6. Nem, nem, nem, nem!

Ophelia

Éreztem, hogy valaki kellemesen simogatja a combomat, így hát lassan kinyitottam szemeimet: anyukám ült az ágyam szélén, arcán egy szeretetteljes mosollyal.

-         Jó reggelt, Csipkerózsika! – kuncogott fel. – Sajnálom, hogy felébresztettelek, de már délután 3 óra van, és gondoltam nem akarod az egész napot ágyban tölteni – nézett rám kedvesen.

-         Semmi baj, anyu. Köszi, hogy felébresztettél. Komolyan 3 óra van? – ültem fel meglepődve, mire csak bólintott egyet. – Sohasem gondoltam volna, hogy tudok ennyit aludni.

-         Legalább kipihented magad. Későn feküdtél le? – kérdezte érdeklődve.

-         Khm… igen, elég későn.

-         Talán vendéged volt? – nézett rám rosszallóan, mire zavartan pislogtam párat. Éreztem, hogy testem teli van energiával, kár, hogy szellemileg le voltam lassulva, s nem tudtam rögtönözni valamit.

-         Mondhatni… - hebegtem, mire édesanyám felnevetett. – Nem is vagy mérges?

-         Dehogy vagyok! Azért remélem védekeztetek! – nevetett tovább.

-         Anyu! Semmi ilyesmi nem történt! – mondtam kicsit hangosabban, mire tovább kuncogott, s az ajtó felé indult.

-         Ezt nem magyarázod ki, kislányom! – nevetett fennhangon.

-         Anya, nem történt semmi! Anya! – ordítottam utána kiakadva.

Nem kaptam választ. Frankó. Most biztosan azt hiszi, hogy összefeküdtem valakivel, mikor nemrég szakítottam Cainnel. Hogy hiheti ezt? Hiszen ismer, és tudja, hogy sosem ment könnyen az ismerkedés. Főleg nem a testi kapcsolat kiépítése… Nem hiszem el! És ha eljár a szája édesapámnak és a bátyámnak? Ajjajj… bele sem merek gondolni. Ezt még meg kell beszélnem anyával, nem élhet ezzel a tudattal, ó nem! Nem adom meg neki ezt a gyönyört!

Elhatározásom után frissen pattantam ki az ágyból, s rögtön szokásos mozdulatsoraimat vittem végbe: leakasztottam a fürdőköpenyemet a szekrényemről, felvettem, s télikertembe indultam. Beléptem az ajtón, s megrögzötten a kanapé felé vettem az irányt. Ám mielőtt leültem volna rá, megtorpantam. Emlékek. Eszembe jutottak azok a dolgok, amik eddig meg sem fordultak a fejemben. Kezemmel végigsimítottam a puha fehér anyagot, s óvatosan ültem le rá. Szemeimet lehunytam, s láttam magam előtt Liamet, újra éreztem bőrömön érintését, testének melegét, arcomon leheletét, hallottam szívének vad zakatolását, láttam tökéletes arcát. Talán nem kellett volna ilyen közel kerülnünk egymáshoz. Talán így volt helyes.

Egész idő alatt olyan érzéseket tapasztaltam, amelyeket eddig még soha. Liam érzelemhullámait nem is érzékeltem: túlságosan lekötött saját tombolásom. Végre úgy éreztem, hogy tényleg szeretnek, és bármennyire is önzetlen vagyok, ebből most nem akartam engedni. Akartam, hogy szeressenek!

Liam körübelül hajnali 4-5 között mehetett haza, miután elaludtam ölében, s ő kötelességtudóan ágyamba vitt. Elköszönésképpen csak megsimította kezemet, és ez a gyengéd érintés nekem sokkal többet jelentett, mintha megölelt volna.

Miután visszatértem a jelenbe, eszembe jutott a ma reggel, vagyis délután történt dolog: anya félreértése. Teljesen zavarba jöttem már csak a gondolattól is, arcomat eltakartam, pedig senki elől sem kellett volna rejtegetnem. Mély levegőt vettem, s felálltam eddigi ülőhelyemről, majd lecsoszogtam a konyhába, ahol anya valakivel fontos telefonbeszélgetést folytatott. Kezemmel intettem neki, hogy figyeljen rám, de ő feltartotta mutatóujját, ezzel azt jelezve, hogy várjak, majd kiment a nappaliba. Tisztázni akartam vele, hogy mi történt, de úgy látszik, hogy erre nem fog hamar sor kerülni. Ha anya telefonál, akkor úgy másfél órára eltűnik a mobiljával. Remek. Anyán kívül senki sincs itthon, s most, hogy ő elfoglalt, magányra vagyok ítélve az elkövetkezendő pár órára. Lustán ültem le a konyhában elhelyezkedő székek egyikére, de rögtön fel is álltam onnan: telefonom keresésére indultam. Felbaktattam az emeletre, s szobám éjjeliszekrényén találtam meg fekete blackberrymet. Érdeklődve figyeltem a kijelzőjét, mely a megfelelő módon jelezte, hogy kaptam 2 sms-t. Az egyik Ameliától jött, miszerint majd hívjam fel, hogyha felébredtem, a másik pedig Liamtől. Izgatottan nyitottam meg az üzenetet, amelyben az állt, hogy sürgősen beszélnünk kell. Két sürgős eset, melyiket kéne választanom? Az eszem azt súgta, hogy hívjam fel Am-et, a szívem pedig nem meglepően azt, hogy azonnal tárcsázzam Liam számát. Pár percig hezitáltam, majd hívni kezdtem legjobb barátnőmet. Egy kis idő alatt rájöttem, hogy nem hagyhatom cserben őt, hiszen számít rám.

-         Lia, végre, hogy felhívtál! Mit csináltál eddig? – kérdezte kicsit haragosan barátnőm.

-         Sajnálom, még csak most ébredtem. Tegnap itt volt Liam, és sokáig fentm…

-         Úristen, na ne! – visított a telefonba. Micsoda gyors hangulatváltozás. – Mi történt? Ugye nem feküdtél le vele?! Tudtommal még nem szakított a barátnőjével, és az úgy nem tisztességes – kezdett el hadarni.

-         Am, nyugi! Majd elmesélem mi volt, de most sokkal fontosabb az, hogy veled mi történt! Megoldódott minden?

-         Nem tudnánk inkább találkozni? Szeretném személyesen megbeszélni veled ezt – hangja teljesen kétségbe ejtett, valami nagyobb baj történhetett.

-         Átjössz?

-         Indulok! – csapta le a telefont.

Bevallom, nagyon berezeltem barátnőm sietségén. Vajon mi történhetett? Kétségekkel, töprengve tárcsáztam Liam számát, aki szinte az elő csengésre felvette a telefont.

-         Szia, felkeltél?

-         Amint hallod, igen – nevettem fel, de nem nevetett velem együtt. – Mi történt? – fordítottam komolyra a szót.

-         Niall-ről van szó…

-         Ugye nem esett semmi baja? Mondd, hogy nincs semmi baja! Ha valami történt vele, én kinyírom magam! – kaptam kisebb szívrohamot.

-         Semmi szükség rá – nevetett fel fájdalmasan.

-         Liam, mi történt?

-         Hát, tudod… Hogyan is mondjam?!

-         Csak nyögd ki! – kiáltottam rá.

-         Jólvan, jólvan. Niall nincs itt.

-         Mi? Hogy érted, hogy nincs itt? – akadtam ki.

-         Elment.

Letaglóztam. Teljesen kikapcsolt az agyam.

Hová ment és miért? Egyáltalán miért ment el? Miért nem szólt? Miért nem hívott fel? Istenem, de balek vagyok! Én nem kerestem őt! Hogy mehetett ki a fejemből a legjobb barátom? Istenem, mit tettem?! Talán most veszítettem el a számomra egyik legfontosabb embert… Szörnyű vagyok! Nem, nem, nem, nem! Ez nem lehet! Nem mehetett el! Miért? Miért vagyok ilyen ócska, semmirekellő, pocsék ember?

Lányok, ez egy kicsit rövid lett, de ezt a fejezetet kettő részben írom meg, mert így sokkal könnyebben lehet kezelni a dolgot. Remélem tetszett!

Millió ölelés xxxx

Köszönet :)

Sziasztok lányok!

Most nem részt hoztam, hanem egy kis beszámoló féleséget, amelyben kifejtem véleményemet.
IMÁDLAK TITEKET! Elképesztőek vagytok! Amikor hazajöttem, és elolvastam a kommenteket, borzasztóan boldog lettem. Nem is tudjátok mennyit jelent ez nekem. Az egééész napomat feldobtátok, az egészet! Talán életemben most először azt érzem, hogy valamit tényleg jól csinálok, valamit, amivel örömet szerzek másoknak és önmagamnak is. Kedves olvasóim, boldoggá akarlak tenni titeket! :D Éppen ezért elszántam magam, hogy még ma megírom a következő fejezetet, és fel is rakom azt.

