9. Tudtam...

Ophelia

Kellett egy kis levegő, friss levegő. Kellett az érzés, amikor felnézel az égre, s látod, hogy több millió kilométeren keresztül folytatódik a fejed felett a nagy kékség: szabadság. Amikor kimondasz egy szót, mindig tudod kötni valamihez a jelentését. A szabadságról nekem mindig a madarak jutnak az eszembe, ahogy kötetlenül szállnak a magasban. Sokszor gondolkozom azon, hogy milyen érzés lehet repülni… Emlékszem, hogy az oviban olyan szerkezeteket rajzoltam, amelyekkel képes lehetne az ember a repülésre. De nem úgy, ahogy egy utasszállító repülőgéppel! Szabadon szárnyalni úgy, hogy érezzem bőrömön a jéghideg levegő süvítését, remegjen bele egész testem. Lássam mindazt, amit eddig sosem láthattam, érezzek mindent, ami egészen nem emberi. Minden álmom…

Hirtelen forróságot éreztem bal vállamon: egy tenyér. Nem néztem fel, tudtam, hogy ki az, s tudtam, hogy nem véletlen tévedt ide. Elszöktem. Nem a szó szoros értelmében, de elszöktem. Elmenekültem, még mielőtt Liam kiönthette volna a szívét. Nem volt merszem. Vagy talán csak nem akartam hallani… De, akartam! Akartam hallani, ám még nem voltam felkészülve rá. Ahogy még ő sem.

-         Nehéz téged megtalálni, tudod?

-         Ezt most bóknak veszem – mosolyogtam rá a fiúra, aki immáron mellettem ült.

-         Miért? – kérdezte egyszerűen.

-         Mit miért?

-         Miért léptél le?

-         Nem léptem le! – tiltakoztam. – Csak friss levegőre volt szükségem – bólintott. Nem hitte el nekem, ez biztos. – Figyelj, Liam! Nem voltam felkészülve rá, hogy ezt ilyen egyszerűen kimondom. Sőt, amikor elkezdtem beszélni, azt sem tudtam, hogy hová fogok kilyukadni. Csak mondtam, mondtam és mondtam azt, ami jött. És hát… ez jött. Sajnálom, ha megbántottalak, amiért egy szó nélkül eljöttem, de muszáj volt. Remélem megérted.

-         Teljes mértékben elfogadom az álláspontod. Azért sajnálom, hogy nem hallgattál meg. Talán tetszett volna, amit mondok.

-         Talán nem! – néztem rá komolyan, mire arcáról lehervadt a mosoly. – Nézd… bármit is mondtál volna, annak még nincs itt az ideje.

-         Honnan fogom tudni, hogy mikor kell elmondanom? – kérdezte összezavarodottan.

-         Tudni fogod, hidd el! - mosolyodtam el, s lehunytam szemeimet.

*

Az étkezőben csupán az evőeszközök csörgését és csikorgását lehetett hallani, ahogy a fém érintkezik a porcelán felületével. Amikor ilyen csendben fogyasztottuk az ételeket, akkor az általában annak a jele volt, hogy anya ismét nagyon jót főzött. Ez az alkalom sem volt más, anya ismét kitett magáért. A mai menüben szerepelt rókagomba leves extra gombával és hirtelensült karajszeletek párolt zöldségekkel, desszert pedig nem volt, amit anya azzal indokolt, hogy estére tartogatja a tömény édességet. Érdeklődtem is, hogy milyen esemény miatt, ám nem árulta el.

