3. Minden a legnagyobb rendben

Ophelia

Az ébresztőórám vad csengésére keltem, amit egyáltalán nem díjaztam, s össze-vissza forgolódtam az ágyamban. Aztán észbe kaptam, s hirtelen ültem fel, majd merev tekintettel az órára néztem: 8:00. Régebben ez az időpont jelentette a szombat reggeli futást Cainnel: minden hétvégén elmentünk együtt kocogni, hogy nekem tökéletes alkatom legyen, s neki izmos teste. Igazából ez csak számára volt rendkívül fontos, nagyon dühös volt rám, amikor beteg voltam, s nem tudtam futni vele, éppen ezért sohasem mertem kihagyni egy efféle edzést sem. Sport-fanatikus volt…

Dühösen csaptam le az órámat, mi egy fájdalmas csattanásban elhallgatott. Körülnéztem a szobámban, s egy nagy sóhajtással felkeltem fehér vaskeretes ágyamból. Sóhajtásom során különös dolgot tapasztaltam: az oxigén finoman simogatta légcsövemet, majd a tüdőmbe érve pár pillanatra megpihent, s puhán fújtam ki a szén-dioxidot. Vajon mitől lehetek ennyire nyugodt? Amikor együtt voltam Cainnel, mindig minden nehéz volt, de most, hogy már vége, minden olyan egyszerűnek és kellemesnek tűnt. Elhaladtam fehér ruhásszekrényem előtt, melynek négy szélét világos rózsaszín és világoskék színű apró virágok díszítették, leemeltem oldalára felakasztott fürdőköpenyemet –amit a rövid út során fel is kaptam magamra-, s elindultam a télikertem felé. Halkan nyitottam ki az ajtót, és rögtön az imádott fehér babzsákfotelem felé vettem az irányt. Most valahogy az illatok is jobbak voltak: az orchideáim is szebben virágoztak a szokottnál, a Nap kellemesen sütött be az üvegen. Hogy lehet minden ilyen könnyed, friss és kellemes?

*

-         Haló? – szólt a telefonba barátnőm.

-         Szia Amelia, Lia vagyok, bocsánat, hogy csak most hívlak, de…

-         Úristen, dehogy, semmi baj! Jól vagy?

-         Ami azt illeti, igen. Nem szeretnél átjönni? Akár itt is aludhatsz, anya úgyis megint éjszakás.

-         Ó, az nagyon buli lenne! – nevette el magát. – Van mit bepótolnunk. Héj, vigyek filmeket?

-         Á, valami vígjátékot, kérleek! – pajkoskodtam neki, mire felnevetett.

-         Ő, megnézem, mit tehetek érted – nevetett tovább. - Mikor induljak?

-         Minél hamarabb! – siettettem, mire megint felnevetett. Jó kedve hamar átragadt rám is.

-         Akkor összeszedem magam és már ott is vagyok! Puszillak, szia. – nyomta ki a telefont mielőtt még válaszolhattam volna.

Vigyorogva néztem fekete blackberrym kijelzőjét, s tettem le magam mellé. Késő délután volt, s eléggé megéheztem, éppen ezért le is mentem a konyhába, ahol anya békésen sütit eszegetett és egy divatlapot olvasgatott.

-         Szia, anya! Mizu? Mit olvasol? Kaphatok a sütidből? Köszi! – bombáztam meg egy szóáradattal.

-         Téged meg mi lelt? Nagyon jókedvűnek látszol. – nevetett fel édesen.

-         Jókedvem is van! Tényleg, nem baj, ha átjön estére Amelia?

-         A fenéket baj! Úgyis régen volt már itt. Csak vigyázzatok magatokra, és zárjátok be az ajtót éjszakára! Ja, és hogyha netalántán valami baj lenne, akkor tu… ÚRISTEN! Nézd ezt a cipőt! – mutatott visítozva az újság egyik lapjára. Közelebb hajoltam, hogy szemügyre vehessem a kicsikét: sárga, lakkozott platform magassarkú volt a drága.

-         Mennyit kóstál? – kérdeztem gyönyörködve.

-         Sokat. De majd apád megveszi neked.

-         Nekem? Te nézted ki… - tiltakoztam.

-         Ugyan már, nemsokára itt a szülinapod! Amúgy is ugyanakkora a cipőméretünk – kacsintott rám, mire egy széles mosollyal válaszoltam.

-         Tényleg, apu mikor jön haza?

-         Azt hiszem 2 hét múlva, de addig még sok minden változhat. Viszont nekem mennem kell – állt fel sietősen helyéről édesanyám – vagy elkések. Jók legyetek! – egy puszit nyomott arcomra, felkapta magassarkúját, s kilépett az ajtón.

