11. Elvarázsolva

Itt vagyok!

Sajnálom, hogy úgy eltűntem, csak a hullámok összecsaptak a fejem fölött. Ki kellett hevernem egy szerelmi csalódást, emellett a ballagásomon én búcsúztattam évfolyamtársaimat, és arra is készülnöm kellett, közben itthon is és az iskolában is teljesítenem kellett. Tudom, nem a világ vége, csupán akkor úgy éreztem, hogy nem tudok írni...

DE! Természetesen folytatom a történetet. Nem terveztem, hogy abbahagyom, mert ebben lelem az örömöm, ezzel tudom kifejezni magam, és megnyugtat. Emellett nagyon nagyon nagyon szépen köszönöm a sok-sok visszajelzést, ami folyamatosan arra bátorít, hogy csináljam, írjak, ne hagyjam abba, mert érek valamit. :) Tényleg nagyon sokat jelent ez nekem. Köszönöm!

Meghoztam a 11.részt, amit egy pár évvel ezelőtti debreceni látogatásom ihletett meg, remélem Mindannyiótoknak tetszeni fog. Ha van kedvetek, hallgassátok hozzá ezt a dalt, én végig ezt hallgattam, míg írtam. :) Teszek fel képeket, amik megihlettek, ezek mind a sajátjaim. :) (A kezdő kép nem az egyém!)

Ophelia

Hirtelen kipattantak a szemeim. Nem láttam semmit. Egy pillanatra megijedtem, majd minden kitisztult. Mély levegő. Frissesség. Éreztem, ahogy mellkasomban ver a szívem, minden egyes összehúzódását és verését, mindent. Ereimben lassan áramlott a vér, mely összefüggött lassú lélegzetvételeimmel. Nyugalom. Most volt időm megfigyelni testem minden egyes életjelenségét. Az ablakon keresztül hideg szél csapódott be. Hallottam, ahogy a függöny anyaga összeér, így susogó hangot ad ki. Karomat elérte a hideg légáramlat. Libabőrös lettem. Ahogy beáramlott a kinti levegő, új illatokat is magával hozott. Édes méz, és liliom illatát fedeztem fel. A kedvenceim. Pislogtam egyet, szinte éreztem, ahogy pilláim ereszkednek, majd megemelkednek. Nyelvemmel lassan megnyaltam száraz alsó ajkamat. Orromon keresztül ismét levegőt vettem, éreztem, ahogy tüdőm teljesen megtelik friss oxigénnel, de én egyre csak szívtam volna be a levegőt. Érzékszerveim folyamatosan dolgoztak. Telhetetlen voltam.

Amíg feküdtem ott, mint egy élettelen tárgy, volt időm gondolkozni. Testem nem mozdult, de odabent nagy volt a sürgölődés. Egymás után jutottak eszembe a dolgok: „hogy van a bátyám? Vajon szenved? És ha igen, mennyire? Mikor láthatom újra?” Aztán arra jutottam, hogy ma mindenféleképpen fel kell hívnom anyáékat. Ha eltervezek valamit, akkor annak úgy kell lennie! Ez egy fontos dolog. És igen, ha már a fontos dolgoknál tartunk: Liam. Mi van vele? Vagy is inkább velünk? Olyan gyors ez az egész, mégsem tudunk nem egymás közelében lenni! Nemrég mindketten egy hosszú kapcsolatnak vetettünk véget, s máris beleugrunk egy újba? Talán csak azért hangolódtunk így egymásra, mert felejteni akarunk. De talán nem! Talán mi tényleg egymáshoz illünk, talán tényleg olyanok vagyunk egymásnak, mint az oxigénmolekula a hidrogénmolekulának, mely egy olyan elegyet alkot, ami nélkülözhetetlen az élethez: víz. Talán mi ketten, ő és én, együtt alkotjuk a vizet.

