Jelen :)

Kedves Olvasóim!

Fantasztikusak vagytok! Köszönöm azt a sok szeretetet, amit adtok. Hihetetlenül jó érzés.

ÚRISTENEM! Több, mint 3500-szor kattoltatok a blogra! ÚRISTEN! Ez elképesztően SOK számomra. Köszönöm minden egyes emberi (és esetleg nem emberi) lénynek, aki (ha csak véletlen is, de...) rákattolt az oldalra, és legalább beleolvasott egy-egy fejezetbe.

Bocsánatot szeretnék kérni, amiért már nagyon, tényleg nagyon régóta nem hoztam új fejezetet. Mostanában egyáltalán nem alszom ki magamat, és amikor fáradt vagyok, folyamatosan fáj a fejem... iszonyatosan. Nem jönnek a szavak, és a hétköznapi életben sem tudom egyszerűen kifejezni magam. Pocsék egy dolog, de azt hiszem kezdem kipihenni magam, és ma már bele is kezdtem a következő fejezetbe. Reményeim szerint ma éjjel kipihenem magamat, így holnap újult erővel, tiszta elmével és szabadon szárnyaló képzelettel írom meg a részt. :)

Kanalas szép estét mindenkinek!

Millió puszi

8. Talán nem kéne így éreznem...

Liam

Kezeimben tartok kettő kék és öt zöld kártyát. Izgatottan pillantok a velem szemben ülő lányra, kártyalapjaimat magasan szemeim elé rakom, hogy még véletlen se leplezzem le azokat. A lány felpillantott, szemeiben hasonló izgalmat véltem felfedezni. Mélyen szemeimbe nézett, puhán alsó ajkába harapott, majd egy kisebb vigyorral az arcán a köztünk elhelyezkedő pakli felé nyúlt. Csigalassúsággal húzott egy lapot, s óvatosan beillesztette azt a többi közé. Én következtem. Végigfuttattam szemeimet lapjaimon, s egy zöld kártyáért nyúltam. Tökéletes pontossággal helyeztem rá a pakli mellett található különböző kártyákra, széleit egymáshoz igazítottam, majd önelégülten rá pillantottam. Már sorban a harmadikat húzta: nyerésre állok. Ezúttal erősen koncentrált lapjaira, szinte hallottam, ahogy éppen kieszeli, hogyan is kéne legyőznie. Testemben éreztem a szétáradó feszültséget, az izgalmat. Olyan voltam, mint egy kisgyerek, aki éppen nyerni próbál egy kártyajátékban. Talán így is volt. A lány egy őrült vigyorral kémlelte arcomat, majd határozottan lapjaihoz nyúlt. Elöntött a félelem érzése, arcomat kiverte a víz, testem pár pillanat alatt lehűlt. Jó lapjai vannak, jó lapjai vannak! Végem van! – ordítottam kétségbeesetten magamban. Apró kezei könnyedén fogtak rá a lapokra, s egy kecses mozdulattal rakta le az összes kártyáját. Megsemmisítve ültem előtte, reménytelenül kémleltem a kezemben tartott lapokat. Semmi. Nincs semmim! A lány ajkai egy szelíd mosolyra húzódtak, s lenézően, de egyben kedvesen nézett rám. Francba! – kiáltottam fel, s ingerülten dobtam el lapjaimat. Megalázottan bámultam a paklit, majd egy elégedett nevetést hallottam. Rá se hederítettem, karjaimat keresztbe tettem, s

