Jelen :)

Kedves Olvasóim!

Fantasztikusak vagytok! Köszönöm azt a sok szeretetet, amit adtok. Hihetetlenül jó érzés.

ÚRISTENEM! Több, mint 3500-szor kattoltatok a blogra! ÚRISTEN! Ez elképesztően SOK számomra. Köszönöm minden egyes emberi (és esetleg nem emberi) lénynek, aki (ha csak véletlen is, de...) rákattolt az oldalra, és legalább beleolvasott egy-egy fejezetbe.

Bocsánatot szeretnék kérni, amiért már nagyon, tényleg nagyon régóta nem hoztam új fejezetet. Mostanában egyáltalán nem alszom ki magamat, és amikor fáradt vagyok, folyamatosan fáj a fejem... iszonyatosan. Nem jönnek a szavak, és a hétköznapi életben sem tudom egyszerűen kifejezni magam. Pocsék egy dolog, de azt hiszem kezdem kipihenni magam, és ma már bele is kezdtem a következő fejezetbe. Reményeim szerint ma éjjel kipihenem magamat, így holnap újult erővel, tiszta elmével és szabadon szárnyaló képzelettel írom meg a részt. :)

Kanalas szép estét mindenkinek!

Millió puszi

8. Talán nem kéne így éreznem...

Liam

Kezeimben tartok kettő kék és öt zöld kártyát. Izgatottan pillantok a velem szemben ülő lányra, kártyalapjaimat magasan szemeim elé rakom, hogy még véletlen se leplezzem le azokat. A lány felpillantott, szemeiben hasonló izgalmat véltem felfedezni. Mélyen szemeimbe nézett, puhán alsó ajkába harapott, majd egy kisebb vigyorral az arcán a köztünk elhelyezkedő pakli felé nyúlt. Csigalassúsággal húzott egy lapot, s óvatosan beillesztette azt a többi közé. Én következtem. Végigfuttattam szemeimet lapjaimon, s egy zöld kártyáért nyúltam. Tökéletes pontossággal helyeztem rá a pakli mellett található különböző kártyákra, széleit egymáshoz igazítottam, majd önelégülten rá pillantottam. Már sorban a harmadikat húzta: nyerésre állok. Ezúttal erősen koncentrált lapjaira, szinte hallottam, ahogy éppen kieszeli, hogyan is kéne legyőznie. Testemben éreztem a szétáradó feszültséget, az izgalmat. Olyan voltam, mint egy kisgyerek, aki éppen nyerni próbál egy kártyajátékban. Talán így is volt. A lány egy őrült vigyorral kémlelte arcomat, majd határozottan lapjaihoz nyúlt. Elöntött a félelem érzése, arcomat kiverte a víz, testem pár pillanat alatt lehűlt. Jó lapjai vannak, jó lapjai vannak! Végem van! – ordítottam kétségbeesetten magamban. Apró kezei könnyedén fogtak rá a lapokra, s egy kecses mozdulattal rakta le az összes kártyáját. Megsemmisítve ültem előtte, reménytelenül kémleltem a kezemben tartott lapokat. Semmi. Nincs semmim! A lány ajkai egy szelíd mosolyra húzódtak, s lenézően, de egyben kedvesen nézett rám. Francba! – kiáltottam fel, s ingerülten dobtam el lapjaimat. Megalázottan bámultam a paklit, majd egy elégedett nevetést hallottam. Rá se hederítettem, karjaimat keresztbe tettem, s

