4. Lehetetlen

Reggel eszeveszett telefoncsörgésre keltem, ami kellemetlenül zavart fel békés álmaimból. Nehezen kinyitottam a szemem, s elég bizarr dolgokat fedeztem fel környezetemben. Am keresztbevetette a lábát rajtam, feje az ágy másik szélén hátracsuklott, a takarója ötször körbe volt tekerve testén: összegezve elég vicces látvány tárult elém. Kíméletlenül lelöktem magamról barátnőm lábát, s kiforgattam takarójából, így pár pördülés során a földön végezte. „Áucs” – hallottam egy mormogást, majd hang forrása hirtelen állt fel. „Csörög a telefonom” – mondta, mire egy nagyot bólintottam, hogy tudom. Felnevetett, s a telefonja után kutakodott, amit végül egy nagy tál pattogatott kukoricában talált meg. Kétségbeesetten kapta fel a telefont, s ült le az ágy szélére. Barátnőm arckifejezése szórakozottból hirtelen komollyá változott, ami egy kicsit megrémített. Pár perc múlva letette a telefont, s szomorkás arccal tekintett rám.

-         Nem maradhatok itt tovább: otthon balhé van. Nagy balhé.

-         Akarsz róla beszélni?

-         Elmesélem az egészet, amint megtudok többet a történtekről – állt fel helyéről. – Majd felhívlak, jó? Nem baj, hogy nem segítek takarítani? – nézett körül szobámban keserűen.

-         Rád most nagyobb szükség van a családod mellett – mosolyogtam rá. – Ezt meg majd én elintézem – néztem körül én is a szobában és nevettem el magam a kinézetén.

-         Köszönöm! Te vagy a legjobb! – ugrott felém barátnőm, s ölelt meg hálásan.

Miután Amelia elment, fáradtan dőltem le a nappali homokszínű kanapéjára. Még csak reggel 8 óra lehetett, de én már fent voltam. Nagyot sóhajtottam, s a konyha felé vettem az irányt. Halkan kezdtem el mosogatni a tegnapi sütéshez felhasznált edényeket és evőeszközöket: anya még odafent aludt. Körübelül fél órámba telt, amíg elfogadható állapotba hoztam a konyhát, de nem csodálkoztam rajta, hiszen ha Am beszabadul a konyhába, akkor ott kő kövön nem marad. Nem éppen a főzőtudományáról híres, ellenben velem. Összeszedtem a földszinten található nem oda való dolgokat, s a szobámba vettem az irányt, ami változatlanul szörnyű állapotban volt. Egy újabb sóhajtással reagáltam arra, ami rám várt. A ruhákat a helyükre tettem, az ágyamat tökéletesen rendbe raktam, a szemetet kivittem, a mosatlant a konyhába szállítottam, felporszívóztam a morzsákat és letörölgettem a polcaimat. Azt hiszem, úgy másfél óra alatt készen is lettem mindennel, a szobám kvázi ragyogott a tisztaságtól. Egy elégedett mosollyal tisztáztam ezt magamban: imádtam, amikor ilyen rend volt a szobámban. Kinyitottam a kert felé eső ablakot, s kicsaptam a télikertem ajtaját. Egy héten mindig tartok egy szellőztetős napot, s ekkor mindig a kert felőli ablakot nyitom ki, mert szerintem onnan tisztább levegő jön, mint az utca felől. Szekrényem felé vettem az irányt, s egy fekete cicanadrágot és az egyetemista bátyám egyik melegítőpulcsiját vettem ki belőle, majd a megfelelő kényelmes fehérneműimmel a fürdőszoba felé vettem az irányt. Szobám ajtaját kulcsra zártam: az én szentélyembe aztán senki sem teszi be a lábát! Igaz, anya alszik, de túlságosan is féltem a télikertem ahhoz, hogy megkockáztassam azt, hogy bemenjen oda bárki is rajtam kívül. Talán önzőség, talán nem. Halkan közlekedtem a házban, hogy véletlen se ébresszem fel az éppen munkája fáradságát kipihenő édesanyámat. Lezuhanyoztam, hajamat egy laza copfba kötöttem, s gyorsan öltöztem fel, mert eszembe jutott, hogy a tavaszi hűvös levegő nem tehet jót az orchideáimnak. Futólépésben közelítettem meg a szobámat, s feltéptem az ajtót. Nem várt dologra lettem figyelmes: a levegő kellemesen meleg. Fejemet hirtelen a télikertem felé kaptam, s nagy lépésekkel átszelve a szobámat, bezártam annak ajtaját.