bámultam a kanapé anyagját. Hogy lehet az, hogy legyőzött? Megint elvesztettem! Óriási lúzer vagyok! Gratulálok Liam, ezt megint jól megcsináltad! – szidtam magamat, ám nem tudtam folytatni, mert nyomást éreztem mellkasomon, s éles kuncogást közvetlenül füleim mellett. Egy lökéssel átölelt, a váratlan gesztustól hátraestem, s a lányt is magammal húztam. Nevetése nem halkult, ösztönösen fontam át karjaimat körülötte, szám egy nagy vigyorra húzódott. Haja arcomba hullott, édes illatát mohón szívtam be, kellemes érzéssel töltött el, hogy egész teste enyémen pihen, közvetlen közelsége elfeledtetett velem mindent. Elfelejtettem a megalázottságot, a csalódást, a reménytelenséget. Igaz, ezeket csupán egy játék okozta, de számomra különleges, hogy egy személy mindezt egy pillanat alatt meg tudja szüntetni. Felhőtlen szórakozásunkat a csengő eszeveszett zörgése zavarta meg. Mondjuk úgy, hogy Niall tökéletes lakása nem is volt annyira tökéletes… a csengő zörgött, kattogott, ismeretlen eredetű hangokat adott ki. Érdeklődve pillantottam az ajtó felé, mellkasomat kicsit megemeltem, könnyedén emeltem fel a rajtam fekvő test súlyát. Nem állt senki sem az ajtóban, így elvesztettem érdeklődésemet a dolog iránt. A lány igéző kék szemeibe bámultam, ám tettemet nem viszonozta. Arcán nyugtalanságot véltem felfedezni, majd eszembe jutott, hogy valaki kint vár az ajtó előtt. Hogy lehetek ennyire hülye? Komolyan nem jutott eszembe, hogy azért nem jött be senki sem az ajtón, mert éppen arra vár, hogy beengedjék, bárki is legyen az?! Az utóbbi időben egyre hülyébb leszek… kezdenek elhalni az agysejtjeim. Talán el kellene olvasnom egy könyvet. Óvatosan álltam fel a kanapéról, s az ajtó felé siettem. Így is eléggé megvárattam a vendégünket, nem akartam, hogy esetleg lelépjen. Hirtelen téptem fel a bejárati ajtót, amitől a másik oldalon álló személy majdnem szívrohamot kapott. Rémült arccal nézett rám, pupillái összeszűkültek, majd kissé kitágultak. Száját ellazította, s egy mosolyt varázsolt rá. E mozdulatok során minden beugrott: ajkainak íze, gondoskodó, bájos arca, selymes bőre, parfümjének erőteljes illata. Tétován állt előttem, én pedig csak bámultam rá. Nem láttam már mióta… mióta is? Aznap találkoztam elsőnek Opheliával. Lia! Fejemet rögtön hátra kaptam, óriási zöld szemeket fedeztem fel egy megtört arcon.

Ophelia

Kicsapta az ajtót, én pedig megláttam őt. Ezt a gyönyörű teremtést, akinek az alakja tökéletes, haja finoman omlik vállára, szemei ragyognak, ajkai mosolyra húzódnak. Ahogy álltak ott egymás előtt… a megtestesült tökéletes pár. Úgy éreztem mindennek vége van. Mit is vártam? Ez egy nagyon jó kérdés. Magam sem tudom a választ. Most, hogy élőben is szemügyre vehettem Danielle személyét, tudatosult bennem, hogy mennyire alacsonyan vagyok a mércén hozzá képest. Önbecsülésem pillanatok alatt a nullára zuhant. Liam hátrafordult, s bocsánatkérően nézett rám. Arrébb állt, hogy beengedhesse barátnőjét, aki könnyedén tipegett be karcsú lábain. Szia – dobta oda ezt az egyetlen szót bársonyos hangján. Egyetlen szó, de én majdnem belehaltam. Hogy miért? Elmagyarázom. Tudod milyen az, amikor úgy érzed, hogy jelentéktelen kis semmi vagy máshoz képest? Úgy értem, hogy Te magad vélekedsz úgy a dolgokról, hogy az számodra teljes mértékben kedvezőtlen… én magam romboltam le az önbizalmamat. De mit is kéne éreznem, amikor egy ilyen személy van a társaságomban? Liam máshogy tökéletes, máshogy gyönyörű. Megszoktam, hogy a közelemben van, tudom, hogy hogyan is kell viselkednem vele. Ő tett azért, hogy ne érezzem magamat pocséknak, ha vele vagyok. Sőt, ő építgette önbecsülésem apró tornyát, melyet alig tartott néhány rozoga fal. Ennek most mind annyi… ami porból épült, az porrá lett.

Jelen pillanatban azt kívántam, bárcsak Niall pár pillanaton belül betenné a lábát a lakásba. Mintha Isten meghallgatta volna imámat, a nyitott ajtón belépett ő, a legjobb barátom, a megmentőm. Arcán egy fura grimasz terült szét, ahogy meglátta Daniellet, kérdőn Liamre nézett, de nem akarta kínos helyzetbe hozni barátját, így megpróbált rámosolyogni a lányra több-kevesebb sikerrel. Cipőjéből gyorsan kibújt, s lehajtott fejjel a nappali felé igyekezett, utazótáskájának pántját idegesen szorongatta, majd felpillantott. Szemei őszinte boldogságot tükröztek, táskáját rögtön eldobta, s karjait óriásira kitárta. Nekem sem kellett több, felálltam a kanapéról, s rohanva közelítettem meg várakozó barátomat. Nagy lendülettel érkeztem ölelésébe, éreztem hosszú karjait hátamon, melyek jól megszorongattak. Szorosan bújtam hozzá, ő pedig csak nevetett, édesen nevetett. Nevetett, nem tudom, hogy min, talán rajtam, talán az örömtől, talán attól, hogy újra láthat. Miután elengedett, mélyen szemeimbe nézett, karjával átölelte hátamat, s így vezetett be a szobájába. Úriemberként kinyitotta előttem az ajtót, majd az ágyára mutatott. Hassal huppantam le az ágyára, arcomat takarójának anyagába fúrtam, s mélyen belélegeztem megnyugtató illatát. Nem zavartattam magam. Minek? Hiszen már ismer… tudja, hogy valahogyan így is-úgyis kényelembe helyezném testemet.

