2. Valaki, akit egykor ismertem...

 Liam

Elmondott mindent magáról, és arról, hogy miért van ilyen állapotban. Őszintén meglepődtem, hogy ilyen közvetlenül megbeszéltünk mindent. Ez tetszik!

Szinte el is feledkeztem Danielleről. Mielőtt ide jöttem volna, csúnyán összevesztünk a lakásunkon. Mondjuk ez nem a legmegfelelőbb kifejezés arra, ami történt, hiszen elcsattant egy két pofon, aminek harci sérüléseit természetesen én szenvedtem. De most nem akarok rá gondolni! Lassan arra lettem figyelmes, hogy Lia közelebb hajolt hozzám, s érdeklődve bámul engem.

-         Mi van? – nevettem fel zavartan.

-         Nem tudom. Olyan érdekes nézni, ahogy gondolkodsz – mosolyodott el.

-         Meghiszem azt! – nevettem tovább, mivel tökre hülyén éreztem magam. Ekkor megjelent Niall, s egy önelégült vigyor terült el arcán. – Niall, mire készülsz?

-         Hát gyerekek, azt hiszem, hogy egy kicsit kicsi a rakáááááás! – ordított a szőkeség. Mielőtt rajtunk landolt volna, hallottam a mellettem ülő különleges lány kétségbeesett sikítását. Niall engem sikeresen szájba rúgott, szegény Liát pedig gyomorszájon ütötte, de ő sem járt jobban: legurult a kanapéról, s hátát a dohányzóasztal lábába ütötte. A gyors akció után Oph felé hajoltam, hogy megnézzem jól van-e, ám nem jártam szerencsével, mert a lány egy gömbbé formálódott, úgy fogta a hasát a… nevetéstől? Nem tudtam eldönteni, így állkapcsomat mozgatva még közelebb másztam hozzá, s karját gyengén megfogtam, hogy figyeljen rám. Felemelte fejét, arca enyhén kipirosodott a nevetéstől, először rám nézett, majd Niallre, aki még mindig a földön fetrengett, s a látványtól még jobban nevetni kezdett.

-         N-Niall, jól vagy? – kérdezte a lány el-elcsukló hangon, melyet az eszeveszett nevetés váltott ki belőle, Niall bólintott egyet, hogy él még. – Hát jó, mert szerintem ott lent kicsi a rakás! – visított fel, s a padlón tartózkodó szőke srácra vetette magát, aki egy hangos és fájdalmas nyögéssel jelezte, hogy Lia bizony sikeresen célba ért. A látványtól elterültem a kanapén, és olyannyira nevettem, hogy hasizmaim már iszonyatosan fájtak.

-         Nézd csak, Liam milyen jól szórakozik rajtunk! – mutatott felém Niall a sértődöttet játszva.

-         Szerinted? – kérdezte Lia.

-         Aha – válaszolta szórakozottan az ír pöttömke. Párbeszédükből semmit sem értettem, s ezen is csak nevetni tudtam. Szemeimet becsuktam, s hagytam, hogy feltörjön belőlem a nevetés és testemet rázza. Majd hirtelen egy könnyebb test terült szét enyémen, s azon egy nehezebb. A meglepettségtől és a fájdalomtól, melyet egy hegyes könyök okozott, átfordultam az oldalamra, de a helyzet semmit sem javult. Hallottam Niall elvetemült röhögését és Lia csilingelő kuncogását.

-         Szálljatok le rólam, szálljatok leeee! – visítottam fájdalmasan, majd éreztem, hogy valaki a bordáim közé tenyerel, s feltápászkodik testemről, azonban egy súly továbbra is kényelmesen fekszik az enyémen.

-         Egy pillanat, csak elvesztettem a fülbevalómat! A fenébe, hol lehet? – fejemet a hang felé fordítottam, s láttam, ahogy Ophelia a fülét fogdossa, s a padlót kémleli, majd végig a kanapét, s végül tekintete megakad rajtam pár pillanatra. – Ajj, menj arrébb, te nagy szamár, lehet, hogy alattad van! – erre csak elnevettem magam, igazán meglepett ezzel a reakcióval. – Nem érted? Menj már arrébb! – lökdöste oldalamat tenyereivel, de én nem voltam hajlandó arrébb menni. – Liam, ne akard, hogy durvább módszerekhez folyamodjak! – nézett mélyen a szemeimbe. Ekkor valami nagyon bizarr dolgot vettem észre: az egyik szeme világoskék volt, a másik pedig világoszöld. Azt hiszem elég feltűnően bámulhattam…

-         Mit nézel ennyire?

