6. Nem, nem, nem, nem!

Ophelia

Éreztem, hogy valaki kellemesen simogatja a combomat, így hát lassan kinyitottam szemeimet: anyukám ült az ágyam szélén, arcán egy szeretetteljes mosollyal.

-         Jó reggelt, Csipkerózsika! – kuncogott fel. – Sajnálom, hogy felébresztettelek, de már délután 3 óra van, és gondoltam nem akarod az egész napot ágyban tölteni – nézett rám kedvesen.

-         Semmi baj, anyu. Köszi, hogy felébresztettél. Komolyan 3 óra van? – ültem fel meglepődve, mire csak bólintott egyet. – Sohasem gondoltam volna, hogy tudok ennyit aludni.

-         Legalább kipihented magad. Későn feküdtél le? – kérdezte érdeklődve.

-         Khm… igen, elég későn.

-         Talán vendéged volt? – nézett rám rosszallóan, mire zavartan pislogtam párat. Éreztem, hogy testem teli van energiával, kár, hogy szellemileg le voltam lassulva, s nem tudtam rögtönözni valamit.

-         Mondhatni… - hebegtem, mire édesanyám felnevetett. – Nem is vagy mérges?

-         Dehogy vagyok! Azért remélem védekeztetek! – nevetett tovább.

-         Anyu! Semmi ilyesmi nem történt! – mondtam kicsit hangosabban, mire tovább kuncogott, s az ajtó felé indult.

-         Ezt nem magyarázod ki, kislányom! – nevetett fennhangon.

-         Anya, nem történt semmi! Anya! – ordítottam utána kiakadva.

Nem kaptam választ. Frankó. Most biztosan azt hiszi, hogy összefeküdtem valakivel, mikor nemrég szakítottam Cainnel. Hogy hiheti ezt? Hiszen ismer, és tudja, hogy sosem ment könnyen az ismerkedés. Főleg nem a testi kapcsolat kiépítése… Nem hiszem el! És ha eljár a szája édesapámnak és a bátyámnak? Ajjajj… bele sem merek gondolni. Ezt még meg kell beszélnem anyával, nem élhet ezzel a tudattal, ó nem! Nem adom meg neki ezt a gyönyört!

Elhatározásom után frissen pattantam ki az ágyból, s rögtön szokásos mozdulatsoraimat vittem végbe: leakasztottam a fürdőköpenyemet a szekrényemről, felvettem, s télikertembe indultam. Beléptem az ajtón, s megrögzötten a kanapé felé vettem az irányt. Ám mielőtt leültem volna rá, megtorpantam. Emlékek. Eszembe jutottak azok a dolgok, amik eddig meg sem fordultak a fejemben. Kezemmel végigsimítottam a puha fehér anyagot, s óvatosan ültem le rá. Szemeimet lehunytam, s láttam magam előtt Liamet, újra éreztem bőrömön érintését, testének melegét, arcomon leheletét, hallottam szívének vad zakatolását, láttam tökéletes arcát. Talán nem kellett volna ilyen közel kerülnünk egymáshoz. Talán így volt helyes.

Egész idő alatt olyan érzéseket tapasztaltam, amelyeket eddig még soha. Liam érzelemhullámait nem is érzékeltem: túlságosan lekötött saját tombolásom. Végre úgy éreztem, hogy tényleg szeretnek, és bármennyire is önzetlen vagyok, ebből most nem akartam engedni. Akartam, hogy szeressenek!

Liam körübelül hajnali 4-5 között mehetett haza, miután elaludtam ölében, s ő kötelességtudóan ágyamba vitt. Elköszönésképpen csak megsimította kezemet, és ez a gyengéd érintés nekem sokkal többet jelentett, mintha megölelt volna.