*

Az egész napomat jelentéktelen kis dolgokkal töltöttem… például segítettem anyának ebédet főzni, elmentem a boltba, és a kedvenc könyvemet olvasgattam egy csomag sósperec és egy üveg ízesített ásványvíz társaságában. Felpillantottam a könyvemből, tekintetem elhaladt az orchideáimon, a pálmafámon, s az „üvegszobában” felpillantottam az égre. Mosolyogva néztem, hogy már szinte teljesen besötétedett, bár az égen még ott díszelgett a Nap vöröses-narancssárga foltja, amely sokkal szebbé tette az összképet. Elmélkedésemet telefonom kellemes csengése zavarta meg, felpattantam kényelmes kanapémról, s a télikertemet hátrahagyva a szobámba sétáltam. Könnyedén huppantam le az ágyra, s az éjjeliszekrényemen pihenő mobilomat úgy vettem fel, hogy meg sem néztem ki keres.

-         Haló?

Liam

-         Haló? – szólt bele a telefonba egy csilingelő hang.

-         Szia Oph, Liam vagyok!

-         Á, szia! Miújság veled? Hogy vagy? – kezdett szórakozottan csevegni.

-         Kicsit berekedtem, de jól vagyok, köszönöm. És veled mi a helyzet? Mesélj! – unszoltam, mire kicsit zavartan felnevetett.

-         Azt akarod, hogy meséljek?

-         Pontosan!

-         Hát apukám, akkor elég nagy telefonszámlát kéne fizetned! – nevetett ezúttal szabadon, mire elmosolyodtam.

-         Akkor…

-         Esetleg… - folytatta.

-         Találkozhatnánk – mondtam ki kerek-perec.

-         A számból vetted ki a szót, Liam Payne! – hangján éreztem, hogy mosolyog.

-         Szóval van kedved hozzá – erősítettem meg őt.

-         Persze! Nincs kedved átjönni? Egyedül vagyok itthon, senki sem zavarna.

-         Jól hangzik. Mikor menjek?

-         Amikor csak akarsz. Én ráérek.

-         Uhm, figyelj, mondanom kell valamit…

-         Hallgatlak – szakított félbe.

-         Látom, hogy fél órán belül valami srác kopogtatni fog az ajtódon. Szerintem majd be kéne engedned – pár másodperc hallgatás után valószínű leesett neki, s nevetni kezdett, mire önelégülten vigyorodtam el.

-         Be fogom engedni, ne aggódj. Szóval szerinted… - nem hallottam kérdését, csak csörgést.

-         Mi történt?

-         Leejtettelek, bocsi – nevetett fel, mire kénytelen voltam nem vigyorogni.

-         Szóval mit akartál kérdezni?

-         Nem érdekes… most le kell tennem, mert nemsokára egy srác fog kopogtatni az ajtómon, és addig sok dolgom van. Szia! – nyomta ki a telefont.

Meg sem várta, hogy válaszoljak. Lett volna még pár poénom, amit el akartam sütni nála… nem baj, legalább megmarad legközelebbre! Miket is beszélek?! Legközelebb?! Az se biztos, hogy szeretne velem többször találkozni… de akkor miért hívott át magához? Biztosan kedvel, hiszen tegnap is örült a látogatásomnak. Vagyis látogatásunknak. Lehet, hogy a többieknek örült, és nem nekem. Úristen, miken jár az eszem! Daniellel még mindig együtt vagyok, én meg közben más lányokon jártatom az eszem. Néha komolyan ki tudok akadni magamon.

