5. Érzelmek hatása alatt

Ophelia

Csak álltam ott mozdulatlanul, és azt bámultam, ahogy ő bámul. Ha egy teljesen idegen ezt látná, azt hinné, hogy valami bajunk van: senki sem szokott ennyi ideig egy helyben állni, és nézni a másikat. Mondjuk én mindig is azt állítottam, hogy a mimikákból, a testlejtésekből és néhány pillantásból sokkal többet megtudhatunk, mintha csak beszélgetnénk. Füleim fokozatosan egyre hangosabb zajokat észleltek, végül mindent tisztán hallottam. Cher Lloydtól a Want U Back szólt a hifimből, hallottam, hogy a szám a végéhez érkezik. Ez volt az utolsó dal a CD-men, amin a kedvenc számaim kaptak helyet. Síri csend uralkodott a télikertemben, a szobámban, sőt, az egész házban. Pár pillanat múlva egy kisebb nevetőgörcs tört rám: nevetnem kellett, nem tudom, hogy miért, csak kellett, én pedig kiengedtem. Éreztem Liam tekintetét rajtam, ami egészen eddig nem zavart, de most baromira el kezdett idegesíteni. Vállaim erősen rázkódtak a nevetéstől, izmaim kissé elernyedtek, megmozdítottam földhöz ragadt talpaimat, s közelebb léptem hozzá. Könnyezve néztem fel rá, mire ő egy értetlen vigyorral viszonozta tekintetemet. Tenyereimet mellkasára tapasztottam, s gyengén hátrébb löktem, mivel ki akartam szabadulni arról a kis helyről. Mélyeket lélegezve siettem az ágyam felé, majd hassal ráugrottam puha ágyneműmre. Arcomat kedvenc párnámba fúrtam, majd - továbbra is arcomhoz szorítva a párnát- átfordultam a hátamra. Mélyeket lélegeztem az anyagba, melynek olyan illata volt, mint a bátyámnak. Pár másodperc múlva lépteket hallottam, majd éreztem, hogy az ágy besüpped mellettem.

-         Megnézhetem azt a szobát? – kérdezte érdeklődve. – Már ha lehet annak nevezni… - mormogta orra alatt.

-         Nem! – ültem fel hirtelen, s valószínűleg rémült arccal nézhettem rá, mert elnevette magát.

-         Jó-jó-jó-jóó! Nyugi, nem megyek be.

-         Sajnálom, de senkit sem szoktam beengedni oda – közöltem vele tényszerűen.

-         Ehhez képest pár napja még te ajánlottad fel, hogy nézzek be oda – húzta fel egyik szemöldökét.

-         Na ne! Komolyan? – válaszul bólintott egyet. – Várjunk csak, egyáltalán mikor voltál te a szobámban? –  ki ő, talán Edward Cullen, hogy esténként leselkedik utánam, vagy mi?

-         Hazakísértelek Nialltől…

-         A francba, tényleg! – szakítottam félbe, mert eszembe jutott minden. Fogaimat erősen összeszorítottam Cain emlékétől. Liam csak hallgatott, biztos tudta, hogy rossz témánál vagyunk. Nem akartam, hogy kellemetlenül érezze magát, ezért egy mosolyt próbáltam erőltetni ajkaimra, s egyenesen szemeibe pillantottam, melyek furcsán csillogtak.

-         Sajnálom, én nem akartam, hogy rosszu…

-         Ne kérj már bocsánatot emiatt! – rivalltam rá.

-         Bocsánat! – nézett rám szórakozottan, arcára egy fájdalmas mosoly ült.

-         Ha még egyszer bocsánatot mersz kérni, vagy sajnálkozásodat akarnád kinyilvánítani, esküszöm, én élve megnyúzlak! – néztem rá szigorúan.

-         Hú, komolynak hangzik. Azt hiszem, megkísérelem – vigyorodott el.

-         Ki ne ejtsd a szádon! – figyelmeztettem.