Millió ölelés: Csengi

5. Érzelmek hatása alatt

Ophelia

Csak álltam ott mozdulatlanul, és azt bámultam, ahogy ő bámul. Ha egy teljesen idegen ezt látná, azt hinné, hogy valami bajunk van: senki sem szokott ennyi ideig egy helyben állni, és nézni a másikat. Mondjuk én mindig is azt állítottam, hogy a mimikákból, a testlejtésekből és néhány pillantásból sokkal többet megtudhatunk, mintha csak beszélgetnénk. Füleim fokozatosan egyre hangosabb zajokat észleltek, végül mindent tisztán hallottam. Cher Lloydtól a Want U Back szólt a hifimből, hallottam, hogy a szám a végéhez érkezik. Ez volt az utolsó dal a CD-men, amin a kedvenc számaim kaptak helyet. Síri csend uralkodott a télikertemben, a szobámban, sőt, az egész házban. Pár pillanat múlva egy kisebb nevetőgörcs tört rám: nevetnem kellett, nem tudom, hogy miért, csak kellett, én pedig kiengedtem. Éreztem Liam tekintetét rajtam, ami egészen eddig nem zavart, de most baromira el kezdett idegesíteni. Vállaim erősen rázkódtak a nevetéstől, izmaim kissé elernyedtek, megmozdítottam földhöz ragadt talpaimat, s közelebb léptem hozzá. Könnyezve néztem fel rá, mire ő egy értetlen vigyorral viszonozta tekintetemet. Tenyereimet mellkasára tapasztottam, s gyengén hátrébb löktem, mivel ki akartam szabadulni arról a kis helyről. Mélyeket lélegezve siettem az ágyam felé, majd hassal ráugrottam puha ágyneműmre. Arcomat kedvenc párnámba fúrtam, majd - továbbra is arcomhoz szorítva a párnát- átfordultam a hátamra. Mélyeket lélegeztem az anyagba, melynek olyan illata volt, mint a bátyámnak. Pár másodperc múlva lépteket hallottam, majd éreztem, hogy az ágy besüpped mellettem.

-         Megnézhetem azt a szobát? – kérdezte érdeklődve. – Már ha lehet annak nevezni… - mormogta orra alatt.

-         Nem! – ültem fel hirtelen, s valószínűleg rémült arccal nézhettem rá, mert elnevette magát.

-         Jó-jó-jó-jóó! Nyugi, nem megyek be.

-         Sajnálom, de senkit sem szoktam beengedni oda – közöltem vele tényszerűen.

-         Ehhez képest pár napja még te ajánlottad fel, hogy nézzek be oda – húzta fel egyik szemöldökét.

-         Na ne! Komolyan? – válaszul bólintott egyet. – Várjunk csak, egyáltalán mikor voltál te a szobámban? –  ki ő, talán Edward Cullen, hogy esténként leselkedik utánam, vagy mi?

-         Hazakísértelek Nialltől…

-         A francba, tényleg! – szakítottam félbe, mert eszembe jutott minden. Fogaimat erősen összeszorítottam Cain emlékétől. Liam csak hallgatott, biztos tudta, hogy rossz témánál vagyunk. Nem akartam, hogy kellemetlenül érezze magát, ezért egy mosolyt próbáltam erőltetni ajkaimra, s egyenesen szemeibe pillantottam, melyek furcsán csillogtak.

-         Sajnálom, én nem akartam, hogy rosszu…

-         Ne kérj már bocsánatot emiatt! – rivalltam rá.

-         Bocsánat! – nézett rám szórakozottan, arcára egy fájdalmas mosoly ült.

-         Ha még egyszer bocsánatot mersz kérni, vagy sajnálkozásodat akarnád kinyilvánítani, esküszöm, én élve megnyúzlak! – néztem rá szigorúan.

-         Hú, komolynak hangzik. Azt hiszem, megkísérelem – vigyorodott el.

-         Ki ne ejtsd a szádon! – figyelmeztettem.

-         Bo…

-         Liam!

-         Csá…

-         Liam! – figyelmeztettem utoljára.

-         Nat! – ordította el a végét 3 oktávval magasabb hangon.

-         Ezt nem kellett volna! – visítottam fel, majd a macskákat utánozva nagy lendülettel rávetettem magam a prédára, aminek az lett a vége, hogy mindketten a földön végeztük. Kíméletlenül csikizni kezdtem oldalát, mire áldozatom eszeveszett kapálózásba kezdett, cselekvésünket végig nevetés kísérte. Kezeivel gyorsabban csalapált, mint ahogy egy kolibri ver a szárnyaival, így nem tudtam kihajolni nagy karjai alól, s tenyerével pont arcon csapott. Egy kisebb sikítással fogadtam a dolgot, s rögtön abbahagytam az áldozat kinyírását. Fél métert arrébb kúsztam négykézlábon(ennyit a kecses macska-mozdulatokról…), törökülésbe ültem, s arcomat fogtam. Liam rögtön utánam mászott, s össze-vissza pattogott, hogy ő nem akarta, és hogy véletlen volt. Azt hiszem a mai napon legtöbbet hallott szavam a sajnálom lesz… Nagy nehezen megnyugtattam, hogy semmi bajom sincs, és a szobámban lévő egész alakos tükör elé léptem, arcomat közel tartottam a tükörhöz, hogy megnézzem hadi sérülésemet: arcom egyik fele teljes pirosságban díszelgett.

-         Biztos, hogy jól vagy?

-         Jól vagyok… de most nézd meg az arcom! – fordultam felé.

-         Hát, ha gondolod, adhatok egyet a másik oldalra is, hogy szimmetrikus legyen – vigyorgott rám önelégülten, mivel szerinte most egy nagy poént ütött el.

-         Ha-ha… nagyon vicces! Eredetibb ötleted nincs? – cukkoltam kicsit.

-         Legalább a tenyerem nyoma nem látszik – szórakozott tovább rajtam, s ezúttal már én is együtt nevettem vele.

Később lementünk a konyhába, ahol békésen megittunk egy délutáni gyenge kávét, s mindenféle dologról beszélgettünk. Elmesélte, hogy amikor 14 évesen bekerült az x-faktorba, és az élő műsorba nem mehetett tovább, teljesen összetört. Úgy érezte, hogy meg tudja csinálni, hogy készen áll rá, s elmondta, hogy nagy tervei voltak már akkor. Miután kiesett a tehetségkutató-műsorból, még több időt fordított tehetségének továbbfejlesztésére, s 16 évesen újra jelentkezett. Elmesélte, hogy amikor tudatosult benne, hogy újra kiesett, reménytelennek gondolta az egészet. Kétszer is próbálkozott, egyszer sem jött be. Próbálta leírni szavakkal, hogy milyen érzés volt, amikor visszahívták őket, s egy bandában folytathatta tovább karrierének építését. Vagyis karrierjüknek építését. Beszámolt arról, hogy az x-faktor előtt hogyan élte mindennapjait, mesélt családjáról, az iskolájáról, még a barátnőiről is. Aztán szépen lassan visszatértünk a jelenbe, s eljutottunk odáig, hogy már a jövőnket terveztük.

Ez idő alatt teljes mértékben megbizonyosodtam arról, hogy Liam tökéletes beszélgetőtárs minden szempontból: teljesen közvetlenül és nyíltan tudtam vele beszélni, ami nagyon meglepő, mert általában elég zárkózott szoktam lenni. Az idő csak úgy repült, mintha egy sólyom szárnyain szállna, az óra létezéséről pedig teljesen megfeledkeztünk. Már besötétedett, amikor felmentünk a szobámba, ahol kényelmesen elhelyezkedtünk az egymással szemben lehelyezett babzsákfotelekben. Az életemről kezdett kérdezni, s nagyon pontosan rátapintott rossz szakaszaira, amelyeket különös módon részletesen taglaltam neki. Ekkor eszembe jutott, hogy Niall mennyit segített nekem: ha ő nem létezne, én már rég a síromat ásnám valahol messze Új-Zélandon. Beszámoltam neki minden egyes apró hazugságomról, az édesapám munkájáról, a bátyám elköltözéséről, az édesanyámmal táplált bensőséges kapcsolatomról.

Apukám egy nagy vállalat egyik fővezére, s amióta az eszemet tudom, mindig úton volt. Van, hogy hónapokra elutazik, de amikor itthon van, akkor csak a családdal foglalkozik. Sosem ül le a dolgozószobájába, és nem kezd el dokumentumokat átnézni, vagy éppen szerződéseket kötni. Ha semmi dolga nincs, akkor van, hogy önkéntes munkába állunk, és kutyákat sétáltatunk, vagy éppen árvaházakban olvasunk fel, ezeket a programokat mindig nagyon élvezzük. A bátyám most 20 éves, és Kanadában tanul egy nagyon jó egyetemen. Körübelül 2 éve költözött el, és már kezdek hozzászokni, hogy ritkán látom a vizsgák és a távolság miatt. Úgy 2 havonta szokott hazajönni, de volt olyan is, hogy majdnem fél évig nem láttam őt. Anyukámmal szoros a kapcsolatunk, hiszen szinte csak ő szokott itthon lenni velem, ám ő éjszaka dolgozik, így amikor suliba járok, őt is alig látom. Szerencsére most a tavaszi szünet miatt délelőtt én is itthon vagyok, így több időt tölthetünk együtt. A velem szemben kényelmesen elhelyezkedett fiú állandó figyelemmel hallgatott végig. Egyszerűen nem tudtam befogni a számat, a szavak csak úgy dőltek belőlem. Miután befejeztem hosszú monológomat, gondolkodóba estem. Ahogy elmeséltem emlékeimet, azokat újra átéltem, s egy kicsi időbe tellett, mire lelkem újra feldolgozta a történteket. Felpillantottam Liamre, aki egy féloldalas mosolyt eresztett felém. Amióta itt van, csak most néztem meg jobban: feszülős, V nyakú pólója szívdöglesztően állt felsőtestén, jobb csuklóján egy neon zöld állatfigurás gumikarkötő díszelgett, kék farmerjában kényelmesen pihent. Egy mondat jutott eszembe a látottakról: annyira másabb, mint Cain! Sőt, szinte minden általam ismert sráctól különbözik. Teste után arcát kezdtem elemezni, s arra jutottam, hogy Mr. Tökéletes Hímnemű Egyed ül előttem.