Halk dudorászást és éneklést hallottam baloldalról, ami elsőre egy kicsit megrémisztett, de miután felismertem a lágy dallamok alkotóját, mélységes megnyugvás töltött el. Éreztem, ahogy szám akaratlanul mosolyra húzódik, és megtehettem volna, hogy ellent parancsolok ennek a folyamatnak, de az őszintét megvallva, nem akartam véget vetni ennek. Ahogy felálltam az ágyból, s télikertem felé lépkedtem, egyre tisztábbak lettek a hangok. Akusztikus gitárral kísérte kellemes énekhangját, mely furcsa érzéseket váltott ki belőlem. Ez az erős és mély hang annyira édes és könnyed tud lenni, ha egy puha hangszer kíséri! A dallam hívogatott, mint egy éhes medvét a világ legtisztább nektárja, így lábaim újabb lépéseket tettek meg irányába. A parkettán ült, közvetlen az ablakfal előtt. Hátát enyhén begörnyesztette, ahogy előrébb hajolt a füzetéhez, melybe valószínűleg a szöveget írhatta. Fejét felemelte, gerincét teljesen kiegyenesítette, karjait a magasba „dobta”, s egy nagyot nyújtózott. Gitárját félretette öléből, rácsúsztatta füzetét és tollát, majd csendben figyelt. Figyelte, ahogy a fák ágait fújja a szél, ahogy a Nap sugarai egyre nagyobb távolságot ragyognak be fényükkel, ahogy megcsillan egy-egy porszem a fényben. Figyeltem, ahogy figyel. Egészen elképesztő… Fura, hogy élvezem azt, ahogyan más élvez valamit. Talán mert ő fontos nekem. Egy helyben álltam, és bámultam, ahogy a mellkasa emelkedik és süllyed, füleltem, abban reménykedve, hogy valami csoda folytán meghallom egy-egy gondolatát, de semmi. Mély levegőt vettem, hallottam, ahogy a levegő beáramlik orromon, s erre Ő is felfigyelt. Fejét ijedten kapta hátra, majd alakom láttán elmosolyodott. „Megijesztettél” – mondta halkan, tényszerűen. „Tudom” – suttogtam, s neki ez is elég volt, hogy hallja. „Gyere ide!” – búgta kitárt karokkal, s én, még ha akartam, se tudtam volna ellenállni ennek a csábításnak. Gépszerűen tettem meg a lépéseket felé, a járás semleges mozgásnak tűnt ahhoz képest, amit a szívem művelt. Vérnyomásom hirtelen felszökött, de nem is bántam. Porcikáim izzottak már magától a gondolattól, hogy közel lehetek hozzá, s én égni akartam!

Karjaival szorosan ölelt körül, kényelmes ölében teljesen elvesztem. Figyeltem szívének minden egyes dobbanását, erőszeretettel érintettem arcom forró mellkasához, elgondolkodva hunytam le szemeimet. Ha jelen pillanatban lehetne egy kívánságom, akkor az az lenne, hogy örökre maradjunk így. Kövesüljünk meg, mint egy csigaház, testünk maradjon így a világ végéig, lelkünk végleg és visszavonhatatlanul kapcsolódjon össze. Öntsenek belőlünk szobrot, ahogy átölel, ahogy közel bújok hozzá. Bárcsak maradandó lenne ez az elmúlandó idilli perc!