-         Bo…

-         Liam!

-         Csá…

-         Liam! – figyelmeztettem utoljára.

-         Nat! – ordította el a végét 3 oktávval magasabb hangon.

-         Ezt nem kellett volna! – visítottam fel, majd a macskákat utánozva nagy lendülettel rávetettem magam a prédára, aminek az lett a vége, hogy mindketten a földön végeztük. Kíméletlenül csikizni kezdtem oldalát, mire áldozatom eszeveszett kapálózásba kezdett, cselekvésünket végig nevetés kísérte. Kezeivel gyorsabban csalapált, mint ahogy egy kolibri ver a szárnyaival, így nem tudtam kihajolni nagy karjai alól, s tenyerével pont arcon csapott. Egy kisebb sikítással fogadtam a dolgot, s rögtön abbahagytam az áldozat kinyírását. Fél métert arrébb kúsztam négykézlábon(ennyit a kecses macska-mozdulatokról…), törökülésbe ültem, s arcomat fogtam. Liam rögtön utánam mászott, s össze-vissza pattogott, hogy ő nem akarta, és hogy véletlen volt. Azt hiszem a mai napon legtöbbet hallott szavam a sajnálom lesz… Nagy nehezen megnyugtattam, hogy semmi bajom sincs, és a szobámban lévő egész alakos tükör elé léptem, arcomat közel tartottam a tükörhöz, hogy megnézzem hadi sérülésemet: arcom egyik fele teljes pirosságban díszelgett.

-         Biztos, hogy jól vagy?

-         Jól vagyok… de most nézd meg az arcom! – fordultam felé.

-         Hát, ha gondolod, adhatok egyet a másik oldalra is, hogy szimmetrikus legyen – vigyorgott rám önelégülten, mivel szerinte most egy nagy poént ütött el.

-         Ha-ha… nagyon vicces! Eredetibb ötleted nincs? – cukkoltam kicsit.

-         Legalább a tenyerem nyoma nem látszik – szórakozott tovább rajtam, s ezúttal már én is együtt nevettem vele.

Később lementünk a konyhába, ahol békésen megittunk egy délutáni gyenge kávét, s mindenféle dologról beszélgettünk. Elmesélte, hogy amikor 14 évesen bekerült az x-faktorba, és az élő műsorba nem mehetett tovább, teljesen összetört. Úgy érezte, hogy meg tudja csinálni, hogy készen áll rá, s elmondta, hogy nagy tervei voltak már akkor. Miután kiesett a tehetségkutató-műsorból, még több időt fordított tehetségének továbbfejlesztésére, s 16 évesen újra jelentkezett. Elmesélte, hogy amikor tudatosult benne, hogy újra kiesett, reménytelennek gondolta az egészet. Kétszer is próbálkozott, egyszer sem jött be. Próbálta leírni szavakkal, hogy milyen érzés volt, amikor visszahívták őket, s egy bandában folytathatta tovább karrierének építését. Vagyis karrierjüknek építését. Beszámolt arról, hogy az x-faktor előtt hogyan élte mindennapjait, mesélt családjáról, az iskolájáról, még a barátnőiről is. Aztán szépen lassan visszatértünk a jelenbe, s eljutottunk odáig, hogy már a jövőnket terveztük.

Ez idő alatt teljes mértékben megbizonyosodtam arról, hogy Liam tökéletes beszélgetőtárs minden szempontból: teljesen közvetlenül és nyíltan tudtam vele beszélni, ami nagyon meglepő, mert általában elég zárkózott szoktam lenni. Az idő csak úgy repült, mintha egy sólyom szárnyain szállna, az óra létezéséről pedig teljesen megfeledkeztünk. Már besötétedett, amikor felmentünk a szobámba, ahol kényelmesen elhelyezkedtünk az egymással szemben lehelyezett babzsákfotelekben. Az életemről kezdett kérdezni, s nagyon pontosan rátapintott rossz szakaszaira, amelyeket különös módon részletesen taglaltam neki. Ekkor eszembe jutott, hogy Niall mennyit segített nekem: ha ő nem létezne, én már rég a síromat ásnám valahol messze Új-Zélandon. Beszámoltam neki minden egyes apró hazugságomról, az édesapám munkájáról, a bátyám elköltözéséről, az édesanyámmal táplált bensőséges kapcsolatomról.