-         Lia! – szólt halkan, mire felkaptam a fejemet. – Mit keres itt? – nem kellett bővebben kifejtenie, tudtam, hogy nem Liamre gondol.

-         Nem tudom – ráztam a fejemet. – Csak úgy betoppant…

-         Szóval nem hívta?

-         Liam? – bólintott. – Nem, nem hívta.

-         Akkor honnan tudta, hogy itt van?

-         Gondolom számított rá, hogy nálad fog megszállni, hiszen a többiekkel nem tudna együtt élni.

-         Igazad van… - suttogott továbbra is. – Téged zavar, hogy idejött? – kérdezte fél perc csend után. Nem számítottam erre. Szívem hevesebben dobogott, egy szó sem jött ki a számon. – Lia, elmondhatod. Csak úgy tudok segíteni, ha őszinte vagy hozzám.

-         Mit tudnál tenni, Niall? Most komolyan. Szerintem semmit. Nem a mi dolgunk, hogy Liam mit akar Danielle-el – ültem fel az ágyon.

-         Nem erre gondoltam, Oph – rázta a fejét. – Sokkal inkább arra, hogy neked tudnék segíteni.

-         Hogyan?

-         Melletted vagyok, ha valami baj van – mosolyodott el.

-         Nézzünk valami filmet? – kérdezte tanakodva.

-         Inkább beszélgessünk! Nem akarom a veled töltött időmet ilyenekkel tölteni – mosolyodtam el.

-         Na jó! – csapta össze tenyereit. – Miről beszélgessünk? Az utóbbi 3 órában mindent kibeszéltünk…

-         De azt nem, hogy merre jártál 2 napig. Szóval halljuk!

-         Lia, megmondtam, hogy ez nem a te dolgod! – nevetett rám.

-         Jóóóó, de kíváncsi vagyok! – nyújtottam el a szavakat, s nevetve rávetettem magam.

-         Ne, Lia, kérlek, ne csikizz meg! Úgy sem szeded ki belőlem! – nevetett hangosabban.

-         Azt te csak hiszed! Vigyázz Horan, jön az Ophelia-féle kínzás! – röhögtem fel gúnyosan. Ujjaimmal hihetetlen gyorsasággal jártam be oldalát, amitől jóbarátom rúg-kapálózni kezdett, s próbált lelökni magáról; sikertelenül.

-         Ophelia, kérlek, ne öld meg a vendégünket! – kiabált fel anyukám, mire Niall teljes röhögőgörcsöt kapott.

-         Nincsen semmi baj, anya! Niall csak azért visítozik, mert szerinte így sokkal okosabbnak tűnik! – kiáltottam vissza, mire lentről nagy nevetést hallottam. Szerintem nem volt vicces, csak vissza akartam vágni az alattam fekvő srácnak, aki immáron nem nevetett. Szúrós szemekkel nézett rám, tekintete égette arcomat. Ha szemekkel ölni lehetne…

-         Fuss! – szólt mély hangján. Nem kellett többször mondania. Kicsaptam az ajtót, és sprintelni kezdtem a lépcsőn, hallottam lépteit a hátam mögül. Végigfutottam a konyhán, ahol anya megdorgált, hogy mégis mit képzelek magamról, és ne szaladgáljak a házban. Türelmetlenül végighallgattam, s amint lehetett, futottam tovább. Niallnek is keresztül kellett jönnie a konyhán, szépen lassan elsétált a vacsorát főző anyukám mellett, beleszagolt a levesbe, megdicsérte az illatát, majd kiérve a helységből, gyorsan utánam eredt. Átszaladtam a nappalin, s a bejárati ajtó felé igyekeztem. Hirtelen csaptam ki, gyorsan a hátam mögé pillantottam, majd nagy lendülettel kiestem az ajtón. Sajnos a dolog nem úgy sült el, ahogy terveztem, mert szépen nekiestem egy mellkasnak, majd az egész testet felborítottam. Mivel az ismeretlen személybe kapaszkodtam, legurultunk a bejárati ajtó előtt elhelyezkedő pár lépcsőfokon, majd a járdán ugyanígy megtettünk még pár métert. Elszédülve ültem fel a hideg, nedves aszfalton, majd a személy felé néztem. Liam teste terült szét mellettem, pólója és nadrágja saras és kavicsos lett, ezen kívül semmi felületi sérülést nem láttam rajta. Ki is tört volna belőlem a nevetés, ha Liam megmozdult volna… de nem tette. Gyorsan fölé hajoltam, arcáról letöröltem a nedves földdarabkákat, majd próbáltam „felébreszteni”. Lassan nyitotta ki szemeit, felült, s csodálkozva nézett rám.