Váratlanul egy esőcsepp ütközött neki az üvegnek, mely egy kisebb koppanással ért célba. Célba ért? Nem tudhatjuk. Nem tudhatjuk, hogy egy parányi vízcseppnek mi volt a célja. Talán egy vörös rózsa szirmára akart hullani. Talán egy folyó heves sodrásában akart továbbúszni. Talán céltalan volt. Céltalan, s csak várta a végzetét. A végzetét, mely szerint immáron egy ablakon folyik le, nem tudván, hogy hogyan is lesz tovább, remélvén, hogy valami csodásabb és szebb sors az övé, s ez csupán egy sötét sikátor, mely eltéríti célja felé vezető útján. S talán… talán az is megeshet, hogy az ő sorsa a céltalanság volt! S talán, ha ez az ő sorsa, akkor nem is céltalan! Talán az a célja, hogy céltalan legyen! Céltalan, ám megfontolt. Talán az ő célja az, hogy lassan csordogáljon egy ablakon, hogy lassan fogyjon el, mint egy égő gyertyaszál, hiszen ahogy egyre lentebb fut meredek útszakaszán, otthagy magából egy darabot, s még ha el is tűnik úgy, hogy nem érte el a földet, talán lehetett boldog. Talán egy boldog esőcsepp volt, mivel végzetét beteljesítette. Nem gondolkodván, hogy mi lesz a jövővel, élt a mának, tette a dolgát, élvezte a jelent. Ahogy egyre több esőcsepp jelent meg az üvegfalon, megborzongtam. Testem szabad bőrfelületét égette az engem ölelő fiú bőre, úgy éreztem, mintha egy jégszobor lennék, s ő, mint egy régi vulkánból kitörő láva, megolvaszt. Felnéztem rá: szemei intenzíven kémlelték a kinti világot, de talán megérezhette, hogy nézem, mert rám kapta tekintetét. „Azt hittem elaludtál” – súgta halkan, mire megráztam a fejem. „Gondolkodtam” – jegyeztem meg halkan. „Miről?” – kérdezte érdeklődve, ám még mindig csendesen. Jobb kezemet szívemre helyeztem, majd övére csúsztattam, s azt mondtam: „erről”. Aztán szemeimmel az előttünk heverő természetet kezdtem kémlelni: „és erről itt” – mutattam a kert felé. „Mire jutottál?” – lehelte nyakamba, melytől kirázott a hideg. „Semmire” – nyeltem nagyot, mire felkuncogott. Hátamat mellkasának döntöttem, fejemet kulcscsontjának vonalában pihentettem meg, szemeimet lehunytam, s hallgattam, ahogy a vízcseppek kopognak az üvegen. Egy kezet éreztem csípőmre simulni, melytől szívem hevesebben kezdett verni. A fiú hasam alsó vonalát kezdte gyengéden simogatni, s én egyre szaporábban kezdtem venni a levegőt. „Ez lázba hoz?” – búgta nyakamba, de felelni nem tudtam. Nem állt a számra egyetlen szó sem, így inkább fülem botját sem mozdítottam. „Elvitte a cica a nyelved?” – nevetett fel kellemesen, karját elhúzta hasamról, s egy mély lélegzetet vett. „Miért hagytad abba?” – kérdeztem kétségbeesetten, mire újra felkuncogott. „Lia, ez belőlem is ugyan azokat az érzéseket váltja ki, mint belőled” – súgta fülembe kedvesen.

Hosszú ideig nem szólaltunk meg. Most semmi sem tűnt olyan reménytelennek. Ez most a valóság, ezt nem álmodom, ezt biztosan nem álmodom. Talán minden lehetséges… csupán küzdenünk kell érte. Ez az egész olyan idilli és természetellenes; de ez tényleg a valóság! „Írtam egy dalt” – szakította meg gondolatmenetemet az engem ölelő fiú. „Akarod hallani?” – kérdezte izgatottan. „Szeretném” – mosolyodtam el. Karjai nehezen engedtek el, mintha minden egyes centiméter távolság megtételébe egy kicsit belehalt volna. Megfontoltan ültem le mellé, ő pedig kezébe vette gitárját, s maga elé helyezte füzetét. Gyorsan átfutotta a kottát, majd gitárjára nézett. A húrok megpendültek, a szívem pedig egy kicsit megállt. Csodálatos. Halkan dúdolni kezdett a gitár dallamára, s mintha szája szavakat formázott volna, de nem értettem mondanivalóját. Azonban egy dolgot megértettem: a lelkét.

*

Szemeim folyamatosan az utat kémlelték, mialatt az autó motorjának zúgását hallgattam. Néztem, ahogy a fák és bokrok összemosódnak a sebesség miatt, hallottam, ahogy a visszapillantó tükrön lógó lánc súrlódik a műanyagon, figyeltem lélegzetvételeimet.