bámultam a kanapé anyagját. Hogy lehet az, hogy legyőzött? Megint elvesztettem! Óriási lúzer vagyok! Gratulálok Liam, ezt megint jól megcsináltad! – szidtam magamat, ám nem tudtam folytatni, mert nyomást éreztem mellkasomon, s éles kuncogást közvetlenül füleim mellett. Egy lökéssel átölelt, a váratlan gesztustól hátraestem, s a lányt is magammal húztam. Nevetése nem halkult, ösztönösen fontam át karjaimat körülötte, szám egy nagy vigyorra húzódott. Haja arcomba hullott, édes illatát mohón szívtam be, kellemes érzéssel töltött el, hogy egész teste enyémen pihen, közvetlen közelsége elfeledtetett velem mindent. Elfelejtettem a megalázottságot, a csalódást, a reménytelenséget. Igaz, ezeket csupán egy játék okozta, de számomra különleges, hogy egy személy mindezt egy pillanat alatt meg tudja szüntetni. Felhőtlen szórakozásunkat a csengő eszeveszett zörgése zavarta meg. Mondjuk úgy, hogy Niall tökéletes lakása nem is volt annyira tökéletes… a csengő zörgött, kattogott, ismeretlen eredetű hangokat adott ki. Érdeklődve pillantottam az ajtó felé, mellkasomat kicsit megemeltem, könnyedén emeltem fel a rajtam fekvő test súlyát. Nem állt senki sem az ajtóban, így elvesztettem érdeklődésemet a dolog iránt. A lány igéző kék szemeibe bámultam, ám tettemet nem viszonozta. Arcán nyugtalanságot véltem felfedezni, majd eszembe jutott, hogy valaki kint vár az ajtó előtt. Hogy lehetek ennyire hülye? Komolyan nem jutott eszembe, hogy azért nem jött be senki sem az ajtón, mert éppen arra vár, hogy beengedjék, bárki is legyen az?! Az utóbbi időben egyre hülyébb leszek… kezdenek elhalni az agysejtjeim. Talán el kellene olvasnom egy könyvet. Óvatosan álltam fel a kanapéról, s az ajtó felé siettem. Így is eléggé megvárattam a vendégünket, nem akartam, hogy esetleg lelépjen. Hirtelen téptem fel a bejárati ajtót, amitől a másik oldalon álló személy majdnem szívrohamot kapott. Rémült arccal nézett rám, pupillái összeszűkültek, majd kissé kitágultak. Száját ellazította, s egy mosolyt varázsolt rá. E mozdulatok során minden beugrott: ajkainak íze, gondoskodó, bájos arca, selymes bőre, parfümjének erőteljes illata. Tétován állt előttem, én pedig csak bámultam rá. Nem láttam már mióta… mióta is? Aznap találkoztam elsőnek Opheliával. Lia! Fejemet rögtön hátra kaptam, óriási zöld szemeket fedeztem fel egy megtört arcon.

Ophelia

Kicsapta az ajtót, én pedig megláttam őt. Ezt a gyönyörű teremtést, akinek az alakja tökéletes, haja finoman omlik vállára, szemei ragyognak, ajkai mosolyra húzódnak. Ahogy álltak ott egymás előtt… a megtestesült tökéletes pár. Úgy éreztem mindennek vége van. Mit is vártam? Ez egy nagyon jó kérdés. Magam sem tudom a választ. Most, hogy élőben is szemügyre vehettem Danielle személyét, tudatosult bennem, hogy mennyire alacsonyan vagyok a mércén hozzá képest. Önbecsülésem pillanatok alatt a nullára zuhant. Liam hátrafordult, s bocsánatkérően nézett rám. Arrébb állt, hogy beengedhesse barátnőjét, aki könnyedén tipegett be karcsú lábain. Szia – dobta oda ezt az egyetlen szót bársonyos hangján. Egyetlen szó, de én majdnem belehaltam. Hogy miért? Elmagyarázom. Tudod milyen az, amikor úgy érzed, hogy jelentéktelen kis semmi vagy máshoz képest? Úgy értem, hogy Te magad vélekedsz úgy a dolgokról, hogy az számodra teljes mértékben kedvezőtlen… én magam romboltam le az önbizalmamat. De mit is kéne éreznem, amikor egy ilyen személy van a társaságomban? Liam máshogy tökéletes, máshogy gyönyörű. Megszoktam, hogy a közelemben van, tudom, hogy hogyan is kell viselkednem vele. Ő tett azért, hogy ne érezzem magamat pocséknak, ha vele vagyok. Sőt, ő építgette önbecsülésem apró tornyát, melyet alig tartott néhány rozoga fal. Ennek most mind annyi… ami porból épült, az porrá lett.

Jelen pillanatban azt kívántam, bárcsak Niall pár pillanaton belül betenné a lábát a lakásba. Mintha Isten meghallgatta volna imámat, a nyitott ajtón belépett ő, a legjobb barátom, a megmentőm. Arcán egy fura grimasz terült szét, ahogy meglátta Daniellet, kérdőn Liamre nézett, de nem akarta kínos helyzetbe hozni barátját, így megpróbált rámosolyogni a lányra több-kevesebb sikerrel. Cipőjéből gyorsan kibújt, s lehajtott fejjel a nappali felé igyekezett, utazótáskájának pántját idegesen szorongatta, majd felpillantott. Szemei őszinte boldogságot tükröztek, táskáját rögtön eldobta, s karjait óriásira kitárta. Nekem sem kellett több, felálltam a kanapéról, s rohanva közelítettem meg várakozó barátomat. Nagy lendülettel érkeztem ölelésébe, éreztem hosszú karjait hátamon, melyek jól megszorongattak. Szorosan bújtam hozzá, ő pedig csak nevetett, édesen nevetett. Nevetett, nem tudom, hogy min, talán rajtam, talán az örömtől, talán attól, hogy újra láthat. Miután elengedett, mélyen szemeimbe nézett, karjával átölelte hátamat, s így vezetett be a szobájába. Úriemberként kinyitotta előttem az ajtót, majd az ágyára mutatott. Hassal huppantam le az ágyára, arcomat takarójának anyagába fúrtam, s mélyen belélegeztem megnyugtató illatát. Nem zavartattam magam. Minek? Hiszen már ismer… tudja, hogy valahogyan így is-úgyis kényelembe helyezném testemet.