-         A-az egyik szemed kék, a másik pedig zöld. Eddig mindkettő elképesztően gyönyörű kék volt. – nem tudom miért bókoltam neki, kikívánkozott a számon, s ezzel Liát jól zavarba is hoztam.

-         Igen, amikor hirtelen hangulatváltozásom van, akkor általában egy fél órára a bal szemem zöld lesz.

-         De miért?

-         Nem tudom, de engem nem igazán zavar…

-         Orvos látta már? – vágtam a mondatába.

-         Persze, de azt mondta, hogy mindkét szememre tökéletesen látok, és szerinte ez normális, bár még soha nem látott ilyet – elképedve néztem rá. – Azért nem olyan szörnyű dolog, hiszen…

-         Megnézhetem közelebbről? – szakítottam félbe újra. Erre csak felnevetett, és bólintott.

Közelebb hajoltam hozzá, s csak a szemeit néztem, hol a balt, hol a jobbat. Teljesen elvesztem, már az időt sem érzékeltem, csupán azt figyeltem, hogy hogyan kékül vissza a zöld szeme. Elképesztő volt, ahogy a zöld színbe belefolyt a kék, majd a zöld kezdett felszívódni, s egyre tisztább kék lett! Törökülésben ültem vele szemben, ő pedig térdén támaszkodott, s úgy nézett velem farkasszemet. Néha pislantott egyet, melynek során hosszú fekete szempillái leereszkedtek, majd újra fel. Teljesen elvarázsolt. Soha életemben nem találkoztam még hozzá hasonló lánnyal: sem személyiségben hasonló, sem külsői adottságokban hasonlóval. Vörösesszőke hullámos haja könnyen omlott vállaira, szív alakú arcát puha bőr borította be, szemei égkék színűek… varázslatos! Töprengésemet Niall zavarta meg:

-         Ti meg mit csináltok? – röhögött fel kedves barátom. Hirtelen zökkentem ki extázisomból, s felé kaptam a fejem.

-         Láttad már a szemeit? – mutattam Oph felé.

-         Igen. Elég természetellenes, mi? – nevetett továbbra is.

-         Vigyázz magadra, Horan! – fenyegette az aprócska lány.

-         Aj-jaj! Jobb, ha vigyázol! – figyelmeztettem.

-         Mert mi lesz? – lépett közelebb Liához, s kihívóan nézett rá, mutatóujját kinyújtotta, s a lány oldalához közelítette.

-         Meg ne merd tenni! – szűrte fogai közt. Niall szélsebességgel megbökte a lány oldalát, s eszeveszettül kezdett futni az emelet felé.

-         Most mit fogsz tenni? – érdeklődtem tőle.

-         Be fog zárkózni a fürdőszobába, figyeld meg! – ajtócsapódást hallottunk, Lia pedig egy mosollyal nyugtázta, hogy valóban az történt, amit megjósolt – Mondtam… most ott fog várni rám. De nem megyek utána. – az órájára pillantott, majd szemeimbe nézett. - Lassan indulnom kellene haza, anya már biztosan aggódik.

-         Hazakísérjelek? – nem tudom mi ütött belém, csak azt tudom, hogy haza kell kísérnem. Talán szüksége lehet rám.

-         Megköszönném – fogadta el ajánlatomat egy mosoly társaságában.

Lassan feltápászkodtam a kényelmes kanapéról, majd felmentem az emeletre, s kirángattam onnan Niallt. Mire leértünk Ophelia teljesen készen állt az indulásra, elbúcsúzott az ír szőkeségtől, s elindultunk a tavaszi hűvös estében. Azon a környéken, ahol Niall lakott, ilyenkor elég csöndes volt London: sehol egy gyalogos vagy autós. Lia nem lakott messze, csupán 3-4 utcányira.