Miután az utolsó falatig megettem mindent, nehezen felballagtam az emeletre, s télikertem felé vettem az irányt. Átsétáltam a szobámon, felkaptam a telefonomat, s bevetettem magam a növényeim közé. Ezúttal nem a kanapéra ültem, hanem a közvetlen az ablak mellett elhelyezkedő babzsákfoteleket vettem célba. Levetettem magamat az egyik darabra, s testemet ide-oda mozgattam, hogy kényelmesen elhelyezkedjek rajta. Előttem az egész világ! – ez jutott legelőször eszembe a kilátásról. Alaposabban megvizsgálva a mondat jelentését, ez persze nem igaz… de legalább London külvárosának egy mogyorónyi részét a magaménak tudhattam. Illetve magaménak, és Liamének. Igazából mindig is úgy voltam vele, hogy ide soha senki nem jöhet be rajtam kívül. És amióta megvan ez a kis hely, azóta tényleg nem engedtem be ide senkit. Én festettem ki, én rendeztem be, azaz én cipeltem be a bútorokat és a növényeket, mindezt a saját kezeimmel. Kötődöm ehhez a „szobához”, de még mennyire! Tudod milyen érzés az, ami csak a tiéd? Amit csak te láthatsz, és ezt mások is tiszteletben tartják? Hogy milyen is az, amibe szívedet-lelkedet beletetted, amely a te saját kezed munkája, ami a te képzeleted szüleménye? Felfoghatatlan! Elképesztő, hogy a szoba varázsa úgy sem tört meg, hogy Liam már járt itt. Az imént azt mondtam, hogy senkit sem engedtem be. Ezt még mindig így gondolom. Liamet egynek érzem magammal, olyan, mintha lelkünk már egybeolvadt volna, s én ezáltal sokkal, de sokkal több lennék.

Lábaimat kinyújtottam, kezeimet könnyedén hasamra dobtam, arcomat enyhén jobb oldalra fordítottam, s szemeimet lecsuktam. Imádtam evés után pihenni! 2 perc nyugalom után mobilom zörgése vert fel félálmomból. A kijelzőn Liam neve állt, így gondolkodás nélkül felvettem. El is felejtettem, hogy úgy beszéltük meg tegnap, hogy ma átjön látogatóba. Ez kicsit furán hangzik, de most úgy hivatalosan bemutatom neki anyát és a házat. Egy hosszas beszélgetés alatt mindent tisztáztunk: vacsorára jön át, nem öltözik ki és késő estig nálunk marad. Már csak anya jóváhagyása kéne az egészhez.

-         Anya! Szeretnék kérdezni valamit! – botorkáltam a nappaliba.

-         Hallgatlak – nézett rám kedvesen.

-         Szóval, azt szeretném kérdezni, hogy Liam átjöhet vacsorára?! – kérdeztem óvatosan.

-         Persze! Úgy… 7 órára jöjjön. Akkora már biztosan készen leszek mindennel. De szükségem lenne a segítségedre a vacsora elkészítéséhez! Egyedül sosem lennék kész vele.

-         Köszönöm, köszönöm, köszönöm! Segíteni fogok, ígérem!

Nem sokkal később felhívtam Liamet, hogy pontosan hányra jöjjön, aztán gyorsan le is tettem. A szobámból lehoztam a kedvenc pokrócomat, és a nappaliban izgatottan néztem kedvenc sorozatom legújabb epizódját. A rendőrség éppen akkor jött ki a helyszínre, ahol egy férfi túszul ejtett egy nőt, amikor egy különleges személy lépett be az ajtón. Édesapám állt az bejáratnál, kezében utazótáska és egy fekete aktatáska, széles vállán megfeszült a zakó anyaga, arca enyhén kipirult, szemei villogtak a boldogságtól. Hihetetlen gyorsasággal álltam fel, a köztünk lévő távolságot pár pillanat alatt átszeltem, és szorosan öleltem. „Apa!” – kiáltottam fel, mire örömittasan felnevetett. El sem hiszem, hogy itt van velünk. Olyan rég nem láttam! Esküszöm, már csak a bátyámnak kellene hazajönnie, és teljes lenne a család. Miután eleresztettem apukámat, anya lépett oda hozzá, s szájára egy hosszú csókot nyomott.