-          Tulajdonképpen hová is megyünk? – kérdeztem sofőröm felé fordulva.

-          Egy különleges helyre – pillantott rám édes mosolyával. Válasza nem volt túl kielégítő, de nyugodtságom megakadályozta, hogy bármit is válaszoljak, így csak elmosolyodtam. Arcomat újra az ablak felé fordítottam, s csak bámultam kifele. Újra felidéztem magamban Liam hangját, mintha hónapokkal ezelőtt hallottam volna utoljára. Vettem egy mély levegőt, belélegeztem az autó kellemes illatát, s lehunytam szemeimet. Éreztem, hogy lehúzódunk baloldalra. Kipattantak szemeim, s az aggódó tekintettel felém forduló fiút nézem. – Jól vagy? – kérdezte félve, halkan, mintha egy ritka madarat figyelne, amely bármilyen nesz hallatán megijed, és elrepül, s talán soha többet nem láthatja a nem túl gyakori állatot.

-          Persze – válaszoltam, ám hangom kicsit megremegett, mert szívem egy óriásit dobbant.

-          Zöldek a szemeid – szólalt meg egy rövid ideig tartó csendesség után. Arcomat szégyenkezve hajtottam le, s farmerom anyagát kezdtem vizsgálni, ami nem volt túl érdekfeszítő. – Nézz rám! – kérlelt kedvesen, mire bátortalanul néztem rá. – Szégyelled? – kérdezte egy kis megdorgálással a hangjában.

-          Nem is tudom, mit mondjak…

-          Lenyűgözőek! – nyögte furán, mire váratlanul ez a forróság töltött be idebent. A forróság mellett valami érdekeset is éreztem… amit nehezen lehet megmagyarázni. Úgy éreztem, hogy a belőlem áradó felmérhetetlen boldogság kihat testemre és a környezetemre, s az egész környékemet arany ragyogással tölti be. Gondolkodás nélkül „léptem át” a sebváltót, s szorosan öleltem meg Őt. Karjaimat nyaka köré fontam, mellkasomat övéhez nyomtam. Meg akartam halni. Nem rossz értelemben. Csupán annyira szorítottak ezek az érzések, és én nem tudtam velük mit csinálni. Szemeimet összeszorítottam, ajkaim megremegtek, s úgy kapaszkodtam, mintha az életem függne rajta. Pár pillanat múlva elgyengülve eresztettem testsúlyomat combjaira, karjaimat hanyagul hagytam lecsúszni mellkasán, hajam arcomba hullott, s éreztem, ahogy egy hideg könnycsepp halad egyre lejjebb forró arcomon. – Ophelia! – szólított nevemen ijedten. Hajamat kétoldalt magabiztosan tűrte hátra, majd arcomat felemelte. – Mi történt? – kérdezte, mire csak megráztam a fejem. – Valaki bántott? – kérdezte, mire újra megráztam fejem. – Esetleg én tettem vagy mondtam valamit? – kérdezett megint, miközben tenyerei még mindig arcomat tartották.

-          Nem! – kiáltottam, mire kicsit összerezzent.

-          Akkor miért sírsz? – hangja arra bíztatott, hogy mondjak valamit.

-          Én csak… - kezdtem, de megakadtam.

-          Bármit elmondhatsz nekem, Ophelia! – nézett mélyen a szemeimbe.

-          Tudom – suttogtam, s szemeimet lesütöttem. Nem tudtam mondani semmit. Nem tudom szavakba foglalni. Lehetetlen. Liam kezeit hátamra vezette, s mozdulataival arra kért, hogy húzódjak közel hozzá. Engedelmeskedtem. Arcomat nyakához tettem, kezeimet tarkójára vezettem, s szívének dobbanásait hallgattam.