-         Lia! – szólt halkan, mire felkaptam a fejemet. – Mit keres itt? – nem kellett bővebben kifejtenie, tudtam, hogy nem Liamre gondol.

-         Nem tudom – ráztam a fejemet. – Csak úgy betoppant…

-         Szóval nem hívta?

-         Liam? – bólintott. – Nem, nem hívta.

-         Akkor honnan tudta, hogy itt van?

-         Gondolom számított rá, hogy nálad fog megszállni, hiszen a többiekkel nem tudna együtt élni.

-         Igazad van… - suttogott továbbra is. – Téged zavar, hogy idejött? – kérdezte fél perc csend után. Nem számítottam erre. Szívem hevesebben dobogott, egy szó sem jött ki a számon. – Lia, elmondhatod. Csak úgy tudok segíteni, ha őszinte vagy hozzám.

-         Mit tudnál tenni, Niall? Most komolyan. Szerintem semmit. Nem a mi dolgunk, hogy Liam mit akar Danielle-el – ültem fel az ágyon.

-         Nem erre gondoltam, Oph – rázta a fejét. – Sokkal inkább arra, hogy neked tudnék segíteni.

-         Hogyan?

-         Melletted vagyok, ha valami baj van – mosolyodott el.

-         Nézzünk valami filmet? – kérdezte tanakodva.

-         Inkább beszélgessünk! Nem akarom a veled töltött időmet ilyenekkel tölteni – mosolyodtam el.

-         Na jó! – csapta össze tenyereit. – Miről beszélgessünk? Az utóbbi 3 órában mindent kibeszéltünk…

-         De azt nem, hogy merre jártál 2 napig. Szóval halljuk!

-         Lia, megmondtam, hogy ez nem a te dolgod! – nevetett rám.

-         Jóóóó, de kíváncsi vagyok! – nyújtottam el a szavakat, s nevetve rávetettem magam.

-         Ne, Lia, kérlek, ne csikizz meg! Úgy sem szeded ki belőlem! – nevetett hangosabban.

-         Azt te csak hiszed! Vigyázz Horan, jön az Ophelia-féle kínzás! – röhögtem fel gúnyosan. Ujjaimmal hihetetlen gyorsasággal jártam be oldalát, amitől jóbarátom rúg-kapálózni kezdett, s próbált lelökni magáról; sikertelenül.

-         Ophelia, kérlek, ne öld meg a vendégünket! – kiabált fel anyukám, mire Niall teljes röhögőgörcsöt kapott.

-         Nincsen semmi baj, anya! Niall csak azért visítozik, mert szerinte így sokkal okosabbnak tűnik! – kiáltottam vissza, mire lentről nagy nevetést hallottam. Szerintem nem volt vicces, csak vissza akartam vágni az alattam fekvő srácnak, aki immáron nem nevetett. Szúrós szemekkel nézett rám, tekintete égette arcomat. Ha szemekkel ölni lehetne…

