1. Nevem szerint Ophelia Godhold*

A mellkasomban fojtogató fájdalomtól kapkodtam a levegőt, s remegő kezekkel kerestem a fehér faajtón található kilincset, mi a teljes biztonságot rejtette el előlem. Kezeimmel kapkodva kerestem a zárat, s nagy nehezen benyitottam az ajtón.

-         Niall! – kiáltottam fojtott hanggal egyetlen igaz lelki támaszom nevét, mire aggódó tekintettel félbehagyta eddig folyamatban lévő tevékenységét, s gyors léptekkel felém közeledett. Két karját kitárta, s hagyta, hogy ölelésébe furakodjak.

-         Héj, mi történt? – kérdezte a Világ legmegnyugtatóbb hangján. Nem tudtam felelni, torkomat szorította az az iszonyatos érzés, ami erős fájdalmat okoz, de sírni nem hagy.

Mintha Niall ezt megérezte volna… hiszen ismer! Óvatosan a kanapéhoz támogatott, s velem párhuzamosan ült le a kellemes tapintású farmeranyaggal bevont bútorra. Úgy éreztem, hogy karjai 2 méter hosszúak, s hogy egész testemet körbeölelik, ám a szorító érzés nem hagyott alább, inkább csak még jobban elterjedt testemben.

-         Mi történt, Oph?- utáltam, amikor így hívott… azonban ebben a helyzetben ezt is elviseltem.

-         Cain… - nyögtem erőtlenül mellkasába. Éreztem, ahogy Niall teste hirtelen megfeszül, majd abban a pillanatban meg is nyugszik. Pár pillanattal később egy erős érzelemhullámot éreztem, ami kedves barátom felől áramlott. Ez egy megmagyarázhatatlan dolog, egyszerűen csak éreztem, mint ahogyan mindig is. Egész életemben éreztem, tudtam, hogy velem együtt létezik. Eleinte megpróbáltam megszabadulni tőle, ám idővel rájöttem, hogy ez lehetetlen, így megtanultam együtt élni vele, s a hasznomra fordítani ezt a kis valamit.

-         Mit tett? Mit tett veled? – kérdezte óvatosan, de mégis türelmetlenül. Jobban a közelébe férkőztem, s hihetetlenül szorítottam karjaimmal, úgy éreztem, mintha egy szakadék szélén állnék, ami beszippantani készül, s ő lenne az egyetlen, akibe kapaszkodhatnék. – Megütött? Lia, megütött? – kérdezte már ingerülten.

-         N-nem, nem mondhatni…

-         Hogy mi? – szakított félbe. Félve pillantottam fel rá, s egy dühös kék szempárral találtam szemben magam. – Esküszöm, én megkeresem, és kinyírom azt a dögöt! – mellkasát megfeszítve emelkedett fel, s kezeit kicsit elhúzta tőlem, ám megszakítottam mozdulatsorát.

-         Niall! Semmi szükség rá… viszont nekem szükségem van rád. Ne menj sehova… kérlek!

Visszaereszkedett eredeti testhelyzetébe, s újra körülölelt engem. Ajkait egy bűnbánó sóhaj hagyta el, s mélyen a szemeimbe nézett, hátha ki tud olvasni azokból valamit.

-         Sajnálom. Néha felülkerekednek rajtam az érzéseim…

-         Nem! – intettem le. – Nem kell bocsánatot kérned. Ha az ember szeret valakit, akkor semmi szükség arra a szóra: „sajnálom”.

Egész délután Niall ölelésében pihentem, s elmeséltem neki mindent a szerelmemről, Cainről. Caint úgy 2 éve ismertem meg a gimiben, ő volt az a tipikus menő srác, akiért minden lány odavan. Azt hinné az ember, hogy egy segítőkész, mély érzésű, jó szívű sráccal van dolga, de nem. A barátnőjeként rengeteg dolgot tudtam meg róla, például azt, hogy többször is megcsalt. Most biztosan arra gondolsz, hogy: „Hát miért nem szakítottál vele, te buta kislány?”. A válaszom pedig az, hogy: „Mert szerelmes vagyok belé!”.