Liam

Csak öleltem, és öleltem. Nem akartam mást, csak érezni a közelségét. Azonban láttam, hogy az idő csak telik, nekünk pedig indulnunk kellene már. Lia közben elaludt az ölemben, s nem tudtam, mit kéne tennem. Nem akartam felébreszteni, ezért arra jutottam, hogy elindulok így, csak kicsit más pozícióba helyezem nyugodt testét. Kicsit arrébb ültem az ülésben, így a jobb oldalamon hely szabadult fel. Ezen mozdulatokra felébredt, nehézkesen körülnézett, majd szó nélkül helyezkedett el a mellettem szabaddá tett helyen. Bal oldalán „feküdt”, jobb lábát combjaimon pihentette meg, a másikat maga alá húzta, jobb karjával derekamat ölelte, fejét pedig vállamnak döntötte. Fáradtan hunyta le szemeit, s mély levegőt vett. Újra elaludt. Mosolyogva nyúltam a slusszkulcsért, s beindítottam az autót, ami halk duruzsolással állt készenlétben. Egész idő alatt izgatott voltam, hiszen ritkán van ilyen élményben részem. Kezeim magabiztosan markolták a kormányt, lábam puhán a gázon tartottam, készségesen váltottam sebességet, s gyorsítottam. Imádtam vezetni! Mosolyogva pillantgattam az ölemben pihenő lányra, miközben az utat is figyeltem. Egy-egy nyöszörgésén elvigyorodtam, vagy halkan felnevettem. Gondolataim szabadon szálltak, szívem dobbanásai felvették Ophelia lélegzetvételeinek ritmusát, s teljes nyugodtsággal haladtam tovább egyenesen úti célunk felé.

-          Ophelia! – szólongattam őt, mire kinyitotta immáron kék szemeit, s tekintetével gyilkolni tudott volna. – Megérkeztünk – vigyorogtam reakcióján.

-          Hova? – kérdezte álmosságtól vékony hangján, ami megmelengette szívemet.

-          A különleges helyre – válaszoltam titokzatosan, mire láthatóan izgatott lett. Fejét felkapta, s kémlelni kezdte a kinti világot, majd lassan felém fordult. Szemeit végigfuttatta rajtunk, és elmosolyodott.

-          Így vezettél? – kérdezte. Válaszul bólintottam, mire egy gyengéd puszit adott a számra. – Hol is vagyunk most? – kérdezte, mikor kiszálltunk a kocsiból. Az út mellett 1 méterrel régi macskakövezett járda húzódott, zöld fű borította a földet a végtelenségig, egy-két fa emelkedett a magasba, a táj összképét pedig kiegészítette néhány régi ház.

-          Mindjárt meglátod – mosolyogtam folyamatosan reakcióján, megragadtam kezét, s a járda felé vezettem.

-          De itt nincs semmi… - szólalt meg halkan.

-          Türelmetlen vagy! – mondtam kicsit hangosabban, mire felnevetett saját magán. Egy kis sétálás után egy ösvény nyílt a járda bal oldala felől, amelynek a végén egy ház szerűség kapott helyet.

-          Állatkert? – kérdezte, miközben egyre közelebb kerültünk a különleges helyhez.

-          Botanikus kert – mondtam egyszerűen, s rá mosolyogtam. Szemei felcsillantak, és boldoggá tett, hogy boldoggá tehetem. Lábait egyre gyorsabban szedte, s már szinte futottunk az üvegház felé. – Látom, tetszik a hely – szóltam könnyedén, mikor megállt a bejárat előtt.

-          Már most imádom! – izgatottságát meg sem próbálta leplezni. – Sokan lesznek bent? – kérdezte aggódva, mire nemet intettem fejemmel. Nem is tudja, hogy egész napra kibéreltem a kertet.

-          Akkor… bemegyünk, vagy kívülről akarod bámulni? – kérdeztem egy kis játékos gúnnyal a hangomban, mire megvetően nézett rám. Kezemet hanyagul elengedte, s határozottan csúsztatta tenyerét a kilincsre. Már szinte megbabonázva nézett hátra, én egy bólintással jeleztem, hogy benyithat. Lia belépett az üvegházba, az ajtó pedig rögtön becsukódott mögötte. Mély levegőt vettem, körülnéztem a környéken, majd követtem a lányt a botanikus házba, azonban már sehol sem találtam Őt.