Ophelia

A hazafelé úton csendesen beszélgettünk, nem vertük fel a péntek este pihenni vágyó londoniakat hangos vihorászásokkal és egyéb hasonló dolgokkal. A délután során teljesen megfeledkeztem lelki fájdalmamról, a két fiú társaságában lehetetlen volt nem jól éreznem magam. Liammel éppen azt tárgyaltuk ki, hogy hogyan szívattam meg a barátnőmet a szülinapján, mikor az utcánkba érve valaki megszólított. Hangját rögtön felismertem, s a következő, amit éreztem, egy kéz szorítása volt a lábszáramon. Előttem Cain feküdt baromira részegen, s kétségbeesetten nézett szemeimbe. Felkavaró volt így látni…

-         Mit akarsz tőlem, Cain? –szűrtem fogaim közt, nevét köpve ejtettem ki, mint a világ legundorítóbb szavát.

-         Miért hagytál el? – kérdezte gyengén, részegségtől remegő hangon. Kezét leráztam lábamról, s Liamre néztem.

-         Ide tudnád adni a mobilodat, kérlek? – vettem elő legnyugodtabb hangomat, bár odabent korántsem volt minden rendben. Ő csak bólintott, s gyorsan kezembe nyomta a készüléket, melybe gyorsan pötyögtem be a taxiállomás számát, s kértem egy autót az utcába. – Liam, amíg telefonálok, kérlek, kapard fel a földről ezt a szemétládát! – erre egy újabb bólintás volt a válasz, Cain felé lépett, s könnyedén húzta fel a hideg járdáról, és némán hagyta, hogy az exem teljes súlyával ránehezedjen, ami engem nagyon meglepett. Meg sem érdemli, hogy most hazaküldjem egy taxival! Itt kéne hagynom az utcán tehetetlenül, hátha rátalál egy erőszakos banda, akik összevernék. Sajnos erre nem voltam képes, túlságosan is szerettem az embereket ahhoz, hogy ilyet tegyek.

-         Ophelia, kérlek! – könyörgött fojtott hangon, mire ingerülten közelebb léptem hozzá.

-         Miért akarsz visszakapni, Cain? Miért? Nem is szerettél, ugye? Természetesen nem. Szépen kihasználtál, én meg álltam rendelkezésedre. Istenem, milyen hülye voltam! Soha többet nem akarlak látni! – fakadtam ki, közel álltam a síráshoz, de nem hagytam, hogy előtte gyengüljek el.

-         Lia, sajnálom… én nem tudom miért bántottalak. Te vagy a legfontosabb ember számomra, te vagy az egyetlen, aki elfogad úgy, ahogy vagyok, az egyetlen, aki tényleg szeret. Kérlek, ne hagyj el! Én… szeretlek! – tudtam, hogy őszintén beszél, de azt is tudtam, hogy ha újrakezdenénk, semmi sem változna.

-         Vége van, Cain, fogd fel! – ekkor egy sárga taxi állt meg mellettünk, s a sofőr várakozón pillantott ránk. – Itt van érted a taxi. Most szépen hazamész, és nem keresel többet. – Liamre pillantottam, aki megértette, hogy mit akarok, s az autó felé cipelte őt, majd óvatosan beültette. Odaléptem a sofőrhöz, bediktáltam neki a címet, s extra borravalót adtam neki, amiért hazaviszi a részeg exbarátomat.

Visszaléptem a járdára, s fájó szívvel néztem, ahogy elhajt. Tudtam, hogy ez itt a vége. 2 év az hosszú idő: ennyi ideig húzta a kapcsolatunk. Pontosabban ennyi ideig bírtam a terrort, amelyet átéltem. Olyan volt, mintha meghaltam volna: előjött az összes emlék, amit együtt éltünk át. Amikor elsőnek elhívott randira, amikor elsőnek csókolt meg, amikor hosszasan átölelt, amikor bemutatott a családjának, amikor együtt mentünk el a tavaszi bálra… amikor elsőnek ütött meg. Amikor megalázott a barátai előtt, amikor megfenyegetett, hogy feküdjek le vele, vagy megver. Ennek mind vége. Ő mostmár csak valaki, akit egykor ismertem.

Arra lettem figyelmes, hogy Liam szorosan mellettem áll, kezét vállamra teszi, s mélyen figyeli szemeimet.

-         Megint zöld az egyik? – nevettem fel keservesen.

-         Jól vagy? – mintha meg sem hallotta volna kérdésem, igaz, nem is vártam rá választ. Arcára néztem, melyről lerítt, hogy nagyon meg van illetődve. Gondolom, nem sokszor van ilyenben része.