Apukám egy nagy vállalat egyik fővezére, s amióta az eszemet tudom, mindig úton volt. Van, hogy hónapokra elutazik, de amikor itthon van, akkor csak a családdal foglalkozik. Sosem ül le a dolgozószobájába, és nem kezd el dokumentumokat átnézni, vagy éppen szerződéseket kötni. Ha semmi dolga nincs, akkor van, hogy önkéntes munkába állunk, és kutyákat sétáltatunk, vagy éppen árvaházakban olvasunk fel, ezeket a programokat mindig nagyon élvezzük. A bátyám most 20 éves, és Kanadában tanul egy nagyon jó egyetemen. Körübelül 2 éve költözött el, és már kezdek hozzászokni, hogy ritkán látom a vizsgák és a távolság miatt. Úgy 2 havonta szokott hazajönni, de volt olyan is, hogy majdnem fél évig nem láttam őt. Anyukámmal szoros a kapcsolatunk, hiszen szinte csak ő szokott itthon lenni velem, ám ő éjszaka dolgozik, így amikor suliba járok, őt is alig látom. Szerencsére most a tavaszi szünet miatt délelőtt én is itthon vagyok, így több időt tölthetünk együtt. A velem szemben kényelmesen elhelyezkedett fiú állandó figyelemmel hallgatott végig. Egyszerűen nem tudtam befogni a számat, a szavak csak úgy dőltek belőlem. Miután befejeztem hosszú monológomat, gondolkodóba estem. Ahogy elmeséltem emlékeimet, azokat újra átéltem, s egy kicsi időbe tellett, mire lelkem újra feldolgozta a történteket. Felpillantottam Liamre, aki egy féloldalas mosolyt eresztett felém. Amióta itt van, csak most néztem meg jobban: feszülős, V nyakú pólója szívdöglesztően állt felsőtestén, jobb csuklóján egy neon zöld állatfigurás gumikarkötő díszelgett, kék farmerjában kényelmesen pihent. Egy mondat jutott eszembe a látottakról: annyira másabb, mint Cain! Sőt, szinte minden általam ismert sráctól különbözik. Teste után arcát kezdtem elemezni, s arra jutottam, hogy Mr. Tökéletes Hímnemű Egyed ül előttem.

Liam

Csodálattal figyeltem, ahogy élete minden apró kis részletére kitér, ahogy beleéli magát a mesélésbe, néha már úgy éreztem, hogy én is átéltem ezeket. Fantasztikus, hogy egy délután alatt mennyi mindent meg lehet tudni valakiről. Szemei csillogtak az emlékek okozta izgalomtól, vicces szakaszoknál mindig zavartan hajába túrt, volt, amikor csilingelő nevetésbe kezdett, volt, hogy a sírás határán állt. Arcán ezernyi érzelmet lehetett felfedezni, amiket szíves-örömest felfedeztem volna. Mindent tudni akartam róla. Mindent!