-         Az előbb még ott álltam – mutatott értetlenül az ajtóra.

-         Sajnálom! Nem akartalak így fellökni. De azért jól vagy?

-         Fizikailag jól vagyok – pillantott fel rám.

Fizikailag jól van. Tehát lelkileg nem? Vagy ezzel most mire akart célozni? – gondolkoztam magamban, miközben felsegítettem, s bekísértem a biztonságot nyújtó házba. Niall a segítségemre sietett, mikor látta, hogy Liam nem boldogul a saját lábán. Iszonyatosan elszégyelltem magam… zavarban voltam a helyzet miatt. Nagyon csúnyán elborultunk, ráadásul segíteni sem tudtam neki. Na szépek vagyunk! Ezelőtt még sosem történt ehhez hasonló, így nem tudtam, hogy miként kezeljem ezt a helyzetet. Szemeimet végig a padlóra szegeztem: így láttam a legjobbnak. Édesanyám kötelességtudóan megvizsgálta Liam lábát – nem mintha sokat értene hozzá -, s megállapította, hogy nincs nagyobb baja, csupán rosszul eshetett rá. Pár perc múlva már a szobámban ücsörögtünk, Niall valahol odalent járkált a házban, így ketten maradtunk az emeleten. Zavartan ültem le mellé az ágyra, kezemben egy vastag gézköteg helyezkedett el, melyre sebbenzint öntöttem. Furcsán nézett rám, majd aggódva megszólalt.

-         Mit akarsz csinálni?

-         Lefertőtlenítem a sebedet.

-         Fájni fog? – kérdezett gyorsan.

-         Add ide a kezed! – utasítottam kedvesen, tenyeremet felé nyújtottam.

-         Előbb válaszolj! Fájni fog?

-         Liam! Nyugi már! Nem fogsz belehalni… - nevettem el magam gyerekes reakcióján, mire tétován tenyerembe helyezte kézfejét. Óvatosan indítottam el a seb felé a gézt, már majdnem hozzáért a sérült felülethez, mire elkapta onnan kezét. Rosszallóan néztem rá, mire rémült arccal bámult szemeimbe. – Nem fog fájni! Ígérem – szóltam annyira nyugodt, bíztató és kedves hangon, amennyire abban a helyzetben azt kivitelezni tudtam.

-         Nem akarom, hogy megcsináld. Jól van ez így is, nem lesz semmi bajom – rázta a fejét.

-         Ezt nem mondod komolyan?! Liam, add már ide a kezed! Légy férfi, és tűrd el, ha fáj! – ültem teljesen mellé, kezét erőteljesen magam felé húztam, tenyerét védekezően lefelé fordította.

-         De nem kell! – vitatkozott tovább.

-         Fordítsd fel a tenyered, Liam! – szóltam rá, mint egy anya a gyermekére. Csodák csodájára engedelmeskedett, arcát elfordította, ajkait összeszorította. Arcomra győztes mosoly ült ki, a gézt óvatosan érintettem az érzékeny területre, s finoman kitisztítottam azt.

-         Ez nem fáj – fordult felém meglepetten.

-         A másikat is – engedtem el bal kezét. Bátran kezembe nyomta jobb tenyerét, mire elhúztam a számat. Sokkal mélyebbek voltak rajta a sérülések. Kezét ölembe eresztettem, s mellőlem egy új gézköteget vettem, melyre nagyobb mennyiségű sebbenzint öntöttem. Gondosan visszatekertem a szer üvegének kupakját, majd újra kezeim közé vettem tenyerét. Aggódva néztem Liam arcát, aki elmélkedve bámult maga elé. Gondoltam fájni fog neki, így addig akartam megcsinálni, amíg nem figyel oda. Gyorsan sebére tapasztottam a gézlapokat, mire a „betegem” hangosan felszisszent. Lendületes mozdulatokkal törölgettem a seb környékét, siettem. Így is eléggé kellemetlenül éreztem magam, most meg még kínzom is…

-         Hol van már Niall? – kérdezte, miután végeztem a kezeléssel.

-         Szerintem leragadt a konyhában, vagy beült a nappaliba filmet nézni.

-         Jaj már! Miért nem tud egyetlen egyszer nem a hasára gondolni? – emelte meg a hangját.

-         Valami baj van, Liam? – kérdeztem óvatosan, mire arca kicsit megpuhult. Nem felelt. – Elmondhatod nekem is. Talán tudok segíteni.