-         Köszönöm – mosolyodtam el. Úgy éreztem, hogy mindjárt összeesem, így bal kezemet vállamon pihenő kézfejére tettem, jobb kezemmel felkarjába kapaszkodtam, s próbáltam megtartani egyensúlyomat, több-kevesebb sikerrel. Miután úgy éreztem, hogy rendben vagyok, elengedtem őt, s arrébb mentem egy lépéssel. Hát rosszul éreztem: újra elvesztettem az egyensúlyom, de két erős kar körém fonódott, s elkapott, mielőtt bármi bajom eshetett volna.

-         Nagyon nem vagy jól – állapította meg. – Melyikben laksz? – nézett körül az utcában, mintha meg tudná állapítani melyik az otthonom.

-         34 – ennyit tudtam mondani. Nehezebbnek éreztem testem, s szememet alig bírtam nyitva tartani, számra nem állt rá a beszéd. Lassan eltámogatott a barackvirág színűre festett házhoz, s felvezetett az ajtó előtt található lépcsőn.

-         Van itthon valaki? – megráztam a fejem, miszerint sehol senki. – Hol a kulcsod?

-         Van a lábtörlő alatt egy.

-         Dőlj neki a falnak, amíg kinyitom! – utasított. Úgy tettem, ahogy kérte.

-         Bejössz? – tudakoltam tőle.

-         Itt maradok, amíg el nem alszol.

Különlegesnek éreztem magam, amiért egy barát mellettem van ilyen helyzetben. Igaz, felhívhattam volna a barátnőmet, ő segített volna ugyan úgy, mint Niall vagy éppen Liam, de nem vágytam a társaságára. Liam újra ráfogott derekamra, s bevezetett az ajtón. A sötét házban nem lehetett látni semmit, de -hihetetlen álmosságom ellenére- megtaláltam a villanykapcsolót, s felkapcsoltam a lámpát. Erőtlenül a lépcső felé mutattam, miszerint a szobám odafent található.

Liam

Miután gyorsan kibújtam a cipőmből, segítettem Liának levenni a sajátját. Körülpillantottam a világosságba, és igen szép látvány tárult elém. A falak mindenhol kellemes délies színűek, a falakon ritka festmények és boldog családi képek lógtak, s tőlünk 5 méterre egy világos falépcső várt arra, hogy megmásszuk. Elvezettem őt az említett lépcsőig, s ezalatt felmértem, hogy nincs olyan erőnléti állapotban, hogy fel tudjon menni a saját lábán az emeletre. Így tehát egy gyors mozdulattal térdhajlatába tettem karomat, s könnyedén emeltem fel a meglepően könnyű testet, mit a test birtoklója egy halk sikítással reagált le. Azt hiszem nem számított rá, de egy bíztató mosolyt küldtem felé, s tovább lépcsőztem. A szobáját nem volt nehéz megtalálni, hiszen az emeleten egyetlen ajtó volt, és arra is fekete gyöngybetűkkel az volt írva, hogy: Ophelia. Puhán nyitottam be az ajtón, s elvittem őt az ágyig. Bágyadtan kászálódott ki karjaim közül, s ült le az ágyra. Lábait összekulcsolta bokáinál, két kezével oldalt támasztotta magát, fejét lehajtotta, én meg csak álltam ott tétlenül. Nem tudtam mit is kéne csinálnom most, ezért zavartan néztem körül szobájában. A falak hibiszkusz színűek voltak, a bútorok hófehérek, s egy ajtót véltem felfedezni a szoba végében: egy átlátszó ajtót.

-         Mi az ott? – mutattam a szoba végébe, hirtelen felkapta a fejét és abba az irányba nézett, ahova ujjam mutatott.

-         A télikertem – válaszolt büszkén.

-         Télikert van a szobádban? – lepődtem meg.

-         Meg akarod nézni? – kérdezte izgatottan, ami megmosolyogtatott.

-         Talán most inkább aludnod kéne. Nagyon kimerülhettél ma.

-         Igazad van – ásított nagyot. – Jó éjt! – eldőlt az ágyon, magára húzta takaróját, melynek kellemes illatát ide éreztem.

-         Jó éjt. - suttogtam halkan. Elindultam kifelé, mielőtt kiléptem volna a szobából, egy utolsó pillantást vetettem rá, majd halkan becsuktam magam mögött az ajtót.