Liam

Csodálattal figyeltem, ahogy élete minden apró kis részletére kitér, ahogy beleéli magát a mesélésbe, néha már úgy éreztem, hogy én is átéltem ezeket. Fantasztikus, hogy egy délután alatt mennyi mindent meg lehet tudni valakiről. Szemei csillogtak az emlékek okozta izgalomtól, vicces szakaszoknál mindig zavartan hajába túrt, volt, amikor csilingelő nevetésbe kezdett, volt, hogy a sírás határán állt. Arcán ezernyi érzelmet lehetett felfedezni, amiket szíves-örömest felfedeztem volna. Mindent tudni akartam róla. Mindent!

Arra lettem figyelmes, hogy elhallgatott, s bámult maga elé. Azt hiszem a „meséje” végére érhettünk, mert egy boldog mosollyal nézett rám. Azt kívántam, bárcsak folytatná! Egész éjjel tudnám hallgatni hangját, érzelmeit, tapasztalatait, Őt. Láttam, amint végigvezeti rajtam tekintetét, szemei egy pillanatra elidőztek mellkasomon, majd csuklómon, s végül egy szeleburdi mosollyal arcomat kezdte kémlelni. Annyira közelebb mentem volna hozzá! Annyira megöleltem volna! A közelében akartam lenni, úgy értem, még közelebb. Úgy éreztem, hogy a köztünk lévő levegő eltakarja előlem őt, hogy elragadja szemeim elől. Micsoda badarság! De akkor is így érzek. Kár, hogy nem mehetek közelebb hozzá. Most biztosan azt kérdezed, hogy: miért? Azért, mert nem akarom elijeszteni. Nem akarom elrontani a köztünk kialakult friss barátságot. Összetört a szíve, most nem arra van szüksége, hogy én úgy közeledjek hozzá érzelmileg. Azt hiszem, szüksége van a barátságomra. Gondolatmenetemet Ophelia andalító hangja zavarta meg.

-         Szeretnél bejönni? – kérdezte télikertjének ajtaja előtt állva. Észre sem vettem, hogy felállt.

-         De… nem azt mondtad, hogy… - mutattam az ajtó felé.

-         Ugyan! – legyintett könnyedén jobb kezével. – Gyere! – nem kellett többször mondania, pikk-pakk felálltam, s elindultam felé.

Puhán lépett be az üvegszobába, s a sötétségben eltűnt szemeim elől. Követtem útját, óvatosan beléptem az ajtón, majd halkan bezártam magam mögött. Nem mertem beljebb menni, mert az orrom hegyéig is alig láttam el. Éppen szólásra nyitottam a számat, mikor a baloldal felől halvány fény világította be a helységet, majd később a jobb oldalt is. A gyönyörtől megszólalni sem bírtam. Ophelia megállt a szoba közepén elhelyezkedő facsoport mellett, én pedig ide-oda jártattam a szemeimet a szobában. Lia jobb oldala felől egy óriási fehér kanapét fedeztem fel, ami telivolt különféle díszpárnákkal. A bútor felett egy átlátszó polc helyezkedett el, mely teli volt könyvekkel. A baloldalon tört fehér színű kovácsoltvasból készített gyertyatartók álltak, melyekben olyan vastagságú gyertyák kaptak helyet, mint az alkarom. Az egész szobát a gyertyák természetes fénye árasztotta el világossággal, amely még harmonikusabbá tette az összképet.

-         Bejössz még ma, vagy végig ott fogsz állni? – kérdezte szórakozottan.

-         Lia, ez lenyűgöző! – indultam el felé. – Miért rejtegeted mindenki elől? Ezt látnia kéne a világnak! – ültem le mellé a kanapéra.

-         Kérlek, érts meg. Szeretem ezt a helyet. Egyedül. Ha mindenféle embert beengednék ide, akkor megtörne a varázsa. Ez így tökéletes.

-         Igazad van – zártam le ennyivel. Rájöttem, hogy hülyeséget mondtam, így nem akartam tovább erről beszélgetni. Tekintetem a plafonra szegeztem, ami üvegből volt, így teljesen kiláthattam rajta. Egy idő után újra Lia felé fordultam. – Mióta van meg?

-         Már egy jó ideje. 3 éve kitaláltam, hogy nekem kell egy ilyen kis hely. Apukám támogatott benne, még abban az évben megépíttettük. Kinéztem a bútorokat, édesanyám pedig délről hozatta ezeket a növényeket. Nem tudom elképzelni az életemet nélkülük – nevetett fel. – Tudom, hogy ezek csak növények, de nekem a boldogságot jelentik. El sem tudod képzelni milyen jó érzés, mikor egy új hajtást, vagy egy friss bimbót fedezel fel rajtuk! – nézte megbabonázva a középen elhelyezkedő pálmafákat és virágokat.

Csodálattal néztem, ahogy rám kapja tekintetét. Szemei zölden villogtak a félhomályban, én pedig úgy éreztem, hogy most azonnal közelebb kell mennem hozzá, vagy belehalok. Annyira vonzott! Mellé férkőztem, alig volt köztünk 30 cm. Arcát kémleltem, hátha fel tudok fedezni rajta valami érzelmet, de egy mosolynál többet nem kaptam.

-         Annyira… - csuklott el a hangom. – Annyira furcsa érzésem van. Nem tudom megmagyarázni – érdeklődve nézett rám. – Valahogy… vonzol. Egyre csak azt érzem, hogy közelebb kell kerülnöm hozzád. Sajnálom – vallottam be neki kicsit szégyenkezve érzéseimet.

-         Nem kell bocsánatot kérned – suttogta alig hallhatóan.

Jobb karomat a kanapé élére helyeztem, egy kicsit még közelebb húzódtam hozzá, arcomat nyakához közel tettem, fejemet kicsit lehajtottam. Mélyeket lélegeztem, bőrének édeskés illata átjárta tüdőmet, testem teljesen elgyengült tőle. Ophelia kezét éreztem bal vállamon, tenyerei puhán simították végig kulcscsontomat, majd megpihentek mellkasomon. Nem sokkal később a jobb oldalról egy kar fonódott derekam köré, arcomat lassan emeltem fel, szemeimet nehezen kinyitottam, s Lia tekintetével találtam szembe magam. Zöld szemei heves érzelmekről árulkodtak, szerintem nem lehetett sokkal jobban, mint én. Kínzott az az ismeretlen érzés. Nem is tudom mire vágytam, de az érzés csak marcangolt belülről, és nem engedett szabadulni. Nem megcsókolni akartam, nem lefeküdni akartam vele, nem testi vágyaim voltak, hanem érzelmi. Jobb kezét mellkasomról arcomra vezette, ajkai enyhén elnyíltak, s reszelősen szívta be a levegőt. Hirtelen azt sem tudtam ki vagyok, vagy egyáltalán mi vagyok. Nem éreztem lábaimat, sem kezeimet. Szemhéjamat erősen hunytam le, azt akartam, hogy csillapodjon az érzés, de ne múljon el teljesen. Azt hiszem sikerrel jártam, mert éreztem, hogy jobb karom tétlenül pihen a kanapé élén. Hirtelen vezérelt ötlettől megemeltem említett testrészemet, s Lia nyakára simítottam tenyeremet, bal kezemet „megkerestem”, s puhán derekára simítottam. Kinyitottam szemeimet, s az érzelmeim újra felülkerekedtek rajtam, újra marcangolni kezdtek belülről. Láttam, hogy a velem szemben ülő lány ugyan úgy küzd az érzéseivel, mint én. Mellkasa eszeveszettül emelkedett és süllyedt, a levegőt reszelősen szívta be, s szaggatottan fújta ki, szemeit lecsukva tartotta. Bal kezemmel járomcsontjánál simogattam bőrét, de hamarosan más területekre merészkedtem. Remegő hüvelykujjammal áttértem álla vonalára, szemeim megakadtak telt ajkain. Ujjam késztetés szerűen simított végig száján, orromat gyengén az övéhez érintettem. Az érzés egyre jobban rabul ejtett, a szabaduláson már nem is gondolkoztam. Lia jobb kezét arcomról nyakamra vezette, s finoman simogatta bőrömet. Egyikünk sem szólalt meg, azt hiszem nem is lettünk volna képesekre rá ebben a helyzetben. Egyre csak ajkait bámultam, újra úgy éreztem, hogy a köztünk lévő levegő megfoszt a lánytól, én pedig nem akartam elengedni. Ajkaimat csigalassúsággal közelítettem övéhez, erős szuszogását egész arcomon éreztem. Óvatosan érintettem számat telt alsó ajkához, derekamon éreztem egy erősebb szorítást, nyakamat simogató keze immáron átkulcsolta tarkómat, mellkasa érintkezett az enyémmel. Ajkaimmal övét simogattam, nem csókoltam meg. Nem éreztem szükségét, hogy ennél messzebbre merészkedjek, számomra ez így volt tökéletes.