-         Fuss! – szólt mély hangján. Nem kellett többször mondania. Kicsaptam az ajtót, és sprintelni kezdtem a lépcsőn, hallottam lépteit a hátam mögül. Végigfutottam a konyhán, ahol anya megdorgált, hogy mégis mit képzelek magamról, és ne szaladgáljak a házban. Türelmetlenül végighallgattam, s amint lehetett, futottam tovább. Niallnek is keresztül kellett jönnie a konyhán, szépen lassan elsétált a vacsorát főző anyukám mellett, beleszagolt a levesbe, megdicsérte az illatát, majd kiérve a helységből, gyorsan utánam eredt. Átszaladtam a nappalin, s a bejárati ajtó felé igyekeztem. Hirtelen csaptam ki, gyorsan a hátam mögé pillantottam, majd nagy lendülettel kiestem az ajtón. Sajnos a dolog nem úgy sült el, ahogy terveztem, mert szépen nekiestem egy mellkasnak, majd az egész testet felborítottam. Mivel az ismeretlen személybe kapaszkodtam, legurultunk a bejárati ajtó előtt elhelyezkedő pár lépcsőfokon, majd a járdán ugyanígy megtettünk még pár métert. Elszédülve ültem fel a hideg, nedves aszfalton, majd a személy felé néztem. Liam teste terült szét mellettem, pólója és nadrágja saras és kavicsos lett, ezen kívül semmi felületi sérülést nem láttam rajta. Ki is tört volna belőlem a nevetés, ha Liam megmozdult volna… de nem tette. Gyorsan fölé hajoltam, arcáról letöröltem a nedves földdarabkákat, majd próbáltam „felébreszteni”. Lassan nyitotta ki szemeit, felült, s csodálkozva nézett rám.

-         Az előbb még ott álltam – mutatott értetlenül az ajtóra.

-         Sajnálom! Nem akartalak így fellökni. De azért jól vagy?

-         Fizikailag jól vagyok – pillantott fel rám.

Fizikailag jól van. Tehát lelkileg nem? Vagy ezzel most mire akart célozni? – gondolkoztam magamban, miközben felsegítettem, s bekísértem a biztonságot nyújtó házba. Niall a segítségemre sietett, mikor látta, hogy Liam nem boldogul a saját lábán. Iszonyatosan elszégyelltem magam… zavarban voltam a helyzet miatt. Nagyon csúnyán elborultunk, ráadásul segíteni sem tudtam neki. Na szépek vagyunk! Ezelőtt még sosem történt ehhez hasonló, így nem tudtam, hogy miként kezeljem ezt a helyzetet. Szemeimet végig a padlóra szegeztem: így láttam a legjobbnak. Édesanyám kötelességtudóan megvizsgálta Liam lábát – nem mintha sokat értene hozzá -, s megállapította, hogy nincs nagyobb baja, csupán rosszul eshetett rá. Pár perc múlva már a szobámban ücsörögtünk, Niall valahol odalent járkált a házban, így ketten maradtunk az emeleten. Zavartan ültem le mellé az ágyra, kezemben egy vastag gézköteg helyezkedett el, melyre sebbenzint öntöttem. Furcsán nézett rám, majd aggódva megszólalt.

-         Mit akarsz csinálni?

-         Lefertőtlenítem a sebedet.

-         Fájni fog? – kérdezett gyorsan.

-         Add ide a kezed! – utasítottam kedvesen, tenyeremet felé nyújtottam.

-         Előbb válaszolj! Fájni fog?

-         Liam! Nyugi már! Nem fogsz belehalni… - nevettem el magam gyerekes reakcióján, mire tétován tenyerembe helyezte kézfejét. Óvatosan indítottam el a seb felé a gézt, már majdnem hozzáért a sérült felülethez, mire elkapta onnan kezét. Rosszallóan néztem rá, mire rémült arccal bámult szemeimbe. – Nem fog fájni! Ígérem – szóltam annyira nyugodt, bíztató és kedves hangon, amennyire abban a helyzetben azt kivitelezni tudtam.

-         Nem akarom, hogy megcsináld. Jól van ez így is, nem lesz semmi bajom – rázta a fejét.

-         Ezt nem mondod komolyan?! Liam, add már ide a kezed! Légy férfi, és tűrd el, ha fáj! – ültem teljesen mellé, kezét erőteljesen magam felé húztam, tenyerét védekezően lefelé fordította.

-         De nem kell! – vitatkozott tovább.

-         Fordítsd fel a tenyered, Liam! – szóltam rá, mint egy anya a gyermekére. Csodák csodájára engedelmeskedett, arcát elfordította, ajkait összeszorította. Arcomra győztes mosoly ült ki, a gézt óvatosan érintettem az érzékeny területre, s finoman kitisztítottam azt.

-         Ez nem fáj – fordult felém meglepetten.

-         A másikat is – engedtem el bal kezét. Bátran kezembe nyomta jobb tenyerét, mire elhúztam a számat. Sokkal mélyebbek voltak rajta a sérülések. Kezét ölembe eresztettem, s mellőlem egy új gézköteget vettem, melyre nagyobb mennyiségű sebbenzint öntöttem. Gondosan visszatekertem a szer üvegének kupakját, majd újra kezeim közé vettem tenyerét. Aggódva néztem Liam arcát, aki elmélkedve bámult maga elé. Gondoltam fájni fog neki, így addig akartam megcsinálni, amíg nem figyel oda. Gyorsan sebére tapasztottam a gézlapokat, mire a „betegem” hangosan felszisszent. Lendületes mozdulatokkal törölgettem a seb környékét, siettem. Így is eléggé kellemetlenül éreztem magam, most meg még kínzom is…

-         Hol van már Niall? – kérdezte, miután végeztem a kezeléssel.