Arra lettem figyelmes, hogy elhallgatott, s bámult maga elé. Azt hiszem a „meséje” végére érhettünk, mert egy boldog mosollyal nézett rám. Azt kívántam, bárcsak folytatná! Egész éjjel tudnám hallgatni hangját, érzelmeit, tapasztalatait, Őt. Láttam, amint végigvezeti rajtam tekintetét, szemei egy pillanatra elidőztek mellkasomon, majd csuklómon, s végül egy szeleburdi mosollyal arcomat kezdte kémlelni. Annyira közelebb mentem volna hozzá! Annyira megöleltem volna! A közelében akartam lenni, úgy értem, még közelebb. Úgy éreztem, hogy a köztünk lévő levegő eltakarja előlem őt, hogy elragadja szemeim elől. Micsoda badarság! De akkor is így érzek. Kár, hogy nem mehetek közelebb hozzá. Most biztosan azt kérdezed, hogy: miért? Azért, mert nem akarom elijeszteni. Nem akarom elrontani a köztünk kialakult friss barátságot. Összetört a szíve, most nem arra van szüksége, hogy én úgy közeledjek hozzá érzelmileg. Azt hiszem, szüksége van a barátságomra. Gondolatmenetemet Ophelia andalító hangja zavarta meg.

-         Szeretnél bejönni? – kérdezte télikertjének ajtaja előtt állva. Észre sem vettem, hogy felállt.

-         De… nem azt mondtad, hogy… - mutattam az ajtó felé.

-         Ugyan! – legyintett könnyedén jobb kezével. – Gyere! – nem kellett többször mondania, pikk-pakk felálltam, s elindultam felé.

Puhán lépett be az üvegszobába, s a sötétségben eltűnt szemeim elől. Követtem útját, óvatosan beléptem az ajtón, majd halkan bezártam magam mögött. Nem mertem beljebb menni, mert az orrom hegyéig is alig láttam el. Éppen szólásra nyitottam a számat, mikor a baloldal felől halvány fény világította be a helységet, majd később a jobb oldalt is. A gyönyörtől megszólalni sem bírtam. Ophelia megállt a szoba közepén elhelyezkedő facsoport mellett, én pedig ide-oda jártattam a szemeimet a szobában. Lia jobb oldala felől egy óriási fehér kanapét fedeztem fel, ami telivolt különféle díszpárnákkal. A bútor felett egy átlátszó polc helyezkedett el, mely teli volt könyvekkel. A baloldalon tört fehér színű kovácsoltvasból készített gyertyatartók álltak, melyekben olyan vastagságú gyertyák kaptak helyet, mint az alkarom. Az egész szobát a gyertyák természetes fénye árasztotta el világossággal, amely még harmonikusabbá tette az összképet.

-         Bejössz még ma, vagy végig ott fogsz állni? – kérdezte szórakozottan.

-         Lia, ez lenyűgöző! – indultam el felé. – Miért rejtegeted mindenki elől? Ezt látnia kéne a világnak! – ültem le mellé a kanapéra.

-         Kérlek, érts meg. Szeretem ezt a helyet. Egyedül. Ha mindenféle embert beengednék ide, akkor megtörne a varázsa. Ez így tökéletes.

-         Igazad van – zártam le ennyivel. Rájöttem, hogy hülyeséget mondtam, így nem akartam tovább erről beszélgetni. Tekintetem a plafonra szegeztem, ami üvegből volt, így teljesen kiláthattam rajta. Egy idő után újra Lia felé fordultam. – Mióta van meg?

-         Már egy jó ideje. 3 éve kitaláltam, hogy nekem kell egy ilyen kis hely. Apukám támogatott benne, még abban az évben megépíttettük. Kinéztem a bútorokat, édesanyám pedig délről hozatta ezeket a növényeket. Nem tudom elképzelni az életemet nélkülük – nevetett fel. – Tudom, hogy ezek csak növények, de nekem a boldogságot jelentik. El sem tudod képzelni milyen jó érzés, mikor egy új hajtást, vagy egy friss bimbót fedezel fel rajtuk! – nézte megbabonázva a középen elhelyezkedő pálmafákat és virágokat.

Csodálattal néztem, ahogy rám kapja tekintetét. Szemei zölden villogtak a félhomályban, én pedig úgy éreztem, hogy most azonnal közelebb kell mennem hozzá, vagy belehalok. Annyira vonzott! Mellé férkőztem, alig volt köztünk 30 cm. Arcát kémleltem, hátha fel tudok fedezni rajta valami érzelmet, de egy mosolynál többet nem kaptam.