*

Apa teljes beleéléssel mesélt munkájáról, utazásáról, mikor eszembe jutott, hogy Liam nemsokára itt lesz.

-         Basszus! – kiáltottam fel rémülten.

-         Mi a baj, kicsim? – kérdezte ijedten apukám.

-         Apa, eljönne vacsorára egy kedves barátom. Nem bánod?

-         Dehogy bánom! Úgy is alig találkozok veled és a barátaiddal. Szívesen megismerem, bárkiről is van szó – kacsintott rám. Imádom a szüleimet!

-         Szeretlek! – nyomtam egy puszit arcára.

-         Én is, picúr! – mosolyodott el.

-         Én most felmegyek átöltözni valami elfogadhatóba – mutogattam az emelet felé, mire édesapám hevesen bólogatott, s kiment a nappaliból.

Felszaladtam a szobámba, és egyből szekrényem felé vettem az irányt. Kinyitottam ajtaját, s tanácstalanul vizsgáltam a felhozatalt: csőfarmerek, blúzok, kardigánok, melegítőnadrágok, pólók, pulcsik és néhány miniszoknya. Fergeteges! Most mit vegyek fel? Újra átnéztem ruháimat, majd lemondóan becsaptam a szekrényajtót. Hirtelen eszembe jutott valami, amitől teljesen izgatott lettem. Apu tavaly hozott nekem Párizsból egy kényelmes, de mégis elegáns ruhát, amit még egyszer sem volt alkalmam felvenni. Azt hiszem, örülne neki, ha most azt viselném, és talán Liamnek is tetszene… Kicsaptam a szekrényajtót, leguggoltam, s kivettem a téglalap alakú, babarózsaszín masnival díszített fehér dobozt a szekrény aljából. Megbabonázva emeltem le tetejét, lélegzetvisszafojtva vártam az elém táruló látványt. Csalódtam, de nem negatívan, nem-nem. Tisztelettudóan emeltem ki a finoman összehajtott ruhát, s a tükör előtt állva magam elé emeltem. A fehér csipkeruha mell alatti részén egy fekete selyemöv kapott helyet, megsaccolva körülbelül a térdemig érhet. „Akkor próbáljuk fel!” – mondtam magamnak. Átváltottam a alsóneműimet fehérre, majd egy sóhajtással ma esti viseletem elé álltam. Elmosolyodtam, s vigyázva vettem fel a szoknyát. Igazából sosem szerettem a szoknyákat, egyszerűen nem éreztem jól magamat bennük, de ezt mintha rám öntötték volna! A ruha anyaga tökéletesen simult alakomhoz, és egyáltalán nem volt kényelmetlen. Lassan az egész alakos tükör felé fordultam, s amint belenéztem, nem hittem a szememnek. Szépnek láttam magam, sőt mi több, gyönyörűnek! Szívem hevesebben dobogott, arcomra enyhe pír ült gondolataim súlya miatt. Gyönyörű… szeretem ezt az érzést.

Lassan lépkedtem le a lépcsőn, majd ugyanezzel a tempóval sétáltam végig a nappalin, ám nem jutottam tovább, mert valaki csöngetett. Akaratlanul is elmosolyodtam, mert tudtam, hogy az ajtó másik oldalán ki áll. Fehér magassarkú cipőmben magabiztosan léptem a bejárathoz, s izgatottan nyitottam ki azt. Liam háttal állt nekem, kezeit zsebre dugta, azt hiszem egy autóst figyelhetett, de amint hallotta az ajtó nyitódását, megfordult. Arcán meglepett mosoly ült, közel lépett, s üdvözlésképpen megölelt.

-         Te aztán kitettél magadért! – nevettem fel aprón ölelésünk után, majd beinvitáltam a házba.