Amikor elkezdtünk járni, azt hittem, hogy ennél szebb már nem is lehetne az életem! Idővel minden megváltozott: Cain, a kapcsolatunk, s én is.

Barátom egyre erőszakosabban viselkedett velem, s többször is követelte a testi kapcsolatot, melyet a buta szerelmes kislánytól meg is kapott. Többször megesett az is, hogy el kellett takarnom testemet, mert bőrömet zöld s lila foltok borították, melyek ezen alkalmak során keletkeztek. A testi fájdalom semmi volt a lelki fájdalomhoz képest…

Megütött. Megszorított. Bántalmazott.

S én ezt nem tudtam elviselni tovább. Szakítottam vele. Megütött, ismét.

Így kerültem Niall karjaiba ezen a délutánon. Amióta az eszemet tudom, vele mindig mindent meg tudtam beszélni. Az órák csak teltek, de egy könnycseppet sem tudtam kimorzsolni szemeimből. Ez az igazi fájdalom. Szerettem, halálosan. A világon mindent megtettem volna érte. Azt mondják, hogy a szükség bármire ráveszi az embert. Ezt én is igazolhatom. Elszakadtam életem legfontosabb személyétől azért, hogy megvédjem testi és lelki épségemet. Biztos vagyok benne, hogyha most felboncolnának, a szívemben egy óriási lyukat lelnének. Érzem. Néhány ember belép az életünkbe, lábnyomokat hagy a szívünkön, s onnantól kezdve soha többé nem leszünk a régiek. Én sem leszek már a régi, de azt hiszem nem is bánom.

Az órák csak úgy repültek, s már be is esteledett, de Niall még mindig nem mozdult mellőlem. Bekapcsolta a TV-t, s valami unalmas sorozatot bámult, míg karjai engem szorítottak. Nem tudtam figyelni a műsorra, sőt, még a gondolkodás sem ment. Csak bámultam ki a fejemből, s figyeltem a nagy ürességet. Értelmetlen tevékenységemet Niall mobiljának csörgése zavarta meg. Kelletlenül mozdult meg, s nyúlt a zsebébe a készülékért. Rápillantott a kijelzőre, majd tekintetét rám szegezte.

-         Fontos lenne felvennem, a menedzser az – nézett mélyen szemeimbe.

-         Nyugodtan! – húzódtam el tőle, hogy fel tudjon állni. Hangtalan léptekkel kisétált a konyhába, s csak egy mély hang érhetetlen mormogását hallottam.

Nem tudom mennyi idő telhetett el a TV csatornái között való kapcsolgatással, de hirtelen egy ajtócsapódásra lettem figyelmes. Megfordultam az ajtónak háttal lévő kanapén, hogy lássam, ki illet meg minket jelenlétével. A személy az egyik bandatag volt, nem más, mint Liam. Bevallom, soha életemben nem beszéltem még velük, csak is kizárólag Niallel, csak ő jelentett számomra valamit is. Meglepődve figyeltem szaggatott, kapkodó mozgását, ahogy fekete utazótáskáját ledobta válláról, levette cipőjét, s vékony bőrkabátját. Hirtelen kapta felém a fejét, s arcán kisebb meglepődés látszott, én pedig abban a pillanatban egy olyan erejű érzelemhullámot tapasztaltam, amelyet még soha azelőtt. Pár másodperc múlva arcán egy gyenge mosoly jelent meg, az említett utazótáskáját felkapta, s felém indult. Rövidke útja során betekintett a konyhába, s intett Niallnek, hogy beszélniük kéne, majd táskáját könnyen ledobta a kanapé mellé, s felém hajolt, hogy kezet nyújtson.

-         Liam vagyok – mondta kellemes csengésű hangján.

-         Ophelia Godhold – viszonoztam bemutatkozását. Nevem hallatán arca egy csodálkozó kifejezést vett fel.