-          Abba az irányba indult – mutatott az ’Orchideák’ táblával ellátott ajtó felé egy kedves hangú nő.

-          Köszönöm – mosolyogtam rá, majd elindultam az említett irányba, de rögtön vissza is fordultam az egyenruhás nőhöz. – Sikerült befejezni a kertet? – kérdeztem reménykedve.

-          Igen, gyönyörű lett. A leányzó lélegzete el fog állni – mosolygott rám, mire diadalittasan visszamosolyogtam, és Lia keresésére indultam. Beléptem az üvegajtón, és iszonyatos forróság csapott meg. Elsőnek nem tudtam mire vélni a hőséget, aztán rájöttem, hogy hol is vagyok. Ezeknek a növényeknek magas hőmérséklet és párás levegő kell… meg lehet fulladni idebent! Pólóm nyakát kétségbeesetten húztam el bőrömtől, mintha az fojtogatna engem.

-          Nem is olyan vészes – mosolygott rám Ophelia, majd közelebb jött, és az imént összegyűrt pólómat kisimította rajtam. – Ezek lenyűgözőek! – suttogta felém megszállottan, mintha éppen a legnagyobb bűnét mondta volna el. Számra kisebb mosoly ült viselkedése láttán, amit egész idő alatt le sem lehetett vakarni arcomról.

-          Reméltem, hogy tetszeni fog ez a hely – mondtam, miután eltávolodott tőlem, s egy világoskék orchidea szirmait kezdte tanulmányozni.

-          Meddig maradhatunk? – kérdezte halkan, elfordult a virágoktól, mintha félne attól, hogy az egyikük meghallja beszélgetésünket.

-          Ameddig csak akarsz – válaszoltam hasonlóan csendes hangerővel, mire arcán elégedett mosoly kapott helyet. Érdeklődve állt meg minden egyes növénynél, s figyelmesen olvasta el az azokról szóló információkat. Furcsának tartottam viselkedését. Megbabonázva simított végig egy-egy szirmon vagy levélen, szájával érthetetlen szavakat formált, mintha hozzájuk beszélne. Néha hátra pillantott, hogy még mindig követem-e, s minden alkalommal egy mosollyal nyugtázta, hogy igen. Az arca úgy ragyogott, mint még soha azelőtt. Tekintete kitisztult, íriszei olyan világoskéken villogtak, hogy egy pillanatra elvakítottak. Szája folyamatosan mosolyt formált, kirobbanó boldogsága megtöltötte az egész helyiséget. És nekem ez volt a célom. Ez.