Danielle az utóbbi időben látni sem akar. Mindig kerül: vagy késő estig dolgoznia kell, és amikor hazaér már fáradt a kommunikációhoz, vagy az anyukáját kell meglátogatnia, vagy a szomszédasszony macskáit gondoznia. Érdekes kifogások. Igen, kifogásnak nevezem. Már teljesen úgy érzem, hogy nem akar látni engem. Baromira rossz érzés, az biztos! Talán meguntuk egymást. Vagy van valakije. Ez is megfordult már a fejemben.

Ilyen gondolatokkal álltam fel Niall kanapéjáról, s a fürdőszoba felé vettem az irányt, ahol arcot-és fogat mostam, lekaptam magamról a pólómat, befújtam magam a kedvenc dezodorommal, és egy új pólót vettem fel, aminek a nyaka V alakban ki volt vágva. Felkaptam a cipőmet és a kabátomat, s könnyed léptekkel elgyalogoltam a célszemély házáig. Sétálás közben zsebre dugott kézzel, lehajtott fejjel gondolkoztam a barátnőmön. Talán szakítanom kéne vele. De előbb mindenképpen meg kell beszéljem vele a dolgokat… csak azt nem tudom, hogy hogyan kéne ezt végbe vinni, hiszen mindig van valam, ami miatt nem ér rá.

Felbaktattam a bejárati ajtó előtt elhelyezkedő lépcsőn, s egy sóhajtás után bekopogtattam: eredménytelenül. Senki sem nyitott ajtót. Talán felültettek? Úgy döntöttem, hogy fülelek egy kicsit. Biztosan volt otthon valaki, mivel hallottam, hogy valaki üvöltteti a zenét. Ezek után úgy döntöttem, hogy benyitok: max nem lesz nyitva az ajtó, én meg besülök…

Kezeimet a hideg kilincsre csúsztattam, majd azt erőteljesen le is nyomtam. Csodák csodájára az ajtó kinyílt, s óvatosan léptem be rajta. Letettem a kabátom, kiléptem a cipőmből és az emelet felé indultam, ahonnan a zene jöhetett. A lépcsőhöz érve meggyőződtem arról, hogy a hangos zene valóban az emeletről jön. Lassan sétáltam fel a lépcsőn, s az emeletre érve az ott elhelyezkedő egyetlen ajtó felé vettem az irányt. Résnyire nyitottam az ajtót, s bekukucskáltam rajta. A zene iszonyat hangosan szólt – bántotta is a fülemet -, ám hiába meresztettem a szememet, nem láttam senkit sem, így hát felbátorodva teljesen benyitottam a szobába, s immáron kiegyenesedve néztem körül. Hirtelen egy énekhang csapta meg a fülemet, amely a titokzatos üvegajtó mögül jöhetett- a télikertből. Hosszú lépésekkel közelítettem meg a helyiséget, tenyeremet az ajtóra helyeztem és belöktem azt. Nem léptem be rajta - kezeimmel tovább támasztottam az üveget-, valamiért elkezdtem bámulni az ágyát. Megint éreztem azt a fenomenális illatot, s nagyon vonzott. Annyira elkalandoztam, hogy észre sem vettem, hogy valaki belém ütközik. Hirtelen kaptam a személy felé a fejem, aki történetesen Ophelia volt. Meglepődve nézett rám, majd kellemesen elmosolyodott. Szemei hihetetlenül csillogtak, sugárzott belőle a jókedv és az öröm. Arcát tökéletesen keretezte finoman vállára omló haja, édeskés illatát rendkívül nagy töménységben érezhettem. Nem tudtam levenni róla a szemem, számomra ő volt a megtestesült tökéletesség. Teljes extázisba estem tőle, s ezt Lia könnyed nevetése csak fokozta. Soha nem éreztem még így magam, teljesen el vagyok kábulva. Hogy lehet valaki ennyire édes? Ennyire tökéletes, ennyire gyönyörű? Most éppen álmodom, vagy ez tényleg a valóság? Lehetetlen.