Imádom anyát, amiért ilyen közvetlenül tudok vele beszélgetni! Néha már úgy érzem, mintha a nővérem lenne, és nem a szülőm. Leültem anya helyére, és a sütijét eszegetve lapozgattam át a divatlapot. Az egész lakást a mérhetetlen csend uralta, hallottam, ahogy ujjaim megcsúsznak a lapon, ahogy leharapok a sütiből, s fogaimmal szép lassan megrágom a falatot. Érdekes volt ezeket a dolgokat megfigyelni, az átlagemberek nem veszik figyelembe sietős napjaikon ezeket. Alig telt el pár perc anya indulása óta, de már hallottam a kapucsengőt. Felkaptam a fejem, lenyeltem az utolsó falat sütit, és az ajtó felé indultam, hogy üdvözöljem kedves barátnőmet, ám az ajtó másik oldalán nem Amelia állt.

-         Liam, szia! Mi járatban errefelé?

-         Csak tudni akartam, hogy jól vagy-e – küldött felém egy mosolyt.

-         Meglepően jól vagyok, köszönöm. Nem akarsz bejönni? – kérdeztem egy széles mosoly keretében.

-         Igazából nem egyedül jöttem – nézett a háta mögé, ahol még 4 bohóckodó fiút láttam, köztük Niallt is.

-         Hoztad az egész bagázst? – vigyorodtam el, mire az előttem álló srác zavartan felnevetett.

-         Sosem lehet őket egyedül otthon hagyni… ha egy valaki megy valahová, a másik négy is menni akar, bármiről is van szó.

-         Egyedül szerettél volna jönni? – kérdeztem csendesebben, miközben mélyen szemeibe néztem. Valószínűleg megleptem ezzel a kérdésemmel, mert hezitált, hogy mit válaszoljon. Hirtelen Niall ugrott fel Liam háta mögül, mire mindketten megrezzentünk az ijedtségtől.

-         Niall, te baromarcú! Nem lehetett volna normálisan idejönni és köszönni? – dorgálta meg egyik legjobb barátját Liam, mirefel a szőke csak nevetett.

-         Én is örülök, hogy látlak, Niall! – támaszkodtam meg az ajtófélfán.

-         Bocsásson meg csodálatos hercegnőm, a legszebbek közül is a legszebb, hogy nem megfelelő módon köszöntöttem! – ereszkedett két térdre előttem.

-         Megbocsátok kedves szolgám, de ilyen többet nem fordulhat elő – vettem elő diplomatikus hangom. – Egyeseknek modort kéne tanulnia, nemde, kedves Liam tábornok?

-         Biztosan nagyon megalázó lehet most Ön számára kisasszony, hogy egy ilyen szerencsétlen, mint ez a Horan gyerek, ezen a módon bánt magával… - ment bele a játékba ő is.

-         Mivan? Szolga? Miért én vagyok a szolga, és miért Liam a tábornok? Ez igazságtalanság! – hisztizett Niall, a talpát a földhöz verte, a kezeivel pedig magasan csalapált, amit én egy 3 oktávval magasabb hangú nevetéssel, Liam pedig mély, ritmusos kacajjal díjazott. Erre már a távolban figyelő 3 srác is felfigyelt, s vették a bátorságot, hogy megközelítsék a kastélyomat.

-         Mi ez a nagy vihorászás, emberek? Nehogy már pont minket hagyjatok ki belőle! – lépett a közelünkbe Louis.

-         N…N-Niall! – mutatott Liam a sértődött srácra.

-         Szia, Harry Styles vagyok! – lépett elő egy fiú és nyújtotta felém fura vigyorral a képén a kezét.

-         Ophelia Godhold, nagyon örvendek fürtöske! – vigyorogtam rá, s erőteljesen megráztam a kezét, mire leesett az álla.

-         Na de Harry drágám! Ugye nem előttem akarsz becsajozni? – vágott le egy hisztit Louis is.

-         Ti mind ennyire hisztisek vagytok? – kérdeztem tőlük tök komoly hangnemben, mire mindenki nevetni kezdett.

-         Fiúk, azt hiszem most le lettünk égetve! – nevetett fel hangosabban Zayn. – Zayn Malik vagyok – lépett közelebb hozzám, és ő is egy kézfogással mutatkozott be.

-         Á, igen, a rosszfiú! – köszöntöttem én is, mire elképedve nézett rám.

-         Miért? Miért hívsz te is így? Nem vagyok az! – kezdett bele a nyávogásba ő is, amin a nevetéstől majdnem kiköptem a tüdőmet.

-         Liam, neked kell megvédened a férfibecsületünket! Bármit is mond, nem szabad kiborulnod miatta! – nézett rá komoly arccal Niall.

-         Nem áll szándékomban nyávogást kiváltani a Payne fiúból, úgy, ahogy belőletek sem – néztem rájuk ördögien mosolyogva.