-         Szakítottam vele – nyögte ki gyorsan. Meglepődtem. Azt hittem, hogy rendbe fogják hozni a dolgokat, és újra boldogok lesznek együtt. Tévedtem. Együtt éreztem vele, a hír engem is letört. Mindig könnyen át tudom venni az emberek érzéseit. De azt hiszem ott mélyen legbelül egy kicsit örültem is neki…

-         Sajnálom – haraptam el a szó végét. Erőt vettem magamon, s megpróbáltam visszatérni a jelenbe. – Igazán jó párt alkotta…

-         Ne! Kérlek, ezt ne! – szakított félbe.

-         Bocsánat, én… nem tudom, hogy ilyenkor mit is kéne mondanom, vagy tennem – vallottam be.

-         Éppen elég az, hogy nem vagyok egyedül – nézett rám hálásan.

-         És… mit szeretnél most csinálni? – kérdeztem tőle egy kisebb szünet után.

-         Nem tudom. Legszívesebben elmennék bulizni, de úgy látszik, most nem vagyok olyan állapotban, hogy ezt meg is tudjam valósítani – nézett végig magán.

-         Igen, az én hibám. Bocsáss meg – krákogtam szégyenemben. Érdeklődve kémlelte arcomat, én pedig minden felé tekintgettem, csak őrá nem.

-         Mi a baj? – szegezte nekem a kérdését.

-         Tessék?

-         Azt kérdeztem, hogy mi a baj.

-         Uhm, semmi, csak… gondolkoztam – füllentettem. Liam felült, lábait kényelmesen elnyújtotta, s testével felém fordult.

-         Min gondolkozol? Avass be, kérlek! – remek! Akkor most ki kéne találnom valamit. Sosincs jó vége, ha nem mond igazat az ember. Beleestem a saját csapdámba. – Mit érzel most? – erre a kérdésre felfigyeltem.

-         Ezt hogy érted?

-         Mindenhogy! Mit érzel?

-         Mivel kapcsolatban?

-         Mindennel! Ezzel az egésszel – adott egy újabb tág értelmű választ. Gondolkodóba estem. Még magamnak sem tettem fel a kérdést: mit érzek? Aztán egymás után jutottak eszembe a dolgok…

-         Sajnálom, hogy szakítottatok… tényleg, igazán sajnálom! De azt hiszem, örülök is neki. Talán nem kéne így éreznem. Egyáltalán nem pozitív, ha valaki más boldogságának a végét akarja. Nem tudom, hogy te hogy vagy vele, de én kifejezetten azt érzem, hogy különleges kötelék van közöttünk. Legalábbis az én részemről ez így van, arról fogalmam sincs, hogy te hogyan viszonyulsz hozzám. Tudod… még sosem nyíltam meg ennyire senkinek, mint neked, és ez valami teljesen más, mint amihez hozzászoktam. Amikor aznap elmentem Niall lakására, és találkoztam veled… azóta valami gyökerestül megváltozott. Talán én magam teljes egészében. Úgy érzem, hogy te törődsz velem úgy, ahogy Cain nem tette. Persze mások is törődnek velem, de nem olyan módón, ahogyan te. Egy teljesen új világot nyitottál meg előttem, egy olyan világot, amiről elképzelni sem tudtam volna, hogy létezik. Amikor Cainnel együtt voltunk, azt hittem ez a tökéletes élet. Azonban te megmutattad, hogy ennél sokkal szebb lehet minden… Talán rájöttem, hogy sokkal jobbat érdemlek nála, s nem is szabad sírnom utána. Segítettél nekem, ó, de még mennyit! Egy részem úgy gondolja, hogy a bátyám vagy, egy részem úgy, hogy az egyik legkedvesebb barátom, s igen, bevallom, egy részem kezd beléd szeretni.

7. Két nap...

Ophelia

Nem bírtam megszólalni. Kezem elkezdett remegni, jobban rászorítottam telefonomra. Imádkozva néztem szét a környékemen: Istenem, kérlek, legyen valami, amibe meg tudok kapaszkodni! Úgy éreztem mindjárt összeesem. De nem. Az elviselhetetlen fájdalom nem hatott ki testemre, csak lelkemre, de azt tépte, marcangolta, bekebelezte. Szívem olyan sebességgel dobogott, amilyet még sohasem tapasztaltam ezelőtt. Dermedten ültem, csupán kezeim jelezték, hogy élek, szemhéjaimat nehezen vettem rá a mozgásra; mit sem ért ilyenkor az emberi reflexfolyamat. Elfelejtettem lélegezni, nyelni és pislogni. Egy ideig dermesztő hidegséget éreztem, mintha egy kőszobor lennék, ám a történtek keltette érzések hamar megtapasztaltatták velem, hogy milyen érzés, amikor lángol az ember teste. Mintha üvegszilánkok borítanák be torkom felületét, úgy fájt a nyelés. Nem is próbálkoztam vele. Lelkemben kitört a harmadik világháború, egyik pocsék érzés harcolt a még pocsékabbal.