-         Nem akartam szakadtan jönni… De te! Gyönyörű vagy! – szívem erősen megdobbant e szó hallatán. Szóval gyönyörűnek lát! Zavaromban elmosolyodtam, és próbáltam kinyögni valami köszönöm-féleséget.

-         Képzeld, apukám hazajött! Szóval ma este ő is velünk vacsorázik – magyaráztam a nappaliba menet. - Remélem nem bánod! Ne aggódj, nem fog piszkálódni – nevettem fel rémült arca láttán, mire egy halvány mosolyt húzott ajkaira.

Liam

Megbabonázva ültem a kanapén, s hosszan bámultam Ophelia távolodó alakját. Később elkezdtem bámulni az ablakot, ujjaimat összekulcsoltam, lábaimat keresztbe tettem. Észre sem vettem, hogy leült mellém valaki, csak bambultam tovább. „Vajon mi lesz a mai estéből?” – tettem fel magamnak a költői kérdést. Balról valaki megkocogtatta a vállam, így abba az irányba fordítottam a fejemet. Lia kedvesen felnevetett. Hogy min? Fogalmam sincs, de a nevetése hallatán muszáj volt elmosolyodnom. Lassan felállt, majd egyik kezét felém nyújtotta, hogy én is így tegyek. Puhán fogtam rá apró kezére, s könnyedén kerültem álló helyzetbe. Valami nem stimmelt. Összementem volna? „Magassarkú.” – válaszolt Lia a fel nem tett kérdésemre, s lábát kicsit felemelte, hogy megszemlélhessem a cipőt. „Csinos darab.” – kacsintottam rá. Könyökömet felé nyújtottam, hogy belém karoljon, ám elsőnek nem esett le neki, hogy mit is szeretnék. Hirtelen felnevetett, s nagy lendülettel karolt belém. „Bemutatom a szüleimet. Nem lesz semmi gáz.” – mosolygott rám, miközben az étkező felé tartottunk. Gyomrom enyhe görcsbe állt, szívem hevesebben dobogott: izgultam. Mi lesz, ha nem kedvelnek? Mi lesz, ha nem tudok majd feloldódni a társaságukban? Mi lesz, ha kínos kérdéseket tesznek fel? Mi lesz, ha…? – jártattam agyamat, amit Ophelia valószínűleg észrevett, mert gyengéden megsimogatta a hátamat, ami segített a megnyugvásban. Szorongva léptem be a helyiségbe, ahol a szülei nevetve tárgyaltak valamiről.

-         Anya, apa! Szeretném nektek hivatalosan is bemutatni az egyik legkedvesebb barátomat! – szólt gyengén a mellettem álló lány, aki könnyedén lökött egyet rajtam úgy, hogy azt a szülei ne lássák. A férfi felállt, s határozott lépéseivel felém közeledett, majd a kezét nyújtotta felém.

-         Carl vagyok, örülök, hogy megismerhetlek!

-         Liam Payne, én is örülök! – hangsúlyoztam szavaimat úgy, hogy az a legtisztelettudóbb legyen. Erősen rászorítottam kezére, s megráztam azt. Úgy éreztem, hogy eddig jó vagyok, ám a következő pillanatban az előttem álló úr hangosan felnevetett. Nem értettem. Mit csináltam rosszul?

-         Ne hülyéskedjünk már! Üdv a családunknál, fiam! – karolta át vállamat, aztán egytől egyig mindenki felnevetett. Rögtön feloldódtam, a stressz, ami eddig nyomta a lelkemet, egy villámcsapásra eltűnt. Jókedvűen ültünk le a 6 személyes asztalhoz, én Lia mellé, a szülők pedig velünk szemben helyezkedtek el. A mellettem ülő lány kezét combomra csúsztatta, majd bíztatóan rám mosolygott. Mozdulatába még a szívem is beleremegett. Egy apró mozdulat csak talán, de annyi érzelmet váltott ki belőlem! Legszívesebben azon nyomban megcsókoltam volna! Sajnos ez több szempontból lehetetlen volt…

-         Na és Liam, mivel foglalkozol? – érdeklődött a Carl.