4. Lehetetlen

Reggel eszeveszett telefoncsörgésre keltem, ami kellemetlenül zavart fel békés álmaimból. Nehezen kinyitottam a szemem, s elég bizarr dolgokat fedeztem fel környezetemben. Am keresztbevetette a lábát rajtam, feje az ágy másik szélén hátracsuklott, a takarója ötször körbe volt tekerve testén: összegezve elég vicces látvány tárult elém. Kíméletlenül lelöktem magamról barátnőm lábát, s kiforgattam takarójából, így pár pördülés során a földön végezte. „Áucs” – hallottam egy mormogást, majd hang forrása hirtelen állt fel. „Csörög a telefonom” – mondta, mire egy nagyot bólintottam, hogy tudom. Felnevetett, s a telefonja után kutakodott, amit végül egy nagy tál pattogatott kukoricában talált meg. Kétségbeesetten kapta fel a telefont, s ült le az ágy szélére. Barátnőm arckifejezése szórakozottból hirtelen komollyá változott, ami egy kicsit megrémített. Pár perc múlva letette a telefont, s szomorkás arccal tekintett rám.

-         Nem maradhatok itt tovább: otthon balhé van. Nagy balhé.

-         Akarsz róla beszélni?

-         Elmesélem az egészet, amint megtudok többet a történtekről – állt fel helyéről. – Majd felhívlak, jó? Nem baj, hogy nem segítek takarítani? – nézett körül szobámban keserűen.

-         Rád most nagyobb szükség van a családod mellett – mosolyogtam rá. – Ezt meg majd én elintézem – néztem körül én is a szobában és nevettem el magam a kinézetén.

-         Köszönöm! Te vagy a legjobb! – ugrott felém barátnőm, s ölelt meg hálásan.

Miután Amelia elment, fáradtan dőltem le a nappali homokszínű kanapéjára. Még csak reggel 8 óra lehetett, de én már fent voltam. Nagyot sóhajtottam, s a konyha felé vettem az irányt. Halkan kezdtem el mosogatni a tegnapi sütéshez felhasznált edényeket és evőeszközöket: anya még odafent aludt. Körübelül fél órámba telt, amíg elfogadható állapotba hoztam a konyhát, de nem csodálkoztam rajta, hiszen ha Am beszabadul a konyhába, akkor ott kő kövön nem marad. Nem éppen a főzőtudományáról híres, ellenben velem. Összeszedtem a földszinten található nem oda való dolgokat, s a szobámba vettem az irányt, ami változatlanul szörnyű állapotban volt. Egy újabb sóhajtással reagáltam arra, ami rám várt. A ruhákat a helyükre tettem, az ágyamat tökéletesen rendbe raktam, a szemetet kivittem, a mosatlant a konyhába szállítottam, felporszívóztam a morzsákat és letörölgettem a polcaimat. Azt hiszem, úgy másfél óra alatt készen is lettem mindennel, a szobám kvázi ragyogott a tisztaságtól. Egy elégedett mosollyal tisztáztam ezt magamban: imádtam, amikor ilyen rend volt a szobámban. Kinyitottam a kert felé eső ablakot, s kicsaptam a télikertem ajtaját. Egy héten mindig tartok egy szellőztetős napot, s ekkor mindig a kert felőli ablakot nyitom ki, mert szerintem onnan tisztább levegő jön, mint az utca felől. Szekrényem felé vettem az irányt, s egy fekete cicanadrágot és az egyetemista bátyám egyik melegítőpulcsiját vettem ki belőle, majd a megfelelő kényelmes fehérneműimmel a fürdőszoba felé vettem az irányt. Szobám ajtaját kulcsra zártam: az én szentélyembe aztán senki sem teszi be a lábát! Igaz, anya alszik, de túlságosan is féltem a télikertem ahhoz, hogy megkockáztassam azt, hogy bemenjen oda bárki is rajtam kívül. Talán önzőség, talán nem. Halkan közlekedtem a házban, hogy véletlen se ébresszem fel az éppen munkája fáradságát kipihenő édesanyámat. Lezuhanyoztam, hajamat egy laza copfba kötöttem, s gyorsan öltöztem fel, mert eszembe jutott, hogy a tavaszi hűvös levegő nem tehet jót az orchideáimnak. Futólépésben közelítettem meg a szobámat, s feltéptem az ajtót. Nem várt dologra lettem figyelmes: a levegő kellemesen meleg. Fejemet hirtelen a télikertem felé kaptam, s nagy lépésekkel átszelve a szobámat, bezártam annak ajtaját.

*

Az egész napomat jelentéktelen kis dolgokkal töltöttem… például segítettem anyának ebédet főzni, elmentem a boltba, és a kedvenc könyvemet olvasgattam egy csomag sósperec és egy üveg ízesített ásványvíz társaságában. Felpillantottam a könyvemből, tekintetem elhaladt az orchideáimon, a pálmafámon, s az „üvegszobában” felpillantottam az égre. Mosolyogva néztem, hogy már szinte teljesen besötétedett, bár az égen még ott díszelgett a Nap vöröses-narancssárga foltja, amely sokkal szebbé tette az összképet. Elmélkedésemet telefonom kellemes csengése zavarta meg, felpattantam kényelmes kanapémról, s a télikertemet hátrahagyva a szobámba sétáltam. Könnyedén huppantam le az ágyra, s az éjjeliszekrényemen pihenő mobilomat úgy vettem fel, hogy meg sem néztem ki keres.

-         Haló?

Liam

-         Haló? – szólt bele a telefonba egy csilingelő hang.

-         Szia Oph, Liam vagyok!

-         Á, szia! Miújság veled? Hogy vagy? – kezdett szórakozottan csevegni.

-         Kicsit berekedtem, de jól vagyok, köszönöm. És veled mi a helyzet? Mesélj! – unszoltam, mire kicsit zavartan felnevetett.

-         Azt akarod, hogy meséljek?

-         Pontosan!

-         Hát apukám, akkor elég nagy telefonszámlát kéne fizetned! – nevetett ezúttal szabadon, mire elmosolyodtam.

-         Akkor…

-         Esetleg… - folytatta.

-         Találkozhatnánk – mondtam ki kerek-perec.

-         A számból vetted ki a szót, Liam Payne! – hangján éreztem, hogy mosolyog.

-         Szóval van kedved hozzá – erősítettem meg őt.

-         Persze! Nincs kedved átjönni? Egyedül vagyok itthon, senki sem zavarna.

-         Jól hangzik. Mikor menjek?

-         Amikor csak akarsz. Én ráérek.

-         Uhm, figyelj, mondanom kell valamit…

-         Hallgatlak – szakított félbe.

-         Látom, hogy fél órán belül valami srác kopogtatni fog az ajtódon. Szerintem majd be kéne engedned – pár másodperc hallgatás után valószínű leesett neki, s nevetni kezdett, mire önelégülten vigyorodtam el.

-         Be fogom engedni, ne aggódj. Szóval szerinted… - nem hallottam kérdését, csak csörgést.

-         Mi történt?

-         Leejtettelek, bocsi – nevetett fel, mire kénytelen voltam nem vigyorogni.

-         Szóval mit akartál kérdezni?

-         Nem érdekes… most le kell tennem, mert nemsokára egy srác fog kopogtatni az ajtómon, és addig sok dolgom van. Szia! – nyomta ki a telefont.

Meg sem várta, hogy válaszoljak. Lett volna még pár poénom, amit el akartam sütni nála… nem baj, legalább megmarad legközelebbre! Miket is beszélek?! Legközelebb?! Az se biztos, hogy szeretne velem többször találkozni… de akkor miért hívott át magához? Biztosan kedvel, hiszen tegnap is örült a látogatásomnak. Vagyis látogatásunknak. Lehet, hogy a többieknek örült, és nem nekem. Úristen, miken jár az eszem! Daniellel még mindig együtt vagyok, én meg közben más lányokon jártatom az eszem. Néha komolyan ki tudok akadni magamon.