Miután visszatértem a jelenbe, eszembe jutott a ma reggel, vagyis délután történt dolog: anya félreértése. Teljesen zavarba jöttem már csak a gondolattól is, arcomat eltakartam, pedig senki elől sem kellett volna rejtegetnem. Mély levegőt vettem, s felálltam eddigi ülőhelyemről, majd lecsoszogtam a konyhába, ahol anya valakivel fontos telefonbeszélgetést folytatott. Kezemmel intettem neki, hogy figyeljen rám, de ő feltartotta mutatóujját, ezzel azt jelezve, hogy várjak, majd kiment a nappaliba. Tisztázni akartam vele, hogy mi történt, de úgy látszik, hogy erre nem fog hamar sor kerülni. Ha anya telefonál, akkor úgy másfél órára eltűnik a mobiljával. Remek. Anyán kívül senki sincs itthon, s most, hogy ő elfoglalt, magányra vagyok ítélve az elkövetkezendő pár órára. Lustán ültem le a konyhában elhelyezkedő székek egyikére, de rögtön fel is álltam onnan: telefonom keresésére indultam. Felbaktattam az emeletre, s szobám éjjeliszekrényén találtam meg fekete blackberrymet. Érdeklődve figyeltem a kijelzőjét, mely a megfelelő módon jelezte, hogy kaptam 2 sms-t. Az egyik Ameliától jött, miszerint majd hívjam fel, hogyha felébredtem, a másik pedig Liamtől. Izgatottan nyitottam meg az üzenetet, amelyben az állt, hogy sürgősen beszélnünk kell. Két sürgős eset, melyiket kéne választanom? Az eszem azt súgta, hogy hívjam fel Am-et, a szívem pedig nem meglepően azt, hogy azonnal tárcsázzam Liam számát. Pár percig hezitáltam, majd hívni kezdtem legjobb barátnőmet. Egy kis idő alatt rájöttem, hogy nem hagyhatom cserben őt, hiszen számít rám.

-         Lia, végre, hogy felhívtál! Mit csináltál eddig? – kérdezte kicsit haragosan barátnőm.

-         Sajnálom, még csak most ébredtem. Tegnap itt volt Liam, és sokáig fentm…

-         Úristen, na ne! – visított a telefonba. Micsoda gyors hangulatváltozás. – Mi történt? Ugye nem feküdtél le vele?! Tudtommal még nem szakított a barátnőjével, és az úgy nem tisztességes – kezdett el hadarni.

-         Am, nyugi! Majd elmesélem mi volt, de most sokkal fontosabb az, hogy veled mi történt! Megoldódott minden?

-         Nem tudnánk inkább találkozni? Szeretném személyesen megbeszélni veled ezt – hangja teljesen kétségbe ejtett, valami nagyobb baj történhetett.

-         Átjössz?

-         Indulok! – csapta le a telefont.

Bevallom, nagyon berezeltem barátnőm sietségén. Vajon mi történhetett? Kétségekkel, töprengve tárcsáztam Liam számát, aki szinte az elő csengésre felvette a telefont.

-         Szia, felkeltél?

-         Amint hallod, igen – nevettem fel, de nem nevetett velem együtt. – Mi történt? – fordítottam komolyra a szót.

-         Niall-ről van szó…

-         Ugye nem esett semmi baja? Mondd, hogy nincs semmi baja! Ha valami történt vele, én kinyírom magam! – kaptam kisebb szívrohamot.

-         Semmi szükség rá – nevetett fel fájdalmasan.

-         Liam, mi történt?

-         Hát, tudod… Hogyan is mondjam?!

-         Csak nyögd ki! – kiáltottam rá.

-         Jólvan, jólvan. Niall nincs itt.

-         Mi? Hogy érted, hogy nincs itt? – akadtam ki.

-         Elment.

Letaglóztam. Teljesen kikapcsolt az agyam.

Hová ment és miért? Egyáltalán miért ment el? Miért nem szólt? Miért nem hívott fel? Istenem, de balek vagyok! Én nem kerestem őt! Hogy mehetett ki a fejemből a legjobb barátom? Istenem, mit tettem?! Talán most veszítettem el a számomra egyik legfontosabb embert… Szörnyű vagyok! Nem, nem, nem, nem! Ez nem lehet! Nem mehetett el! Miért? Miért vagyok ilyen ócska, semmirekellő, pocsék ember?

Lányok, ez egy kicsit rövid lett, de ezt a fejezetet kettő részben írom meg, mert így sokkal könnyebben lehet kezelni a dolgot. Remélem tetszett!

Millió ölelés xxxx