7. Két nap...

Ophelia

Nem bírtam megszólalni. Kezem elkezdett remegni, jobban rászorítottam telefonomra. Imádkozva néztem szét a környékemen: Istenem, kérlek, legyen valami, amibe meg tudok kapaszkodni! Úgy éreztem mindjárt összeesem. De nem. Az elviselhetetlen fájdalom nem hatott ki testemre, csak lelkemre, de azt tépte, marcangolta, bekebelezte. Szívem olyan sebességgel dobogott, amilyet még sohasem tapasztaltam ezelőtt. Dermedten ültem, csupán kezeim jelezték, hogy élek, szemhéjaimat nehezen vettem rá a mozgásra; mit sem ért ilyenkor az emberi reflexfolyamat. Elfelejtettem lélegezni, nyelni és pislogni. Egy ideig dermesztő hidegséget éreztem, mintha egy kőszobor lennék, ám a történtek keltette érzések hamar megtapasztaltatták velem, hogy milyen érzés, amikor lángol az ember teste. Mintha üvegszilánkok borítanák be torkom felületét, úgy fájt a nyelés. Nem is próbálkoztam vele. Lelkemben kitört a harmadik világháború, egyik pocsék érzés harcolt a még pocsékabbal.

Lehet az ember boldog? Lehetek én boldog? Voltam én valaha boldog? – tettem fel magamnak a kérdést. Talán – válaszoltam az ember számára leg-kielégítetlenebb szóval.

Szemeimet gyorsan a telefon kijelzőjére kaptam, s láttam, hogy Liam még mindig a vonalban van. A másodpercek teltek, s én csak hallgattam. Hallgattam a vonal túlsó végén egy fiú aggódó szavait. Talán nem a megfelelő személlyel „beszélek”. Megszakítottam a hívást.

Könnyháló lepte el szemeimet, szaggatott mozgással kikerestem Niall számát, s tárcsázni kezdtem. Kicsöng egyszer. Kicsöng kétszer. Pittyegés. Remek, nem akar velem beszélni. Megértem, hiszen én is undorodom saját magamtól. Ő a legjobb barátom. Nem szokott csak úgy elmenni. Talán megváltozott. Nem figyeltem oda rá, teljesen elfoglaltak saját problémáim, s e gondok megoldását rá akartam hárítani. Késő.

Megint késő, vár a döbbenet. Vigyázz, semmi sem mindegy! Amíg lehet, addig változz, fáj, de bűneidre ébredj! – jutott eszembe egy dalszöveg.

Nem! Nem szabad kiborulnom! – szóltam magamra. Tartanom kell magamat, Am már úton van. Nem szabad, hogy zokogva lásson meg, nem szabad, hogy az én problémámmal kellen foglalkozni az övé helyett. Önzőség lenne. Niall esetéből megtanultam: figyelnem kell másokra! Magamnak kell megoldanom, ha bajom van! Többé már nem támaszkodhatok senkire.

Egy mély levegőt vettem, mely bántotta a tüdőmet, s kezeimet megtámasztottam magam mellett. Szemeimet lehunytam, s próbáltam erőt gyűjteni: felálltam.

Zaklatottan ültem a sötétségben. A délután folyamán átgondoltam mindent. Arra jutottam, hogy erős maradok, hogy nem eresztem rá a külvilágra lelkem pitbulljait. Mondjuk úgy, hogy leplezem, ha problémám van. Talán nem a legmegfelelőbb, amit teszek, de érzem, ez kell most ahhoz, hogy minden rendbe jöjjön. Az első lépést meg is tettem ennek érdekében: barátnőm előtt több-kevesebb sikerrel eltitkoltam a történteket.

Most itt ülök a fagyos, sötét szobában, s arra fordítom a kicsit sem értékes időmet, hogy megerősítsem önmagam. Elképzelem, hogy egész testemet körülveszi egy fehéres-kék színű izzó burok, amely nem engedi ki a rosszat. A vékony falú burkot egyre csak erősítem, és erősítem. Reményeim szerint ez megvédi a külvilágot a bennem zajló harcoktól.

Éreztem, hogy valaki néz engem, ezért rá kellett venni szemeimet, hogy felfedjék az alakot. Várjunk csak… valaki néz?! Ijedten nyitottam ki szemeimet, s Liam megviselt arca fogadott. Megtorpantam: el is felejtettem mennyire tökéletes arca van. Jelenléte valamit megmozgatott bennem, talán az öröm visszafojtott érzése bujkált bennem, valahol nagyon mélyen. Gyönyörű vonásaira összpontosítottam, de enyhe világosságot véltem felfedezni körülöttem, ami váratlanul érte szemeimet. Arcomra megpróbáltam mosolyt varázsolni, s felültem az ágyamban. Az ágyamban? Világosban? Nagyon nem stimmelt valami. Este a télikertemben gyakoroltam kontrollálni érzéseimet, onnan nem jöttem ki. Nem emlékszem olyanra, hogy befekszem az ágyamba és elalszok…

-         Jól vagy? Tegnap nem vetted fel a telefont – szólt megtörve Liam.