Lehet az ember boldog? Lehetek én boldog? Voltam én valaha boldog? – tettem fel magamnak a kérdést. Talán – válaszoltam az ember számára leg-kielégítetlenebb szóval.

Szemeimet gyorsan a telefon kijelzőjére kaptam, s láttam, hogy Liam még mindig a vonalban van. A másodpercek teltek, s én csak hallgattam. Hallgattam a vonal túlsó végén egy fiú aggódó szavait. Talán nem a megfelelő személlyel „beszélek”. Megszakítottam a hívást.

Könnyháló lepte el szemeimet, szaggatott mozgással kikerestem Niall számát, s tárcsázni kezdtem. Kicsöng egyszer. Kicsöng kétszer. Pittyegés. Remek, nem akar velem beszélni. Megértem, hiszen én is undorodom saját magamtól. Ő a legjobb barátom. Nem szokott csak úgy elmenni. Talán megváltozott. Nem figyeltem oda rá, teljesen elfoglaltak saját problémáim, s e gondok megoldását rá akartam hárítani. Késő.

Megint késő, vár a döbbenet. Vigyázz, semmi sem mindegy! Amíg lehet, addig változz, fáj, de bűneidre ébredj! – jutott eszembe egy dalszöveg.

Nem! Nem szabad kiborulnom! – szóltam magamra. Tartanom kell magamat, Am már úton van. Nem szabad, hogy zokogva lásson meg, nem szabad, hogy az én problémámmal kellen foglalkozni az övé helyett. Önzőség lenne. Niall esetéből megtanultam: figyelnem kell másokra! Magamnak kell megoldanom, ha bajom van! Többé már nem támaszkodhatok senkire.

Egy mély levegőt vettem, mely bántotta a tüdőmet, s kezeimet megtámasztottam magam mellett. Szemeimet lehunytam, s próbáltam erőt gyűjteni: felálltam.

Zaklatottan ültem a sötétségben. A délután folyamán átgondoltam mindent. Arra jutottam, hogy erős maradok, hogy nem eresztem rá a külvilágra lelkem pitbulljait. Mondjuk úgy, hogy leplezem, ha problémám van. Talán nem a legmegfelelőbb, amit teszek, de érzem, ez kell most ahhoz, hogy minden rendbe jöjjön. Az első lépést meg is tettem ennek érdekében: barátnőm előtt több-kevesebb sikerrel eltitkoltam a történteket.

Most itt ülök a fagyos, sötét szobában, s arra fordítom a kicsit sem értékes időmet, hogy megerősítsem önmagam. Elképzelem, hogy egész testemet körülveszi egy fehéres-kék színű izzó burok, amely nem engedi ki a rosszat. A vékony falú burkot egyre csak erősítem, és erősítem. Reményeim szerint ez megvédi a külvilágot a bennem zajló harcoktól.

Éreztem, hogy valaki néz engem, ezért rá kellett venni szemeimet, hogy felfedjék az alakot. Várjunk csak… valaki néz?! Ijedten nyitottam ki szemeimet, s Liam megviselt arca fogadott. Megtorpantam: el is felejtettem mennyire tökéletes arca van. Jelenléte valamit megmozgatott bennem, talán az öröm visszafojtott érzése bujkált bennem, valahol nagyon mélyen. Gyönyörű vonásaira összpontosítottam, de enyhe világosságot véltem felfedezni körülöttem, ami váratlanul érte szemeimet. Arcomra megpróbáltam mosolyt varázsolni, s felültem az ágyamban. Az ágyamban? Világosban? Nagyon nem stimmelt valami. Este a télikertemben gyakoroltam kontrollálni érzéseimet, onnan nem jöttem ki. Nem emlékszem olyanra, hogy befekszem az ágyamba és elalszok…

-         Jól vagy? Tegnap nem vetted fel a telefont – szólt megtörve Liam.

-         Uhm, bocsánat, csak lemerült a telefonom – lódítottam, hogy ne fedjem fel magam. – Miért vagy itt? – kérdeztem egy hamis mosoly keretében.

-         Aggódtam érted, tegnap elég zaklatottnak tűntél…

-         Jól vagyok – vágtam rá rögtön. Úgy látszott, hogy nem hiszi el, ezért egy jelentőségteljes pillantást vetettem rá. – Jól vagyok! – hangsúlyoztam ezt a két szót.

-         Kérlek, Lia, ne akard elhitetni velem, hogy minden rendben! Ez talán másnál bejön, de nálam nem igazán.

-         De én jól vagyok! Tényleg! – vittem fel hangomat.