Danielle az utóbbi időben látni sem akar. Mindig kerül: vagy késő estig dolgoznia kell, és amikor hazaér már fáradt a kommunikációhoz, vagy az anyukáját kell meglátogatnia, vagy a szomszédasszony macskáit gondoznia. Érdekes kifogások. Igen, kifogásnak nevezem. Már teljesen úgy érzem, hogy nem akar látni engem. Baromira rossz érzés, az biztos! Talán meguntuk egymást. Vagy van valakije. Ez is megfordult már a fejemben.

Ilyen gondolatokkal álltam fel Niall kanapéjáról, s a fürdőszoba felé vettem az irányt, ahol arcot-és fogat mostam, lekaptam magamról a pólómat, befújtam magam a kedvenc dezodorommal, és egy új pólót vettem fel, aminek a nyaka V alakban ki volt vágva. Felkaptam a cipőmet és a kabátomat, s könnyed léptekkel elgyalogoltam a célszemély házáig. Sétálás közben zsebre dugott kézzel, lehajtott fejjel gondolkoztam a barátnőmön. Talán szakítanom kéne vele. De előbb mindenképpen meg kell beszéljem vele a dolgokat… csak azt nem tudom, hogy hogyan kéne ezt végbe vinni, hiszen mindig van valam, ami miatt nem ér rá.

Felbaktattam a bejárati ajtó előtt elhelyezkedő lépcsőn, s egy sóhajtás után bekopogtattam: eredménytelenül. Senki sem nyitott ajtót. Talán felültettek? Úgy döntöttem, hogy fülelek egy kicsit. Biztosan volt otthon valaki, mivel hallottam, hogy valaki üvöltteti a zenét. Ezek után úgy döntöttem, hogy benyitok: max nem lesz nyitva az ajtó, én meg besülök…

Kezeimet a hideg kilincsre csúsztattam, majd azt erőteljesen le is nyomtam. Csodák csodájára az ajtó kinyílt, s óvatosan léptem be rajta. Letettem a kabátom, kiléptem a cipőmből és az emelet felé indultam, ahonnan a zene jöhetett. A lépcsőhöz érve meggyőződtem arról, hogy a hangos zene valóban az emeletről jön. Lassan sétáltam fel a lépcsőn, s az emeletre érve az ott elhelyezkedő egyetlen ajtó felé vettem az irányt. Résnyire nyitottam az ajtót, s bekukucskáltam rajta. A zene iszonyat hangosan szólt – bántotta is a fülemet -, ám hiába meresztettem a szememet, nem láttam senkit sem, így hát felbátorodva teljesen benyitottam a szobába, s immáron kiegyenesedve néztem körül. Hirtelen egy énekhang csapta meg a fülemet, amely a titokzatos üvegajtó mögül jöhetett- a télikertből. Hosszú lépésekkel közelítettem meg a helyiséget, tenyeremet az ajtóra helyeztem és belöktem azt. Nem léptem be rajta - kezeimmel tovább támasztottam az üveget-, valamiért elkezdtem bámulni az ágyát. Megint éreztem azt a fenomenális illatot, s nagyon vonzott. Annyira elkalandoztam, hogy észre sem vettem, hogy valaki belém ütközik. Hirtelen kaptam a személy felé a fejem, aki történetesen Ophelia volt. Meglepődve nézett rám, majd kellemesen elmosolyodott. Szemei hihetetlenül csillogtak, sugárzott belőle a jókedv és az öröm. Arcát tökéletesen keretezte finoman vállára omló haja, édeskés illatát rendkívül nagy töménységben érezhettem. Nem tudtam levenni róla a szemem, számomra ő volt a megtestesült tökéletesség. Teljes extázisba estem tőle, s ezt Lia könnyed nevetése csak fokozta. Soha nem éreztem még így magam, teljesen el vagyok kábulva. Hogy lehet valaki ennyire édes? Ennyire tökéletes, ennyire gyönyörű? Most éppen álmodom, vagy ez tényleg a valóság? Lehetetlen.

3. Minden a legnagyobb rendben

Ophelia

Az ébresztőórám vad csengésére keltem, amit egyáltalán nem díjaztam, s össze-vissza forgolódtam az ágyamban. Aztán észbe kaptam, s hirtelen ültem fel, majd merev tekintettel az órára néztem: 8:00. Régebben ez az időpont jelentette a szombat reggeli futást Cainnel: minden hétvégén elmentünk együtt kocogni, hogy nekem tökéletes alkatom legyen, s neki izmos teste. Igazából ez csak számára volt rendkívül fontos, nagyon dühös volt rám, amikor beteg voltam, s nem tudtam futni vele, éppen ezért sohasem mertem kihagyni egy efféle edzést sem. Sport-fanatikus volt…

Dühösen csaptam le az órámat, mi egy fájdalmas csattanásban elhallgatott. Körülnéztem a szobámban, s egy nagy sóhajtással felkeltem fehér vaskeretes ágyamból. Sóhajtásom során különös dolgot tapasztaltam: az oxigén finoman simogatta légcsövemet, majd a tüdőmbe érve pár pillanatra megpihent, s puhán fújtam ki a szén-dioxidot. Vajon mitől lehetek ennyire nyugodt? Amikor együtt voltam Cainnel, mindig minden nehéz volt, de most, hogy már vége, minden olyan egyszerűnek és kellemesnek tűnt. Elhaladtam fehér ruhásszekrényem előtt, melynek négy szélét világos rózsaszín és világoskék színű apró virágok díszítették, leemeltem oldalára felakasztott fürdőköpenyemet –amit a rövid út során fel is kaptam magamra-, s elindultam a télikertem felé. Halkan nyitottam ki az ajtót, és rögtön az imádott fehér babzsákfotelem felé vettem az irányt. Most valahogy az illatok is jobbak voltak: az orchideáim is szebben virágoztak a szokottnál, a Nap kellemesen sütött be az üvegen. Hogy lehet minden ilyen könnyed, friss és kellemes?

*

-         Haló? – szólt a telefonba barátnőm.

-         Szia Amelia, Lia vagyok, bocsánat, hogy csak most hívlak, de…

-         Úristen, dehogy, semmi baj! Jól vagy?

-         Ami azt illeti, igen. Nem szeretnél átjönni? Akár itt is aludhatsz, anya úgyis megint éjszakás.

-         Ó, az nagyon buli lenne! – nevette el magát. – Van mit bepótolnunk. Héj, vigyek filmeket?

-         Á, valami vígjátékot, kérleek! – pajkoskodtam neki, mire felnevetett.

-         Ő, megnézem, mit tehetek érted – nevetett tovább. - Mikor induljak?

-         Minél hamarabb! – siettettem, mire megint felnevetett. Jó kedve hamar átragadt rám is.

-         Akkor összeszedem magam és már ott is vagyok! Puszillak, szia. – nyomta ki a telefont mielőtt még válaszolhattam volna.

Vigyorogva néztem fekete blackberrym kijelzőjét, s tettem le magam mellé. Késő délután volt, s eléggé megéheztem, éppen ezért le is mentem a konyhába, ahol anya békésen sütit eszegetett és egy divatlapot olvasgatott.

-         Szia, anya! Mizu? Mit olvasol? Kaphatok a sütidből? Köszi! – bombáztam meg egy szóáradattal.

-         Téged meg mi lelt? Nagyon jókedvűnek látszol. – nevetett fel édesen.

-         Jókedvem is van! Tényleg, nem baj, ha átjön estére Amelia?

-         A fenéket baj! Úgyis régen volt már itt. Csak vigyázzatok magatokra, és zárjátok be az ajtót éjszakára! Ja, és hogyha netalántán valami baj lenne, akkor tu… ÚRISTEN! Nézd ezt a cipőt! – mutatott visítozva az újság egyik lapjára. Közelebb hajoltam, hogy szemügyre vehessem a kicsikét: sárga, lakkozott platform magassarkú volt a drága.

-         Mennyit kóstál? – kérdeztem gyönyörködve.

-         Sokat. De majd apád megveszi neked.

-         Nekem? Te nézted ki… - tiltakoztam.

-         Ugyan már, nemsokára itt a szülinapod! Amúgy is ugyanakkora a cipőméretünk – kacsintott rám, mire egy széles mosollyal válaszoltam.

-         Tényleg, apu mikor jön haza?

-         Azt hiszem 2 hét múlva, de addig még sok minden változhat. Viszont nekem mennem kell – állt fel sietősen helyéről édesanyám – vagy elkések. Jók legyetek! – egy puszit nyomott arcomra, felkapta magassarkúját, s kilépett az ajtón.

Imádom anyát, amiért ilyen közvetlenül tudok vele beszélgetni! Néha már úgy érzem, mintha a nővérem lenne, és nem a szülőm. Leültem anya helyére, és a sütijét eszegetve lapozgattam át a divatlapot. Az egész lakást a mérhetetlen csend uralta, hallottam, ahogy ujjaim megcsúsznak a lapon, ahogy leharapok a sütiből, s fogaimmal szép lassan megrágom a falatot. Érdekes volt ezeket a dolgokat megfigyelni, az átlagemberek nem veszik figyelembe sietős napjaikon ezeket. Alig telt el pár perc anya indulása óta, de már hallottam a kapucsengőt. Felkaptam a fejem, lenyeltem az utolsó falat sütit, és az ajtó felé indultam, hogy üdvözöljem kedves barátnőmet, ám az ajtó másik oldalán nem Amelia állt.