-         Annyira… - csuklott el a hangom. – Annyira furcsa érzésem van. Nem tudom megmagyarázni – érdeklődve nézett rám. – Valahogy… vonzol. Egyre csak azt érzem, hogy közelebb kell kerülnöm hozzád. Sajnálom – vallottam be neki kicsit szégyenkezve érzéseimet.

-         Nem kell bocsánatot kérned – suttogta alig hallhatóan.

Jobb karomat a kanapé élére helyeztem, egy kicsit még közelebb húzódtam hozzá, arcomat nyakához közel tettem, fejemet kicsit lehajtottam. Mélyeket lélegeztem, bőrének édeskés illata átjárta tüdőmet, testem teljesen elgyengült tőle. Ophelia kezét éreztem bal vállamon, tenyerei puhán simították végig kulcscsontomat, majd megpihentek mellkasomon. Nem sokkal később a jobb oldalról egy kar fonódott derekam köré, arcomat lassan emeltem fel, szemeimet nehezen kinyitottam, s Lia tekintetével találtam szembe magam. Zöld szemei heves érzelmekről árulkodtak, szerintem nem lehetett sokkal jobban, mint én. Kínzott az az ismeretlen érzés. Nem is tudom mire vágytam, de az érzés csak marcangolt belülről, és nem engedett szabadulni. Nem megcsókolni akartam, nem lefeküdni akartam vele, nem testi vágyaim voltak, hanem érzelmi. Jobb kezét mellkasomról arcomra vezette, ajkai enyhén elnyíltak, s reszelősen szívta be a levegőt. Hirtelen azt sem tudtam ki vagyok, vagy egyáltalán mi vagyok. Nem éreztem lábaimat, sem kezeimet. Szemhéjamat erősen hunytam le, azt akartam, hogy csillapodjon az érzés, de ne múljon el teljesen. Azt hiszem sikerrel jártam, mert éreztem, hogy jobb karom tétlenül pihen a kanapé élén. Hirtelen vezérelt ötlettől megemeltem említett testrészemet, s Lia nyakára simítottam tenyeremet, bal kezemet „megkerestem”, s puhán derekára simítottam. Kinyitottam szemeimet, s az érzelmeim újra felülkerekedtek rajtam, újra marcangolni kezdtek belülről. Láttam, hogy a velem szemben ülő lány ugyan úgy küzd az érzéseivel, mint én. Mellkasa eszeveszettül emelkedett és süllyedt, a levegőt reszelősen szívta be, s szaggatottan fújta ki, szemeit lecsukva tartotta. Bal kezemmel járomcsontjánál simogattam bőrét, de hamarosan más területekre merészkedtem. Remegő hüvelykujjammal áttértem álla vonalára, szemeim megakadtak telt ajkain. Ujjam késztetés szerűen simított végig száján, orromat gyengén az övéhez érintettem. Az érzés egyre jobban rabul ejtett, a szabaduláson már nem is gondolkoztam. Lia jobb kezét arcomról nyakamra vezette, s finoman simogatta bőrömet. Egyikünk sem szólalt meg, azt hiszem nem is lettünk volna képesekre rá ebben a helyzetben. Egyre csak ajkait bámultam, újra úgy éreztem, hogy a köztünk lévő levegő megfoszt a lánytól, én pedig nem akartam elengedni. Ajkaimat csigalassúsággal közelítettem övéhez, erős szuszogását egész arcomon éreztem. Óvatosan érintettem számat telt alsó ajkához, derekamon éreztem egy erősebb szorítást, nyakamat simogató keze immáron átkulcsolta tarkómat, mellkasa érintkezett az enyémmel. Ajkaimmal övét simogattam, nem csókoltam meg. Nem éreztem szükségét, hogy ennél messzebbre merészkedjek, számomra ez így volt tökéletes.