-         Apa, ne már, hogy még nem hallottad az One Directont! – hitetlenkedett Lia, mire édesanyja elnevette magát. -   Apaaaaaaa! – „nyafogott” a lány. Kezdett viccessé válni a helyzet.

-         Gondolkozom, na!

-         Apa! – szólt rá fenyegetően.

-         Jól van, jól van! Tudom, hogy kik azok, na! De ennek mi köze van bármihez is? – eddig bírtam: elnevettem magam.

-         Lia, én sem értem ezt az egészet. Te is tudod, hogy mi a munkám! Kérlek, ne hozz kínos helyzetbe.

-         Sajnálom Li, de egyszer mindenkinek meg kell tudnia, hogy mihez értesz – szállt be a játékba.

-         De ennek még nincs itt az ideje! – kiáltottam rá, fogaimat összeszorítottam.

-         Liam, kérlek! – könyörgött.

-         MOST MI VAN? – visított fel Carl, mire komoly arccal felé fordultam.

-         Tényleg tudni akarja, hogy mivel foglalkozom?

-         Igen, szeretném tudni – szólt izgatottan. Nagyot nyeltem, és lehajtottam a fejemet a hatás kedvéért.

-         Én… Nekem az a munkám, hogy… szóval.., - úgy tettem, mintha nehezemre esne kimondani.

-         Liam azzal keres pénzt, hogy hülyét csinál magából az egész világ előtt – nyögte a szavakat Oph. Azt hiszem próbálta visszatartani a nevetését, ahogyan én is. Végül is ez félig igaz...

-         Hogy miiii? – akadt ki a velem szemben ülő férfi.

-         Carl, kérlek! Nem mondod, hogy ezt el is hiszed? – nevetett fel Lia anyukája. – Nem veszed észre, hogy szívatnak? – nagy nevetés tört ki. Négyünk önfeledt röhögésétől zengtek a falak. Nem hittem, hogy ilyen könnyen feloldódok majd.

A vacsora során meséltem az életemről, a bandáról, a családomról. Carl mesélt a munkájáról, és arról, hogy honnan küzdötte fel magát. Igazán csodálatra méltó ember, apa. Azt hiszem, én is olyan szeretnék lenni, mint ő. Miután elfogyasztottuk az ételeket, amik –megjegyzem- különösen finomak voltak, előkerült a fényképezőgép. Több mint száz fotó készült az este folyamán, amelyek közül néhány elég furcsára sikeredett. Mindenesetre baromira jól éreztük magunkat, Lia szülei csodálatos társaság.

*

-         Jól érezted magad? – kérdezte Lia.

-         Nagyon élveztem a mai estét! Tényleg jó fejek a szüleid – mosolyogtam rá. A félhomályban alig láttam arcát, de biztosan állítom, hogy mosolygott.