-         Érdekes név. Hogyan szólítsalak? Oph? – kérdezte udvariasan.

-         Ne, kérlek ne! Az Oph szóba se jöhet! Szólíts nyugodtan Liának.

-         Pedig szerintem gyönyörű – mosolygott rám őszintén.

-         Liam, gyere, beszéljük meg! – dugta ki fejét Niall a konyhából. – Lia, csak pár percet kérünk! – tartotta fel mutató ujját, ezzel is jelezve a pár pillanat jelentését, bólintottam, az új ismerősöm szemeimbe nézett, felemelkedett, s kifáradt a nappaliból.

Újra rábámultam a TV-re, amiben valami idióta mesefilm ment. Kicsit se keltette fel az érdeklődésemet, ellenben a fiúk csevegésével. Tudom, illetlen, de kicsit hallgatóztam, s elkaptam pár mondatot:

-         Mi járatban errefelé, Payne?

-         Niall, segítened kell. Véresen összevesztünk Daniellel.

-         Mit akarsz, mit tegyek?

-         Csak engedd, hogy nálad lakjak addig, amíg nem találok egy új lakást…

-         Kezdted volna rögtön ezzel! Van még egy szobám ággyal, szekrénnyel és asztallal, simán beköltözhetsz. Úgyis magányos vagyok mostanában… - szakította félbe őt Niall.

-         Örök hálám! Megyek is keresni lakáshirdetéseket…

-         Ugyan már, addig maradsz, ameddig csak akarsz. Csak szólj, hogy mikor mit veszel ki a hűtőmből…

Ezek után csak nevetést hallottam, majd újra Liam hálálkodását, s azután léptek csengtek fel a világos árnyalatú parkettán. Nem sokkal később a léptek hangjai teljesen alábbhagytak, s arra lettem figyelmes, hogy egy méz illatú srác az egyik, egy határozottabb, friss illatú a másik oldalamon helyezkedik el. Nem figyeltem fel rájuk, csak bámultam tovább a képernyőt, s nem gondoltam semmire. Az idő még mindig csak telt és telt, de én meg sem szólaltam. Hallottam, hogy a közelemben két különböző hang mormog, de ha akartam volna, akkor sem értettem volna meg, miről is beszélnek. Térdeimet felhúztam, a távirányítót a kezemben szorongattam, s így néztem ki a fejemből addig, amíg egy ismeretlen érintésű kézre lettem figyelmes a jobb vállamon. Hirtelen kaptam felé a fejem, kicsit megijesztett váratlan mozdulatával a Payne fiú.

-         Minden rendben? –kérdezte aggódástól csillogó szemekkel. Pár pillanatig hezitáltam, hogy erre mit is feleljek, mire ő bíztatóan egy aprót bólintott.

-         Nem, semmi sincs rendben – csuklott előre fejem a térdeimre. Ekkor vettem észre, hogy a bal oldalamon már nem ül senki.

-         Elmeséled? – arcomat egy kicsit a jobb oldalra fordítottam, hogy Liam szemébe nézhessek, ki közelebb hajolt hozzám. Jelenléte olyan dolgot váltott ki belőlem, amit nem vártam volna magamtól: bólintottam, s mesélni kezdtem. Sosem nyíltam meg ilyen könnyen senkinek, még Niallnek sem, főleg nem ilyen témában.

Nem szereztem tudomást cselekvésem miértjéről, de valahogyan nem is ez volt a legfontosabb… Sokkal inkább az, hogy hogyan tesz ilyen hatást rám ez az ismeretlen? Ha szemeibe nézek, különös dolgot tapasztalok. Valami nem mindennapit, valami megfejthetetlent. Friss illata hatására úgy érzem magam, mintha éppen szélsebesen ejtőernyőznék: a fejem fölött levegő, a talpam alatt levegő, nem függök semmitől és senkitől. Teste melegét úgy tapasztalom, mintha éppen egy meleg nyári szellő arcon csapna. És azok az erős érzelemhullámok, amilyet még soha nem éreztem azelőtt. Hihetetlen!