-         Uhm, bocsánat, csak lemerült a telefonom – lódítottam, hogy ne fedjem fel magam. – Miért vagy itt? – kérdeztem egy hamis mosoly keretében.

-         Aggódtam érted, tegnap elég zaklatottnak tűntél…

-         Jól vagyok – vágtam rá rögtön. Úgy látszott, hogy nem hiszi el, ezért egy jelentőségteljes pillantást vetettem rá. – Jól vagyok! – hangsúlyoztam ezt a két szót.

-         Kérlek, Lia, ne akard elhitetni velem, hogy minden rendben! Ez talán másnál bejön, de nálam nem igazán.

-         De én jól vagyok! Tényleg! – vittem fel hangomat.

-         Kérlek! – nézett rám reménykedve. Elmosolyodtam, s nemet intettem a fejemmel. Hirtelen elkapta csuklómat, magához húzta azt, s arcához simította kézfejemet. – Nem hiszek neked.

-         Ez már a te magánügyed – rántottam vállat nemtörődöm stílusban, gyorsan kikászálódtam az ágyból, s rögtön a télikertembe mentem. 

Ez alkalommal nem ültem le a kanapémra, hanem könnyedén elhaladtam mellette, és megálltam az üvegszoba legvégében az ablak előtt. Mereven bámultam ki, s megállapítottam, hogy még csak hajnal van: szürkeség lepte be a kertet. Ahogyan ott álltam, erősnek éreztem magam, erősebbnek, mint valaha! Jó érzéssel töltött el, hogy a tervem eddig sikeresnek bizonyul. Hallottam Liam lépteit magam mögött, de nem fordultam meg, tudtam, hogy ő az.

-         Miért csinálod ezt? – zavart fel értelmetlen bámulásomból.

-         Mit? – nem néztem rá.

-         Ezt az egészet! Olyan, mintha egy burok védene, és nem engedné ki a valódi énedet! Miért? Miért teszed ezt? – hogy mi? Ennyire átlátható lenne a tervem? Elbizonytalanodva néztem rá, testtartása feszültségről árulkodott, arca felháborodottságot tükrözött.

Nem válaszoltam. Fuccsba mentem, megint. Eddig tartott a nagy „erős vagyok” dolog. Azt hiszem még én magam sem hittem el, hogy képes vagyok végbe vinni elhatározásomat. Liam pillanatok alatt belém látott: látta, hogy összetörtem, látta, hogy szenvedek, látta, hogy mi volt a tervem. Látott mindent. Nem magyarázkodtam. Nem szóltam egy szót sem, nem ért volna semmit. Egy kicsit kétségbe estem, mert újra érezni kezdtem azt a szívszaggató érzést, ami annyira kínzott tegnap. Most mi lesz? – kérdeztem magamtól kétségbeesetten.

-         Veled vagyok – mondta, mintha meghallotta volna kérdésem.

-         You’re a little late, I’m already torn – suttogtam halkan. Hirtelen két meleg kart éreztem körém fonódni, majd egy mellkas tapadt szorosan az enyémhez, kezeimmel automatikusan öleltem az előttem álló fiút.

Éreztem, hogy lábaim gyengülni kezdenek, s ő egyre erősebben tart engem, majd végtagjaim teljesen felmondták a szolgálatot, s már állni sem tudtam. Liam úgy emelt fel a talajról, hogy azt szinte észre sem vettem, átkaroltam nyakát, s próbáltam nem elbőgni magamat. Biztonságban éreztem magam az ölében, nem akartam, hogy elengedjen, így erősen szorítottam magamhoz. Úgy tett, ahogy szerettem volna: nem engedett el. Velem együtt ült le a kanapéra, s egyre közelebb húzott magához. Fenekemmel kényelmesen elhelyezkedtem combjain, lábszáramat a kanapén pihentettem, s hagytam magam elveszni ölelésében. Hagytam, hogy a testi és lelki kapcsolat által nyújtott kellemes érzés a végsőkig versenyezzen a feltörekvő fájdalommal. Az ellentétek harca dúlt bennem, s a külvilágom mit sem tapasztalt ebből. Liam közelsége egyértelműen segített feldolgozni mindezt.

Pár órával később már nem kellett azon küszködnöm, hogy magamban tartsam érzelmeimet, hiszen már mindet kiadtam magamból. Körübelül egy órával ezelőtt könnyeim áztatták arcomat, Liam pedig egy pillanatra sem tágított mellőlem. Elkapta a szememből kigördülő vízcseppeket, hátamat finoman simogatta, búgó hangjával bezengte a szobát. Mondhatni, az egész hajnalt átsírtam… de ez zavart most a legkevésbé Rájöttem, hogy oltári nagy hülyeséget csináltam. Megint mindent én rontok el. Úgy látszik nem nekem való ez a játék: az élet.