-         Kérlek! – nézett rám reménykedve. Elmosolyodtam, s nemet intettem a fejemmel. Hirtelen elkapta csuklómat, magához húzta azt, s arcához simította kézfejemet. – Nem hiszek neked.

-         Ez már a te magánügyed – rántottam vállat nemtörődöm stílusban, gyorsan kikászálódtam az ágyból, s rögtön a télikertembe mentem. 

Ez alkalommal nem ültem le a kanapémra, hanem könnyedén elhaladtam mellette, és megálltam az üvegszoba legvégében az ablak előtt. Mereven bámultam ki, s megállapítottam, hogy még csak hajnal van: szürkeség lepte be a kertet. Ahogyan ott álltam, erősnek éreztem magam, erősebbnek, mint valaha! Jó érzéssel töltött el, hogy a tervem eddig sikeresnek bizonyul. Hallottam Liam lépteit magam mögött, de nem fordultam meg, tudtam, hogy ő az.

-         Miért csinálod ezt? – zavart fel értelmetlen bámulásomból.

-         Mit? – nem néztem rá.

-         Ezt az egészet! Olyan, mintha egy burok védene, és nem engedné ki a valódi énedet! Miért? Miért teszed ezt? – hogy mi? Ennyire átlátható lenne a tervem? Elbizonytalanodva néztem rá, testtartása feszültségről árulkodott, arca felháborodottságot tükrözött.

Nem válaszoltam. Fuccsba mentem, megint. Eddig tartott a nagy „erős vagyok” dolog. Azt hiszem még én magam sem hittem el, hogy képes vagyok végbe vinni elhatározásomat. Liam pillanatok alatt belém látott: látta, hogy összetörtem, látta, hogy szenvedek, látta, hogy mi volt a tervem. Látott mindent. Nem magyarázkodtam. Nem szóltam egy szót sem, nem ért volna semmit. Egy kicsit kétségbe estem, mert újra érezni kezdtem azt a szívszaggató érzést, ami annyira kínzott tegnap. Most mi lesz? – kérdeztem magamtól kétségbeesetten.

-         Veled vagyok – mondta, mintha meghallotta volna kérdésem.

-         You’re a little late, I’m already torn – suttogtam halkan. Hirtelen két meleg kart éreztem körém fonódni, majd egy mellkas tapadt szorosan az enyémhez, kezeimmel automatikusan öleltem az előttem álló fiút.

Éreztem, hogy lábaim gyengülni kezdenek, s ő egyre erősebben tart engem, majd végtagjaim teljesen felmondták a szolgálatot, s már állni sem tudtam. Liam úgy emelt fel a talajról, hogy azt szinte észre sem vettem, átkaroltam nyakát, s próbáltam nem elbőgni magamat. Biztonságban éreztem magam az ölében, nem akartam, hogy elengedjen, így erősen szorítottam magamhoz. Úgy tett, ahogy szerettem volna: nem engedett el. Velem együtt ült le a kanapéra, s egyre közelebb húzott magához. Fenekemmel kényelmesen elhelyezkedtem combjain, lábszáramat a kanapén pihentettem, s hagytam magam elveszni ölelésében. Hagytam, hogy a testi és lelki kapcsolat által nyújtott kellemes érzés a végsőkig versenyezzen a feltörekvő fájdalommal. Az ellentétek harca dúlt bennem, s a külvilágom mit sem tapasztalt ebből. Liam közelsége egyértelműen segített feldolgozni mindezt.

Pár órával később már nem kellett azon küszködnöm, hogy magamban tartsam érzelmeimet, hiszen már mindet kiadtam magamból. Körübelül egy órával ezelőtt könnyeim áztatták arcomat, Liam pedig egy pillanatra sem tágított mellőlem. Elkapta a szememből kigördülő vízcseppeket, hátamat finoman simogatta, búgó hangjával bezengte a szobát. Mondhatni, az egész hajnalt átsírtam… de ez zavart most a legkevésbé Rájöttem, hogy oltári nagy hülyeséget csináltam. Megint mindent én rontok el. Úgy látszik nem nekem való ez a játék: az élet.

Éreztem, hogy valami rezeg mellettem. Bátortalanul nyúltam bele az alvó fiú nadrágzsebébe, s óvatosan kihúztam onnan a készüléket. Képernyőjére pillantottam, melyen bíztató dolgot vettem észre: Niall hívta. Elfogadtam a hívást, s fülemhez tartottam a telefont. Nem szóltam bele, de szerencsére nem is volt rá szükség, mert az eltűnt barátom rögtön hadarni kezdett. Olyasmit mondott, hogy:

-         Szia, Liam! Végre elértelek, azt hittem már sosem veszed fel! Figyelj, sok dolgot meg kéne beszélnünk! Először is, bocsánat, hogy csak úgy szó nélkül leléptem… meg volt rá az okom, hidd el! Másodszor, szólj Zaynnek, hogy reagáljon valamit a hívásaimra, mert tényleg fontos lenne. Mondd meg Harrynek és Louisnak, hogy holnap este jöjjenek át hozzám, vagyis hozzánk, Zaynt majd én elintézem! És kérlek, kérlek, mondd, hogy Ophelia jól van! – olyan jó volt hallani a hangját! Mintha már évek óta nem beszéltem volna vele…

-         Jól vagyok - nyögtem halkan.

