdítsa megfelelő végtagjaimat, s elérjem célomat. De nem tettem még meg. Vártam. Lia közelebb húzott magához, felé dőltem, egyenletlenül lihegett ajkamba, mely immáron majdnem hozzáért övéhez. Nem bírtam tovább. Lassan közelítettem telt ajkai felé, majd óvatosan érintettem hozzá enyéimet. Testem megremegett egy pillanatra, majd határozottabban csókoltam meg, nyelve egy pillanatra az enyémhez ért, s én majd’ meg őrültem ettől. Megpróbáltam nem elveszteni a fejemet ebben a pillanatban. A karjaim közt tartom Őt, aki most a legfontosabb számomra. Sosem bocsátanám meg magamnak, ha olyat tennék, ami számára kellemetlen. Erős az önuralmam, de most Istenhez fohászkodom. Ophelia egy pillanatra elszakadt ajkamtól, szemből az ölembe ült, majd száját rögtön enyémre tapasztotta. Így sokkal közelebb tudtunk kerülni egymáshoz.

Tegnap szavakba öntötte, hogy mit érez… de ezzel sokkal többet mondott nekem. Tudtam, hogy hasonlóképpen érez, mint én. Tudtam, hogy vágyik rám, mint én Őrá. Tudtam, hogy fontos vagyok neki, ahogy Ő nekem. Tudtam, hogy szeret, ahogy én is Őt.