Ophelia

Még mindig ugyanazon a helyen nézelődtem, ahova elsőnek beléptem. Nem tudom mennyi idő telt el, talán 10 perc, talán fél óra, tényleg nem tudom… Egyszerűen nem vagyok képes leállni! Ezek az orchideák annyira gyönyörűek voltak… soha életemben nem láttam ilyen szép dolgot. Ahogy lehunyt szemekkel megérintettem merev, puha szirmaikat, valamit átadtak nekem. Úgy éreztem, egy csodás világban élek. Közelebb hajoltam egy világoskék egyedhez, s mélyen belélegeztem gyenge illatát. Sokan tartanak otthonukban orchideát, s legtöbben nem érzik illatát, pedig ha csak egy pillanatra megállnának, s nem lennének annyira akaratosak, megcsapná orrukat ez az édes illat. Úgy gondolom, hogy a növények hallanak, értik, hogy mit beszélnek az emberek. Kényszeresen beszélek suttogva Liamhez, nem akarom, hogy megértsenek bármit is, ami nem nekik szól. Beszélek hozzájuk. Persze választ nem kapok, hogy is kaphatnék? De abban biztos vagyok, hogy értik. Hogy mit mondok nekik? Ami csak eszembe jut. Talán elsuttogom nekik a bánatom, talán az örömöm, talán megsúgom nekik a szerelmem nevét. Nem az a fontos, hogy mit mondok, hanem hogy Nekik mondom. Az emberek nem állnak le velük csak úgy „beszélgetni”. Ők nem tudják ezt. Ők nem tudják megérteni. Beavatod őket a legsötétebb titkaidba, s ők meghallgatnak téged. Nem vetnek meg érte, nem árulják el senkinek. Náluk biztonságban van minden egyes gondolatod. Mély levegőt veszek, s utoljára lélegzem be a kellemes illatokat, majd elsuttogok egy „Viszlát”-ot, és mosolyogva lépek át egy másik helyiségbe. Szemem elé terül egy nagyobb kör alakú mesterséges tó, melyen különféle vízi növények úsznak. A vízben aranyhalak lubickolnak, a felszínen virágzó vízililiomok különféle színei elkápráztatnak. Észreveszem, hogy egy cseréptálon húsevő növények mozgolódnak, s néhány nagy lépéssel a lehető legközelebb kerülök a különös élőlényekhez. Két fajta rovarevőt ismerek fel: a jellegzetes kancsókát, és a „Vénusz légycsapója” nevezetű széthajló vadászt. A földön észrevettem egy halott legyet, így bátorkodtam felvenni, s óvatosan a szétnyitott légycsapó felé közelítettem. Amint egy picit hozzáértem a növény szájához a léggyel, az határozottan csapta össze két végét, így csapdába fogva zsákmányát. Lenyűgözve álltam fel, arcomat az üvegkupola felé fordítottam, s próbáltam felfogni ezt az idilli utazást.

-          Szeretnél fotózni? – kérdezte „valaki” a hátam mögül.

-          Van nálad fényképezőgép? – kérdeztem meglepetten a fiú felé fordulva.

-          Van – mosolyodott el kedvesen, s felém nyújtotta a gépet, amit készségesen vettem át.

-          Köszönöm – súgtam felé, mire csak megrántotta a vállát.

-          Csodálattal tölt el, hogy ennyire szereted ezeket a növényeket – hallottam hátam mögül, mikor már legalább a 100. képet készítettem el helyiségről helyiségre járva.

-          Imádom őket – helyeseltem röviden, mosolyogva, majd Liam felé fordultam, s arcom elé emeltem a fényképezőgépet. – De téged náluk is jobban imádlak – lőttem el egy képet, majd visszanéztem. – Ez igazán aranyos lett. Megnézed? – fordítottam felé a kijelzőjét, mire bátorkodott közelebb lépni. Egy pillantást vetett rá, majd engem kezdett el bámulni. – Mi az? – kérdeztem zavartan.

-          Semmi – nyögte egy sóhajtás előtt, majd karjait körém fonta, s közel húzott magához. Fülemhez közel hajolt, s éreztem bőrömön egyenetlen leheletét, ami libabőrössé tett, majd kirázott a hideg. – Mi a baj? – kérdezte aggódva, miután elhúzódott tőlem.

-          Csak kirázott a hideg – mosolyodtam el értetlen arcán.

-          De baromi meleg van idebent! – nézett rám óriási csodálkozó szemekkel.

-          Tudom – bólintottam, kikászálódtam karjai közül, s a ’Kert’ feliratú táblával ellátott ajtó felé vettem az irányt.

-          Várj! – fogta meg karom, mire kérdőn pillantottam rá. – Szeretném, ha oda együtt mennénk be – nézett rám kérlelően, beleegyezésemként megragadtam kezét, s magam mellé húztam.

-          Hát akkor vezessen, Mr. Payne! – kacsintottam rá, mire elvigyorodott. Kíváncsian néztem ki az átlátszatlan üvegfalakon, s még csak most fedeztem fel, hogy már megy le a Nap. Liam határozottan nyitotta ki az ajtót, s friss, hűs szellő csapta meg arcomat, ami igazán kellemes volt tekintve, hogy több órát töltöttünk el a párás, forró levegővel teli üvegházban.

-          Hűűűűűű! – hallottam Liam megdöbbenését, ám én nem láttam semmit, mert széles teste eltakart előlem mindent.