Carl egy kicsit kiütötte magát a pezsgőtől, így hamar elment lefeküdni, aztán Lia anyukája követte férje példáját. Ez úgy 2 órája lehetett, már elég későre jár, de ez minket nem érdekel. Imádom a szabadidőmet Vele tölteni! Minden egyes másodperc, amit az Ő társaságában töltök el, értékes. Ophelia egyszer csak felállt, s elfújta a gyertyákat, csupán egyet hagyott égni, ami a szoba másik felében helyezkedett el. Az egész télikertben alig lehetett látni valamit, csupán a kanapé besüppedése jelezte, hogy Lia újra mellettem van. Egy kicsit izgatott lettem, sötétben minden másabb. Nem látjuk a másikat, nem tudjuk, hogy mire készül; kiszámíthatatlanok vagyunk. Karom rögtön a lány felé nyúlt, hogy az érzékszerveim által közvetített információk alapján meggyőződjek arról, hogy tényleg ott van mellettem. Tenyerem a lány csuklóját találta meg, mire felnevetett. Nem számított erre, de ami ez után következett… arra én sem. Karjait derekam köré tekerte, s közel bújt hozzám, parfümjének gyenge liliom illata megcsapta orromat, bőrének selymes puhasága felpezsdítette véremet. Szívem egyre hevesebben kezdett verni, de próbáltam nyugodt maradni. Egyik karommal vállánál öleltem, a másikkal csípőjénél húztam közelebb magamhoz. Fejét vállamra hajtotta, s mélyeket szuszogott a nyakamba. Lélegzetvételeinél egész testem libabőrös lett, közelsége teljes mértékben lekötötte figyelmemet. Nem gondolkoztam, hiszen jelen pillanatban nem is tudtam volna… Az érzelmek túltengtek bennem, éreztem, hogy ezért a testért, ezért a lélekért, ezért a lányért a csillagokat is lehoznám. Tudtam, hogy mindig mellette fogok állni, hogy sohasem fogom magára hagyni. Ha egy barátra lesz szüksége, akkor a legjobb barátja leszek! Ha egy bátyra lesz szüksége, akkor az leszek! Ha szerelemre lesz szüksége, akkor úgy fogom szeretni, ahogy még soha senki nem tette ezelőtt! A lehetetlent is lehetővé tenném számára, hogy boldog legyen. Sosem fogom azt kérni, hogy ugyan azt érezze, mint én. Nekem az Ő boldogsága a fontos.

Lia hirtelen felkapta a fejét, s láttam, ahogy világoszöld szemei megcsillannak. Hangulatváltozás. Valamit megérzett. Arcomat fürkészte, jobb kezével lassan végigsimította mellkasomat, majd apró tenyere nyakamon pihent meg. Torkomat szorongatta az izgalom és a vágy érzése, hirtelen olyan volt, mintha az összes csontomat érezném, végtagjaim megfeszültek, tüdőm óriásira dagadt, mégsem tudtam normálisan levegőt venni. Arcunk között fájdalmasan kis távolság volt, ajkai enyhén elnyíltak, ami még hívogatóbbá tette azokat. Ujjai kellemesen simogatták nyakamat és állam vonalát, másik karja még mindig görcsösen szorongatta hátamat. Bal kezemet egy akadozó levegővétel során arcára simítottam, s szemeit kémleltem. Tudtam mit akartam: megcsókolni, de most azonnal. Testem minden egyes sejtje azon volt, hogy megmozdítsa megfelelő végtagjaimat, s elérjem célomat. De nem tettem még meg. Vártam. Lia közelebb húzott magához, felé dőltem, egyenletlenül lihegett ajkamba, mely immáron majdnem hozzáért övéhez. Nem bírtam tovább. Lassan közelítettem telt ajkai felé, majd óvatosan érintettem hozzá enyéimet. Testem megremegett egy pillanatra, majd határozottabban csókoltam meg, nyelve egy pillanatra az enyémhez ért, s én majd’ meg őrültem ettől. Megpróbáltam nem elveszteni a fejemet ebben a pillanatban. A karjaim közt tartom Őt, aki most a legfontosabb számomra. Sosem bocsátanám meg magamnak, ha olyat tennék, ami számára kellemetlen. Erős az önuralmam, de most Istenhez fohászkodom. Ophelia egy pillanatra elszakadt ajkamtól, szemből az ölembe ült, majd száját rögtön enyémre tapasztotta. Így sokkal közelebb tudtunk kerülni egymáshoz.

Tegnap szavakba öntötte, hogy mit érez… de ezzel sokkal többet mondott nekem. Tudtam, hogy hasonlóképpen érez, mint én. Tudtam, hogy vágyik rám, mint én Őrá. Tudtam, hogy fontos vagyok neki, ahogy Ő nekem. Tudtam, hogy szeret, ahogy én is Őt.