-         Ha harc, hát legye… - folytatta volna hősiesen Zayn, de Louis félbeszakította.

-         Fiúk, azt hiszem, mennünk kell! Idő van… - húzta a száját az órájára pillantva, mire mindenki óbégatni kezdett. Kedvesen mosolyogva köszöntem el Harrytől, Louistól, Zayntől és Nailltől. Liam megvárta, még mindegyikőjüket megölelem, s egy-egy mondattal elköszönök tőlük, majd közel lépett hozzám.

-         Örülök, hogy eljöttem meglátogatni téged, még ha mennünk is kell – nézett mélyen szemeimbe.

-         Örülök, hogy eljöttél és magaddal hoztad a fiúkat is – mosolyogtam rá, mire kitárta két hosszú karját, hogy öleljem meg. Halkan felnevettem, s szorosan átöleltem.

-         Felhívhatlak ma este? - kérdezte ölelésünk után.

-         Inkább holnap. Ma nálam alszik a barátnőm- mosolyogtam rá.

-         Tökéletes – vigyorodott el, s elindult a fiúk felé.

-         Nehéz lesz úgy felhívni, hogy nem tudod a számom! – kiáltottam utána röhögve.

-         Oh, pardon! – fordult vissza nevetve.

-         Hozok egy tollat, hogy fel tudjam írni – futottam be a házba. Rögtön a nappali felé vettem az irányt, mert ott általában szoktam találni szétszórva egy-egy tollat. Tanácstalanul álltam meg a dohányzóasztal előtt, s csípőre tettem kezeimet.

-         Ott van egy, ott az újságok között! – hallottam egy hangot közvetlen mögülem. Ijedten fordultam meg, majd felnevettem.

-         Köszönöm, ezt is! – kacagtam tovább. Levettem a fekete alkoholos filctoll tetejét, s várakozóan néztem Liamre.

-         Írd a kezemre – nyújtotta felém jobb kézfejét.

-         Biztos?

-         Van jobb ötleted? – nevetett.

-         Nincs – vigyorogtam rá. Mellé álltam, s gömbölyded írásommal felírtam kezére a számomat.

-         Holnap este hívlak – indult sietősen az ajtó felé. – Szia!

-         Szia… - suttogtam, miután az ajtó bezáródott mögötte.

Örültem, hogy láttam Őt, és a többieket. Jól esett, hogy valaki úgy igazán törődött velem. Az utóbbi években nem nagyon volt ilyenben részem, s szinte már teljesen elfelejtettem, hogy milyen érzés egy kicsit is fontosnak lenni. Nem is tudom, hogy eddig miért nem akartam találkozni ezekkel a srácokkal – talán Cain miatt-, de beismerem, hogy ezzel a döntéssel hibáztam, hiszen egészen eddig megfosztottam magamat a barátság szent kötelékeitől. Igaz, alig ismerem még őket, de elég volt egy pillantás és egy kézfogás ahhoz, hogy megtudjam: igaz barátokra lelhetek bennük.

*

Pár óra múlva megérkezett Am, aki egy óriási öleléssel és sok puszival köszöntött. Mindig is ő volt a legjobb barátnőm, annak ellenére, hogy másfél évre másik országba költözött. Emlékszem, azon a napon nagyon sokat sírtam, úgy éreztem, hogy ez lesz a világ vége… De barátnőm elköltözése után még sosem éreztem magam ilyen közel senkihez! Minden nap hívtuk egymást telefonon, s néha úgy éreztem, hogy ott áll mellettem. Körübelül fél éve költöztek vissza Londonba, emlékeim szerint egész délután egymás nyakába borulva sírtunk, hogy újra láthatjuk egymást.

Barátnőm megértéssel hallgatta végig a történteket, s nagy izgatottsággal fogadta a Liamhez kötődő történéseket. Am szerint Liam egy „gyönyörű barna szemekkel, kívánatos telt ajkakkal, baromi jó testtel és remélhetőleg nagy pálcával megáldott álompasi” – hogy pontosan az ő szavaival éljek.

Nem is tudom, mit érzek iránta. Egyelőre csak szimpátiát, nagyon nagy szimpátiát. Teljesen egy hullámhosszon vagyunk, mellette saját magam lehetek.

Az éjszaka sok nevetéssel, rántotthús-sütéssel és fogócskázással telt, minek során sikerült eltörnünk egy –szerencsére- olcsó vázát.

Késő éjszaka jutottunk el odáig, hogy aludni kéne: túlságosan élveztük egymás társaságát ahhoz, hogy alvással fecséreljük el a közös szabadidőnket. Fürdés után fáradtan dőltem be a franciaágyamba a már békésen szundikáló barátnőm mellé, s immáron mérhetetlen boldogságérzettel tértem nyugovóra.