-          Mi az? Mi van ott? – kérdeztem izgatottan, mire szembe fordult velem.

-          Szeretném, ha becsuknád a szemed! – szólt gyengéden.

-          Muszáj? – kérdeztem kicsit kelletlenül, mire bólogatni kezdett. – Rendben – adtam meg magam, s szorosan lehunytam szemeimet. Bátran, ám lassan tettem meg az első lépést, Liam pedig folyamatosan segített, hol hátamat támasztotta, hol karomnál fogott meg, közben végig mondta, hogy merre s hány lépést tegyek meg, majd megálltunk. A hideg levegő kellemes borzongást váltott ki belőlem, szívem heves dobogott, nem tudtam, hogy mi vár rám, mikor kinyitom szemeimet.

-          Most már kinyithatod a szemeidet – mondta csendesen, miután eltávolodott tőlem. Fantasztikus volt! Az egész kertet fák vették körül, melyeken sárgás égősor helyezkedett el, az ágakról lampionok lógtak le, a fűben itt-ott világító köveket véltem felfedezni. Liam mosolyogva állt előttem, mögötte egy óriási párna szerűség kapott helyet, ami úgy 3x3 méteres lehetett, körben végig ki volt világítva, rajta színes párnák helyezkedtek el és néhány fehér pokróc. – Hogy tetszik? – tette szét két karját Liam, és körbefordult.

-          Ez csodálatos, gyönyörű, lenyűgöző, lélegzetelállító! – lépkedtem felé kitörő boldogsággal, karjaimat nyaka köré fontam, s számat az övére tapasztottam. Mosolyogva csókolt vissza azonnal, majd arcomat kicsit eltolta magától. – Mi az? – kérdeztem félve.

-          Csak látni akarom azokat a gyönyörű szemeidet – mosolyodott el, mondata teljesen megmelengette szívemet.

-          Mire gondolsz? – kérdeztem, mikor már egy ideje a pokrócokkal betakarva, egymás ölelésében feküdtünk a szabad ég alatt.

-          A csillagok ragyogása sem tudja felülmúlni azt a csillogást, ami a mai napon végig a szemedben volt – fordította arcát felém, miközben kimondta édes szavait. Teljesen zavarba jöttem attól, amit mondott, így arcomat lejjebb hajtottam, abban bízva, hogy így majd nem lát. – Te mire gondolsz? – kérdésére felkaptam a fejem, majd felültem, mire ő is így tett. Felnéztem az égre, s egy ideig azzal foglaltam le magam, hogy a legfényesebb csillagot kerestem, de valahogy nem jött össze…

-          Nem tudom, hogy mivel érdemeltem ki ezt. Nem tudom, hogy mivel érdemeltelek ki Téged – suttogtam el szavaimat nehézkesen, majd lehunytam szemeimet, mire halk kuncogást hallottam magam mellől. Csak hallgattam a hangját és a nevetését, és a hangját annak, ahogy ő hallgatott engem. – Miért? – fordultam felé egész testemmel, mire kérdőn nézett rám. – Amióta beléptél az életembe, valahogy mindent megkönnyítesz nekem. Melletted biztonságban érzem magam. Nem aggódom sem a tegnap, sem a holnap miatt, csak létezem, s lélegzem. Mindent elfelejtek, csak hallgatom a szívverésem, s hallgatom a szívverésed. Érzem, hogy élek… és mindig, amikor elmész… ez megszűnik, mintha én is meghalnék egy kicsit. Mintha minden hűvös lenne, és halott, és már csak a távoli múlt. Miért? Miért vagy ennyire jó? Miért teszed ezt velem? Mivel érdemeltelek ki?

-          Butaságokat beszélsz – hajolt közel hozzám, én pedig egy nagyot nyeltem. Ajkainak közelségétől megremegtem, szaggatottan fújtam ki a levegőt. – Nekem kéne ugyanezeket a kérdéseket feltennem, nem neked – nézett mélyen szemeimbe, majd száját gyengéden enyémre helyezte.