-         Liam, szia! Mi járatban errefelé?

-         Csak tudni akartam, hogy jól vagy-e – küldött felém egy mosolyt.

-         Meglepően jól vagyok, köszönöm. Nem akarsz bejönni? – kérdeztem egy széles mosoly keretében.

-         Igazából nem egyedül jöttem – nézett a háta mögé, ahol még 4 bohóckodó fiút láttam, köztük Niallt is.

-         Hoztad az egész bagázst? – vigyorodtam el, mire az előttem álló srác zavartan felnevetett.

-         Sosem lehet őket egyedül otthon hagyni… ha egy valaki megy valahová, a másik négy is menni akar, bármiről is van szó.

-         Egyedül szerettél volna jönni? – kérdeztem csendesebben, miközben mélyen szemeibe néztem. Valószínűleg megleptem ezzel a kérdésemmel, mert hezitált, hogy mit válaszoljon. Hirtelen Niall ugrott fel Liam háta mögül, mire mindketten megrezzentünk az ijedtségtől.

-         Niall, te baromarcú! Nem lehetett volna normálisan idejönni és köszönni? – dorgálta meg egyik legjobb barátját Liam, mirefel a szőke csak nevetett.

-         Én is örülök, hogy látlak, Niall! – támaszkodtam meg az ajtófélfán.

-         Bocsásson meg csodálatos hercegnőm, a legszebbek közül is a legszebb, hogy nem megfelelő módon köszöntöttem! – ereszkedett két térdre előttem.

-         Megbocsátok kedves szolgám, de ilyen többet nem fordulhat elő – vettem elő diplomatikus hangom. – Egyeseknek modort kéne tanulnia, nemde, kedves Liam tábornok?

-         Biztosan nagyon megalázó lehet most Ön számára kisasszony, hogy egy ilyen szerencsétlen, mint ez a Horan gyerek, ezen a módon bánt magával… - ment bele a játékba ő is.

-         Mivan? Szolga? Miért én vagyok a szolga, és miért Liam a tábornok? Ez igazságtalanság! – hisztizett Niall, a talpát a földhöz verte, a kezeivel pedig magasan csalapált, amit én egy 3 oktávval magasabb hangú nevetéssel, Liam pedig mély, ritmusos kacajjal díjazott. Erre már a távolban figyelő 3 srác is felfigyelt, s vették a bátorságot, hogy megközelítsék a kastélyomat.

-         Mi ez a nagy vihorászás, emberek? Nehogy már pont minket hagyjatok ki belőle! – lépett a közelünkbe Louis.

-         N…N-Niall! – mutatott Liam a sértődött srácra.

-         Szia, Harry Styles vagyok! – lépett elő egy fiú és nyújtotta felém fura vigyorral a képén a kezét.

-         Ophelia Godhold, nagyon örvendek fürtöske! – vigyorogtam rá, s erőteljesen megráztam a kezét, mire leesett az álla.

-         Na de Harry drágám! Ugye nem előttem akarsz becsajozni? – vágott le egy hisztit Louis is.

-         Ti mind ennyire hisztisek vagytok? – kérdeztem tőlük tök komoly hangnemben, mire mindenki nevetni kezdett.

-         Fiúk, azt hiszem most le lettünk égetve! – nevetett fel hangosabban Zayn. – Zayn Malik vagyok – lépett közelebb hozzám, és ő is egy kézfogással mutatkozott be.

-         Á, igen, a rosszfiú! – köszöntöttem én is, mire elképedve nézett rám.

-         Miért? Miért hívsz te is így? Nem vagyok az! – kezdett bele a nyávogásba ő is, amin a nevetéstől majdnem kiköptem a tüdőmet.

-         Liam, neked kell megvédened a férfibecsületünket! Bármit is mond, nem szabad kiborulnod miatta! – nézett rá komoly arccal Niall.

-         Nem áll szándékomban nyávogást kiváltani a Payne fiúból, úgy, ahogy belőletek sem – néztem rájuk ördögien mosolyogva.

-         Ha harc, hát legye… - folytatta volna hősiesen Zayn, de Louis félbeszakította.

-         Fiúk, azt hiszem, mennünk kell! Idő van… - húzta a száját az órájára pillantva, mire mindenki óbégatni kezdett. Kedvesen mosolyogva köszöntem el Harrytől, Louistól, Zayntől és Nailltől. Liam megvárta, még mindegyikőjüket megölelem, s egy-egy mondattal elköszönök tőlük, majd közel lépett hozzám.

-         Örülök, hogy eljöttem meglátogatni téged, még ha mennünk is kell – nézett mélyen szemeimbe.

-         Örülök, hogy eljöttél és magaddal hoztad a fiúkat is – mosolyogtam rá, mire kitárta két hosszú karját, hogy öleljem meg. Halkan felnevettem, s szorosan átöleltem.

-         Felhívhatlak ma este? - kérdezte ölelésünk után.

-         Inkább holnap. Ma nálam alszik a barátnőm- mosolyogtam rá.

-         Tökéletes – vigyorodott el, s elindult a fiúk felé.

-         Nehéz lesz úgy felhívni, hogy nem tudod a számom! – kiáltottam utána röhögve.

-         Oh, pardon! – fordult vissza nevetve.

-         Hozok egy tollat, hogy fel tudjam írni – futottam be a házba. Rögtön a nappali felé vettem az irányt, mert ott általában szoktam találni szétszórva egy-egy tollat. Tanácstalanul álltam meg a dohányzóasztal előtt, s csípőre tettem kezeimet.

-         Ott van egy, ott az újságok között! – hallottam egy hangot közvetlen mögülem. Ijedten fordultam meg, majd felnevettem.

-         Köszönöm, ezt is! – kacagtam tovább. Levettem a fekete alkoholos filctoll tetejét, s várakozóan néztem Liamre.

-         Írd a kezemre – nyújtotta felém jobb kézfejét.

-         Biztos?

-         Van jobb ötleted? – nevetett.

-         Nincs – vigyorogtam rá. Mellé álltam, s gömbölyded írásommal felírtam kezére a számomat.

-         Holnap este hívlak – indult sietősen az ajtó felé. – Szia!

-         Szia… - suttogtam, miután az ajtó bezáródott mögötte.

Örültem, hogy láttam Őt, és a többieket. Jól esett, hogy valaki úgy igazán törődött velem. Az utóbbi években nem nagyon volt ilyenben részem, s szinte már teljesen elfelejtettem, hogy milyen érzés egy kicsit is fontosnak lenni. Nem is tudom, hogy eddig miért nem akartam találkozni ezekkel a srácokkal – talán Cain miatt-, de beismerem, hogy ezzel a döntéssel hibáztam, hiszen egészen eddig megfosztottam magamat a barátság szent kötelékeitől. Igaz, alig ismerem még őket, de elég volt egy pillantás és egy kézfogás ahhoz, hogy megtudjam: igaz barátokra lelhetek bennük.

*

Pár óra múlva megérkezett Am, aki egy óriási öleléssel és sok puszival köszöntött. Mindig is ő volt a legjobb barátnőm, annak ellenére, hogy másfél évre másik országba költözött. Emlékszem, azon a napon nagyon sokat sírtam, úgy éreztem, hogy ez lesz a világ vége… De barátnőm elköltözése után még sosem éreztem magam ilyen közel senkihez! Minden nap hívtuk egymást telefonon, s néha úgy éreztem, hogy ott áll mellettem. Körübelül fél éve költöztek vissza Londonba, emlékeim szerint egész délután egymás nyakába borulva sírtunk, hogy újra láthatjuk egymást.

Barátnőm megértéssel hallgatta végig a történteket, s nagy izgatottsággal fogadta a Liamhez kötődő történéseket. Am szerint Liam egy „gyönyörű barna szemekkel, kívánatos telt ajkakkal, baromi jó testtel és remélhetőleg nagy pálcával megáldott álompasi” – hogy pontosan az ő szavaival éljek.

Nem is tudom, mit érzek iránta. Egyelőre csak szimpátiát, nagyon nagy szimpátiát. Teljesen egy hullámhosszon vagyunk, mellette saját magam lehetek.

Az éjszaka sok nevetéssel, rántotthús-sütéssel és fogócskázással telt, minek során sikerült eltörnünk egy –szerencsére- olcsó vázát.

Késő éjszaka jutottunk el odáig, hogy aludni kéne: túlságosan élveztük egymás társaságát ahhoz, hogy alvással fecséreljük el a közös szabadidőnket. Fürdés után fáradtan dőltem be a franciaágyamba a már békésen szundikáló barátnőm mellé, s immáron mérhetetlen boldogságérzettel tértem nyugovóra.