-         Lia? – kérdezte meglepetten.

-         Én vagyok az – suttogtam.

-         De örülök, hogy hallak, Istenem! Biztosan jól vagy?

-         Niall, hová tűntél? Miért mentél el? – kérdeztem visszafojtva sírásomat.

-         Úton vagyok Londonba. Ne félj, jól vagyok!

-         Miért nem szóltál, hogy elmész?

-         Én… sajnálom. Engem is váratlanul ért, hogy el kellett mennem. Nagyon sürgős volt! Haragszol? – hangjából kivettem, hogy bűntudata van. Kigördült egy könnycseppem, s keservesen felnevettem kérdésén.

-         Dehogy haragszom, Niall! Azt hittem megharagudtál rám, és miattam mentél el. Azt hittem, hogy hallani sem akarsz rólam. Azt hittem, hogy örökre elveszítettelek…

-         Mégis hogyan jutott eszedbe ilyesmi? Te komolyan képes voltál ezt bemesélni magadnak? – emelte fel a hangját, én pedig újra felnevettem. Erre Liam is felfigyelt, óvatosan felült, s érdeklődve figyelte, hogy mit csinálok.

-         Sajnálom!

-         Lia, amint hazaérek, beugrom hozzád, jó?

-         Inkább én megyek el hozzátok! Liam úgyis velem van – ajánlottam fel neki.

-         Tökéletes! Várjunk csak! Liam nálatok van? – itt felnevetett.

-         Az utóbbi időben sokszor van itt – néztem rá szégyenlősen az említett fiúra, aki álmosan mosolygott jókedvem láttán.

-         Örülök, hogy ilyen hamar megkedveltétek egymást! De hogy ennyire?! – nevetett tovább.

-         Niall, állj már le! – nevettem fel én is.

-         Bocsánat Lia, de most le kell tennem. Akkor majd nálunk találkozunk! Sietek! – nyomta ki a telefont. Egy igazi boldog mosollyal emeltem el fülemtől a telefont, s a mellettem fekvő fiú felé tartottam.

-         Felvettem, remélem nem bánod… - néztem rá félénken, mire megrázta a fejét, ezzel jelezve, hogy semmi baj.

-         Niall volt az, ugye? – bólintottam. – Na és hová tűnt? – kérdezte érdeklődve.

-         Azt mondta, hogy majd mindent elmagyaráz, ha hazaér. Ja, és azt mondta, hogy szólj Harrynek és Louisnak, hogy holnap este nálatok találkozzatok, Zaynt meg fenékbe kell billentened, hogy reagáljon a telefonhívásaira – kuncogtam, mire szélesen elmosolyodott.

-         Akkor most tényleg minden rendben van? – kérdezte reménytől csillogó szemekkel.

-         Igen, tényleg minden rendben van – mosolyogtam rá.

-         Tényleg kimondtam, hogy minden rendben van? A mai és a tegnapi nap után kimondtam?

-         Igen, kimondtam!

-         És őszintén mondtam ki?

-         Teljes mértékben!

-         Boldog vagyok most?

-         Amennyire csak lehet!

-         Szerencsésnek érzem magam?

-         De még mennyire! – beszélgettem önmagammal.

Két nap… két nap, és mennyi minden történt! Boldog voltam, mérhetetlenül boldog. S aztán azt vettem észre, hogy az életem szilánkokra tört, s ott hever a padlón. Sokkal később egy telefonhívás, néhány mondat, rengeteg őszinte szó mindent megváltoztatott. A szilánkok hirtelen újra egy gyönyörű kristályvázát formáltak, s újra boldog lettem.

Két nap… két nap alatt mennyi mindent tanulhat az ember! Megtanultam, hogy oda kell figyelnem másokra, megtanultam, hogy nem szabad magamba fojtanom az érzéseimet, megtanultam, hogy meg kell bíznom a barátaimban. Megtanultam, hogy szerencsés vagyok, amiért ilyen tökéletes életet élhetek.

Két nap… erre a két napra mindig emlékezni fogok.

Sajnálom, hogy ilyen későn hoztam az újat, de rengeteg dolgom volt. Remélem nem haragszotok! És azt is remélem, hogy elnyerte tetszéseteket a mai rész.:)