Éreztem, hogy valami rezeg mellettem. Bátortalanul nyúltam bele az alvó fiú nadrágzsebébe, s óvatosan kihúztam onnan a készüléket. Képernyőjére pillantottam, melyen bíztató dolgot vettem észre: Niall hívta. Elfogadtam a hívást, s fülemhez tartottam a telefont. Nem szóltam bele, de szerencsére nem is volt rá szükség, mert az eltűnt barátom rögtön hadarni kezdett. Olyasmit mondott, hogy:

-         Szia, Liam! Végre elértelek, azt hittem már sosem veszed fel! Figyelj, sok dolgot meg kéne beszélnünk! Először is, bocsánat, hogy csak úgy szó nélkül leléptem… meg volt rá az okom, hidd el! Másodszor, szólj Zaynnek, hogy reagáljon valamit a hívásaimra, mert tényleg fontos lenne. Mondd meg Harrynek és Louisnak, hogy holnap este jöjjenek át hozzám, vagyis hozzánk, Zaynt majd én elintézem! És kérlek, kérlek, mondd, hogy Ophelia jól van! – olyan jó volt hallani a hangját! Mintha már évek óta nem beszéltem volna vele…

-         Jól vagyok - nyögtem halkan.

-         Lia? – kérdezte meglepetten.

-         Én vagyok az – suttogtam.

-         De örülök, hogy hallak, Istenem! Biztosan jól vagy?

-         Niall, hová tűntél? Miért mentél el? – kérdeztem visszafojtva sírásomat.

-         Úton vagyok Londonba. Ne félj, jól vagyok!

-         Miért nem szóltál, hogy elmész?

-         Én… sajnálom. Engem is váratlanul ért, hogy el kellett mennem. Nagyon sürgős volt! Haragszol? – hangjából kivettem, hogy bűntudata van. Kigördült egy könnycseppem, s keservesen felnevettem kérdésén.

-         Dehogy haragszom, Niall! Azt hittem megharagudtál rám, és miattam mentél el. Azt hittem, hogy hallani sem akarsz rólam. Azt hittem, hogy örökre elveszítettelek…

-         Mégis hogyan jutott eszedbe ilyesmi? Te komolyan képes voltál ezt bemesélni magadnak? – emelte fel a hangját, én pedig újra felnevettem. Erre Liam is felfigyelt, óvatosan felült, s érdeklődve figyelte, hogy mit csinálok.

-         Sajnálom!

-         Lia, amint hazaérek, beugrom hozzád, jó?

-         Inkább én megyek el hozzátok! Liam úgyis velem van – ajánlottam fel neki.

-         Tökéletes! Várjunk csak! Liam nálatok van? – itt felnevetett.

-         Az utóbbi időben sokszor van itt – néztem rá szégyenlősen az említett fiúra, aki álmosan mosolygott jókedvem láttán.

-         Örülök, hogy ilyen hamar megkedveltétek egymást! De hogy ennyire?! – nevetett tovább.

-         Niall, állj már le! – nevettem fel én is.

-         Bocsánat Lia, de most le kell tennem. Akkor majd nálunk találkozunk! Sietek! – nyomta ki a telefont. Egy igazi boldog mosollyal emeltem el fülemtől a telefont, s a mellettem fekvő fiú felé tartottam.

-         Felvettem, remélem nem bánod… - néztem rá félénken, mire megrázta a fejét, ezzel jelezve, hogy semmi baj.

-         Niall volt az, ugye? – bólintottam. – Na és hová tűnt? – kérdezte érdeklődve.

-         Azt mondta, hogy majd mindent elmagyaráz, ha hazaér. Ja, és azt mondta, hogy szólj Harrynek és Louisnak, hogy holnap este nálatok találkozzatok, Zaynt meg fenékbe kell billentened, hogy reagáljon a telefonhívásaira – kuncogtam, mire szélesen elmosolyodott.

-         Akkor most tényleg minden rendben van? – kérdezte reménytől csillogó szemekkel.

-         Igen, tényleg minden rendben van – mosolyogtam rá.

-         Tényleg kimondtam, hogy minden rendben van? A mai és a tegnapi nap után kimondtam?

-         Igen, kimondtam!

-         És őszintén mondtam ki?

-         Teljes mértékben!

-         Boldog vagyok most?

-         Amennyire csak lehet!

-         Szerencsésnek érzem magam?

-         De még mennyire! – beszélgettem önmagammal.

Két nap… két nap, és mennyi minden történt! Boldog voltam, mérhetetlenül boldog. S aztán azt vettem észre, hogy az életem szilánkokra tört, s ott hever a padlón. Sokkal később egy telefonhívás, néhány mondat, rengeteg őszinte szó mindent megváltoztatott. A szilánkok hirtelen újra egy gyönyörű kristályvázát formáltak, s újra boldog lettem.

Két nap… két nap alatt mennyi mindent tanulhat az ember! Megtanultam, hogy oda kell figyelnem másokra, megtanultam, hogy nem szabad magamba fojtanom az érzéseimet, megtanultam, hogy meg kell bíznom a barátaimban. Megtanultam, hogy szerencsés vagyok, amiért ilyen tökéletes életet élhetek.

Két nap… erre a két napra mindig emlékezni fogok.

Sajnálom, hogy ilyen későn hoztam az újat, de rengeteg dolgom volt. Remélem nem haragszotok! És azt is remélem, hogy elnyerte tetszéseteket a mai rész.:)