Helyzetjelentés és Ophelia

Sziasztok!
Először is köszönöm a kommentelőknek, nagyon jól esett a véleményetek!:) (Remélem azoknak is tetszik, akik esetleg nem kommentelnek, de elolvassák a szerzeményeimet.) Ez az első blogom, habár tavaly volt egy időszakom, amikor írtam egy teljesen más történetet, de az nem került napvilágra. Ilyen téren nem vagyok nagyra vágyó ember(éppen ezért nem fogom azt csinálni, hogy meghatározott számú komment után hozom a következőt, mert ezt részben a magam szórakoztatására is írom), és ezt az is igazolja, hogy amikor megláttam a 3 kommentet, majdnem kiugrottam a bőrömből a boldogságtól.:D

Másodszor pedig hoztam egy képet a főszereplőről: az én képzeletemben így létezik. Életrajzot nem írok róla(szerintem tökre felesleges, életrajzot munkakeresésnél kérnek), majd a történet során a szereplők szemszögéből minden kiderül.:)

Nos ő lenne Ophelia Godhold. Igen, tudom, hogy tökre fura neve van, de szerintem nagyon elragadó. Görög eredetű név, jelentése segítség, és magyarosan úgy ejtjük, hogy Ofélia(és így is írjuk).

A 3. részt pedig nemsokára befejezem és reményeim szerint még ma fel is rakom!

Mégegyszer köszönöm a kommentelőknek a véleményeket!

Millió puszi nektek:)

2. Valaki, akit egykor ismertem...

 Liam

Elmondott mindent magáról, és arról, hogy miért van ilyen állapotban. Őszintén meglepődtem, hogy ilyen közvetlenül megbeszéltünk mindent. Ez tetszik!

Szinte el is feledkeztem Danielleről. Mielőtt ide jöttem volna, csúnyán összevesztünk a lakásunkon. Mondjuk ez nem a legmegfelelőbb kifejezés arra, ami történt, hiszen elcsattant egy két pofon, aminek harci sérüléseit természetesen én szenvedtem. De most nem akarok rá gondolni! Lassan arra lettem figyelmes, hogy Lia közelebb hajolt hozzám, s érdeklődve bámul engem.

-         Mi van? – nevettem fel zavartan.

-         Nem tudom. Olyan érdekes nézni, ahogy gondolkodsz – mosolyodott el.

-         Meghiszem azt! – nevettem tovább, mivel tökre hülyén éreztem magam. Ekkor megjelent Niall, s egy önelégült vigyor terült el arcán. – Niall, mire készülsz?

-         Hát gyerekek, azt hiszem, hogy egy kicsit kicsi a rakáááááás! – ordított a szőkeség. Mielőtt rajtunk landolt volna, hallottam a mellettem ülő különleges lány kétségbeesett sikítását. Niall engem sikeresen szájba rúgott, szegény Liát pedig gyomorszájon ütötte, de ő sem járt jobban: legurult a kanapéról, s hátát a dohányzóasztal lábába ütötte. A gyors akció után Oph felé hajoltam, hogy megnézzem jól van-e, ám nem jártam szerencsével, mert a lány egy gömbbé formálódott, úgy fogta a hasát a… nevetéstől? Nem tudtam eldönteni, így állkapcsomat mozgatva még közelebb másztam hozzá, s karját gyengén megfogtam, hogy figyeljen rám. Felemelte fejét, arca enyhén kipirosodott a nevetéstől, először rám nézett, majd Niallre, aki még mindig a földön fetrengett, s a látványtól még jobban nevetni kezdett.

-         N-Niall, jól vagy? – kérdezte a lány el-elcsukló hangon, melyet az eszeveszett nevetés váltott ki belőle, Niall bólintott egyet, hogy él még. – Hát jó, mert szerintem ott lent kicsi a rakás! – visított fel, s a padlón tartózkodó szőke srácra vetette magát, aki egy hangos és fájdalmas nyögéssel jelezte, hogy Lia bizony sikeresen célba ért. A látványtól elterültem a kanapén, és olyannyira nevettem, hogy hasizmaim már iszonyatosan fájtak.

-         Nézd csak, Liam milyen jól szórakozik rajtunk! – mutatott felém Niall a sértődöttet játszva.

-         Szerinted? – kérdezte Lia.

-         Aha – válaszolta szórakozottan az ír pöttömke. Párbeszédükből semmit sem értettem, s ezen is csak nevetni tudtam. Szemeimet becsuktam, s hagytam, hogy feltörjön belőlem a nevetés és testemet rázza. Majd hirtelen egy könnyebb test terült szét enyémen, s azon egy nehezebb. A meglepettségtől és a fájdalomtól, melyet egy hegyes könyök okozott, átfordultam az oldalamra, de a helyzet semmit sem javult. Hallottam Niall elvetemült röhögését és Lia csilingelő kuncogását.

-         Szálljatok le rólam, szálljatok leeee! – visítottam fájdalmasan, majd éreztem, hogy valaki a bordáim közé tenyerel, s feltápászkodik testemről, azonban egy súly továbbra is kényelmesen fekszik az enyémen.

-         Egy pillanat, csak elvesztettem a fülbevalómat! A fenébe, hol lehet? – fejemet a hang felé fordítottam, s láttam, ahogy Ophelia a fülét fogdossa, s a padlót kémleli, majd végig a kanapét, s végül tekintete megakad rajtam pár pillanatra. – Ajj, menj arrébb, te nagy szamár, lehet, hogy alattad van! – erre csak elnevettem magam, igazán meglepett ezzel a reakcióval. – Nem érted? Menj már arrébb! – lökdöste oldalamat tenyereivel, de én nem voltam hajlandó arrébb menni. – Liam, ne akard, hogy durvább módszerekhez folyamodjak! – nézett mélyen a szemeimbe. Ekkor valami nagyon bizarr dolgot vettem észre: az egyik szeme világoskék volt, a másik pedig világoszöld. Azt hiszem elég feltűnően bámulhattam…

-         Mit nézel ennyire?

-         A-az egyik szemed kék, a másik pedig zöld. Eddig mindkettő elképesztően gyönyörű kék volt. – nem tudom miért bókoltam neki, kikívánkozott a számon, s ezzel Liát jól zavarba is hoztam.

-         Igen, amikor hirtelen hangulatváltozásom van, akkor általában egy fél órára a bal szemem zöld lesz.

-         De miért?

-         Nem tudom, de engem nem igazán zavar…

-         Orvos látta már? – vágtam a mondatába.

-         Persze, de azt mondta, hogy mindkét szememre tökéletesen látok, és szerinte ez normális, bár még soha nem látott ilyet – elképedve néztem rá. – Azért nem olyan szörnyű dolog, hiszen…

-         Megnézhetem közelebbről? – szakítottam félbe újra. Erre csak felnevetett, és bólintott.

Közelebb hajoltam hozzá, s csak a szemeit néztem, hol a balt, hol a jobbat. Teljesen elvesztem, már az időt sem érzékeltem, csupán azt figyeltem, hogy hogyan kékül vissza a zöld szeme. Elképesztő volt, ahogy a zöld színbe belefolyt a kék, majd a zöld kezdett felszívódni, s egyre tisztább kék lett! Törökülésben ültem vele szemben, ő pedig térdén támaszkodott, s úgy nézett velem farkasszemet. Néha pislantott egyet, melynek során hosszú fekete szempillái leereszkedtek, majd újra fel. Teljesen elvarázsolt. Soha életemben nem találkoztam még hozzá hasonló lánnyal: sem személyiségben hasonló, sem külsői adottságokban hasonlóval. Vörösesszőke hullámos haja könnyen omlott vállaira, szív alakú arcát puha bőr borította be, szemei égkék színűek… varázslatos! Töprengésemet Niall zavarta meg:

-         Ti meg mit csináltok? – röhögött fel kedves barátom. Hirtelen zökkentem ki extázisomból, s felé kaptam a fejem.

-         Láttad már a szemeit? – mutattam Oph felé.

-         Igen. Elég természetellenes, mi? – nevetett továbbra is.

-         Vigyázz magadra, Horan! – fenyegette az aprócska lány.

-         Aj-jaj! Jobb, ha vigyázol! – figyelmeztettem.

-         Mert mi lesz? – lépett közelebb Liához, s kihívóan nézett rá, mutatóujját kinyújtotta, s a lány oldalához közelítette.

-         Meg ne merd tenni! – szűrte fogai közt. Niall szélsebességgel megbökte a lány oldalát, s eszeveszettül kezdett futni az emelet felé.

-         Most mit fogsz tenni? – érdeklődtem tőle.

-         Be fog zárkózni a fürdőszobába, figyeld meg! – ajtócsapódást hallottunk, Lia pedig egy mosollyal nyugtázta, hogy valóban az történt, amit megjósolt – Mondtam… most ott fog várni rám. De nem megyek utána. – az órájára pillantott, majd szemeimbe nézett. - Lassan indulnom kellene haza, anya már biztosan aggódik.

-         Hazakísérjelek? – nem tudom mi ütött belém, csak azt tudom, hogy haza kell kísérnem. Talán szüksége lehet rám.

-         Megköszönném – fogadta el ajánlatomat egy mosoly társaságában.

Lassan feltápászkodtam a kényelmes kanapéról, majd felmentem az emeletre, s kirángattam onnan Niallt. Mire leértünk Ophelia teljesen készen állt az indulásra, elbúcsúzott az ír szőkeségtől, s elindultunk a tavaszi hűvös estében. Azon a környéken, ahol Niall lakott, ilyenkor elég csöndes volt London: sehol egy gyalogos vagy autós. Lia nem lakott messze, csupán 3-4 utcányira.

Ophelia

A hazafelé úton csendesen beszélgettünk, nem vertük fel a péntek este pihenni vágyó londoniakat hangos vihorászásokkal és egyéb hasonló dolgokkal. A délután során teljesen megfeledkeztem lelki fájdalmamról, a két fiú társaságában lehetetlen volt nem jól éreznem magam. Liammel éppen azt tárgyaltuk ki, hogy hogyan szívattam meg a barátnőmet a szülinapján, mikor az utcánkba érve valaki megszólított. Hangját rögtön felismertem, s a következő, amit éreztem, egy kéz szorítása volt a lábszáramon. Előttem Cain feküdt baromira részegen, s kétségbeesetten nézett szemeimbe. Felkavaró volt így látni…

-         Mit akarsz tőlem, Cain? –szűrtem fogaim közt, nevét köpve ejtettem ki, mint a világ legundorítóbb szavát.

-         Miért hagytál el? – kérdezte gyengén, részegségtől remegő hangon. Kezét leráztam lábamról, s Liamre néztem.

-         Ide tudnád adni a mobilodat, kérlek? – vettem elő legnyugodtabb hangomat, bár odabent korántsem volt minden rendben. Ő csak bólintott, s gyorsan kezembe nyomta a készüléket, melybe gyorsan pötyögtem be a taxiállomás számát, s kértem egy autót az utcába. – Liam, amíg telefonálok, kérlek, kapard fel a földről ezt a szemétládát! – erre egy újabb bólintás volt a válasz, Cain felé lépett, s könnyedén húzta fel a hideg járdáról, és némán hagyta, hogy az exem teljes súlyával ránehezedjen, ami engem nagyon meglepett. Meg sem érdemli, hogy most hazaküldjem egy taxival! Itt kéne hagynom az utcán tehetetlenül, hátha rátalál egy erőszakos banda, akik összevernék. Sajnos erre nem voltam képes, túlságosan is szerettem az embereket ahhoz, hogy ilyet tegyek.

-         Ophelia, kérlek! – könyörgött fojtott hangon, mire ingerülten közelebb léptem hozzá.

-         Miért akarsz visszakapni, Cain? Miért? Nem is szerettél, ugye? Természetesen nem. Szépen kihasználtál, én meg álltam rendelkezésedre. Istenem, milyen hülye voltam! Soha többet nem akarlak látni! – fakadtam ki, közel álltam a síráshoz, de nem hagytam, hogy előtte gyengüljek el.

-         Lia, sajnálom… én nem tudom miért bántottalak. Te vagy a legfontosabb ember számomra, te vagy az egyetlen, aki elfogad úgy, ahogy vagyok, az egyetlen, aki tényleg szeret. Kérlek, ne hagyj el! Én… szeretlek! – tudtam, hogy őszintén beszél, de azt is tudtam, hogy ha újrakezdenénk, semmi sem változna.

-         Vége van, Cain, fogd fel! – ekkor egy sárga taxi állt meg mellettünk, s a sofőr várakozón pillantott ránk. – Itt van érted a taxi. Most szépen hazamész, és nem keresel többet. – Liamre pillantottam, aki megértette, hogy mit akarok, s az autó felé cipelte őt, majd óvatosan beültette. Odaléptem a sofőrhöz, bediktáltam neki a címet, s extra borravalót adtam neki, amiért hazaviszi a részeg exbarátomat.

Visszaléptem a járdára, s fájó szívvel néztem, ahogy elhajt. Tudtam, hogy ez itt a vége. 2 év az hosszú idő: ennyi ideig húzta a kapcsolatunk. Pontosabban ennyi ideig bírtam a terrort, amelyet átéltem. Olyan volt, mintha meghaltam volna: előjött az összes emlék, amit együtt éltünk át. Amikor elsőnek elhívott randira, amikor elsőnek csókolt meg, amikor hosszasan átölelt, amikor bemutatott a családjának, amikor együtt mentünk el a tavaszi bálra… amikor elsőnek ütött meg. Amikor megalázott a barátai előtt, amikor megfenyegetett, hogy feküdjek le vele, vagy megver. Ennek mind vége. Ő mostmár csak valaki, akit egykor ismertem.

Arra lettem figyelmes, hogy Liam szorosan mellettem áll, kezét vállamra teszi, s mélyen figyeli szemeimet.

-         Megint zöld az egyik? – nevettem fel keservesen.

-         Jól vagy? – mintha meg sem hallotta volna kérdésem, igaz, nem is vártam rá választ. Arcára néztem, melyről lerítt, hogy nagyon meg van illetődve. Gondolom, nem sokszor van ilyenben része.

-         Köszönöm – mosolyodtam el. Úgy éreztem, hogy mindjárt összeesem, így bal kezemet vállamon pihenő kézfejére tettem, jobb kezemmel felkarjába kapaszkodtam, s próbáltam megtartani egyensúlyomat, több-kevesebb sikerrel. Miután úgy éreztem, hogy rendben vagyok, elengedtem őt, s arrébb mentem egy lépéssel. Hát rosszul éreztem: újra elvesztettem az egyensúlyom, de két erős kar körém fonódott, s elkapott, mielőtt bármi bajom eshetett volna.

-         Nagyon nem vagy jól – állapította meg. – Melyikben laksz? – nézett körül az utcában, mintha meg tudná állapítani melyik az otthonom.

-         34 – ennyit tudtam mondani. Nehezebbnek éreztem testem, s szememet alig bírtam nyitva tartani, számra nem állt rá a beszéd. Lassan eltámogatott a barackvirág színűre festett házhoz, s felvezetett az ajtó előtt található lépcsőn.

-         Van itthon valaki? – megráztam a fejem, miszerint sehol senki. – Hol a kulcsod?

-         Van a lábtörlő alatt egy.

-         Dőlj neki a falnak, amíg kinyitom! – utasított. Úgy tettem, ahogy kérte.

-         Bejössz? – tudakoltam tőle.

-         Itt maradok, amíg el nem alszol.

Különlegesnek éreztem magam, amiért egy barát mellettem van ilyen helyzetben. Igaz, felhívhattam volna a barátnőmet, ő segített volna ugyan úgy, mint Niall vagy éppen Liam, de nem vágytam a társaságára. Liam újra ráfogott derekamra, s bevezetett az ajtón. A sötét házban nem lehetett látni semmit, de -hihetetlen álmosságom ellenére- megtaláltam a villanykapcsolót, s felkapcsoltam a lámpát. Erőtlenül a lépcső felé mutattam, miszerint a szobám odafent található.

Liam

Miután gyorsan kibújtam a cipőmből, segítettem Liának levenni a sajátját. Körülpillantottam a világosságba, és igen szép látvány tárult elém. A falak mindenhol kellemes délies színűek, a falakon ritka festmények és boldog családi képek lógtak, s tőlünk 5 méterre egy világos falépcső várt arra, hogy megmásszuk. Elvezettem őt az említett lépcsőig, s ezalatt felmértem, hogy nincs olyan erőnléti állapotban, hogy fel tudjon menni a saját lábán az emeletre. Így tehát egy gyors mozdulattal térdhajlatába tettem karomat, s könnyedén emeltem fel a meglepően könnyű testet, mit a test birtoklója egy halk sikítással reagált le. Azt hiszem nem számított rá, de egy bíztató mosolyt küldtem felé, s tovább lépcsőztem. A szobáját nem volt nehéz megtalálni, hiszen az emeleten egyetlen ajtó volt, és arra is fekete gyöngybetűkkel az volt írva, hogy: Ophelia. Puhán nyitottam be az ajtón, s elvittem őt az ágyig. Bágyadtan kászálódott ki karjaim közül, s ült le az ágyra. Lábait összekulcsolta bokáinál, két kezével oldalt támasztotta magát, fejét lehajtotta, én meg csak álltam ott tétlenül. Nem tudtam mit is kéne csinálnom most, ezért zavartan néztem körül szobájában. A falak hibiszkusz színűek voltak, a bútorok hófehérek, s egy ajtót véltem felfedezni a szoba végében: egy átlátszó ajtót.

-         Mi az ott? – mutattam a szoba végébe, hirtelen felkapta a fejét és abba az irányba nézett, ahova ujjam mutatott.

-         A télikertem – válaszolt büszkén.

-         Télikert van a szobádban? – lepődtem meg.

-         Meg akarod nézni? – kérdezte izgatottan, ami megmosolyogtatott.

-         Talán most inkább aludnod kéne. Nagyon kimerülhettél ma.

-         Igazad van – ásított nagyot. – Jó éjt! – eldőlt az ágyon, magára húzta takaróját, melynek kellemes illatát ide éreztem.

-         Jó éjt. - suttogtam halkan. Elindultam kifelé, mielőtt kiléptem volna a szobából, egy utolsó pillantást vetettem rá, majd halkan becsuktam magam mögött az ajtót.