-         Szerintem leragadt a konyhában, vagy beült a nappaliba filmet nézni.

-         Jaj már! Miért nem tud egyetlen egyszer nem a hasára gondolni? – emelte meg a hangját.

-         Valami baj van, Liam? – kérdeztem óvatosan, mire arca kicsit megpuhult. Nem felelt. – Elmondhatod nekem is. Talán tudok segíteni.

-         Szakítottam vele – nyögte ki gyorsan. Meglepődtem. Azt hittem, hogy rendbe fogják hozni a dolgokat, és újra boldogok lesznek együtt. Tévedtem. Együtt éreztem vele, a hír engem is letört. Mindig könnyen át tudom venni az emberek érzéseit. De azt hiszem ott mélyen legbelül egy kicsit örültem is neki…

-         Sajnálom – haraptam el a szó végét. Erőt vettem magamon, s megpróbáltam visszatérni a jelenbe. – Igazán jó párt alkotta…

-         Ne! Kérlek, ezt ne! – szakított félbe.

-         Bocsánat, én… nem tudom, hogy ilyenkor mit is kéne mondanom, vagy tennem – vallottam be.

-         Éppen elég az, hogy nem vagyok egyedül – nézett rám hálásan.

-         És… mit szeretnél most csinálni? – kérdeztem tőle egy kisebb szünet után.

-         Nem tudom. Legszívesebben elmennék bulizni, de úgy látszik, most nem vagyok olyan állapotban, hogy ezt meg is tudjam valósítani – nézett végig magán.

-         Igen, az én hibám. Bocsáss meg – krákogtam szégyenemben. Érdeklődve kémlelte arcomat, én pedig minden felé tekintgettem, csak őrá nem.

-         Mi a baj? – szegezte nekem a kérdését.

-         Tessék?

-         Azt kérdeztem, hogy mi a baj.

-         Uhm, semmi, csak… gondolkoztam – füllentettem. Liam felült, lábait kényelmesen elnyújtotta, s testével felém fordult.

-         Min gondolkozol? Avass be, kérlek! – remek! Akkor most ki kéne találnom valamit. Sosincs jó vége, ha nem mond igazat az ember. Beleestem a saját csapdámba. – Mit érzel most? – erre a kérdésre felfigyeltem.

-         Ezt hogy érted?

-         Mindenhogy! Mit érzel?

-         Mivel kapcsolatban?

-         Mindennel! Ezzel az egésszel – adott egy újabb tág értelmű választ. Gondolkodóba estem. Még magamnak sem tettem fel a kérdést: mit érzek? Aztán egymás után jutottak eszembe a dolgok…

-         Sajnálom, hogy szakítottatok… tényleg, igazán sajnálom! De azt hiszem, örülök is neki. Talán nem kéne így éreznem. Egyáltalán nem pozitív, ha valaki más boldogságának a végét akarja. Nem tudom, hogy te hogy vagy vele, de én kifejezetten azt érzem, hogy különleges kötelék van közöttünk. Legalábbis az én részemről ez így van, arról fogalmam sincs, hogy te hogyan viszonyulsz hozzám. Tudod… még sosem nyíltam meg ennyire senkinek, mint neked, és ez valami teljesen más, mint amihez hozzászoktam. Amikor aznap elmentem Niall lakására, és találkoztam veled… azóta valami gyökerestül megváltozott. Talán én magam teljes egészében. Úgy érzem, hogy te törődsz velem úgy, ahogy Cain nem tette. Persze mások is törődnek velem, de nem olyan módón, ahogyan te. Egy teljesen új világot nyitottál meg előttem, egy olyan világot, amiről elképzelni sem tudtam volna, hogy létezik. Amikor Cainnel együtt voltunk, azt hittem ez a tökéletes élet. Azonban te megmutattad, hogy ennél sokkal szebb lehet minden… Talán rájöttem, hogy sokkal jobbat érdemlek nála, s nem is szabad sírnom utána. Segítettél nekem, ó, de még mennyit! Egy részem úgy gondolja, hogy a bátyám vagy, egy részem úgy, hogy az egyik legkedvesebb barátom, s igen, bevallom, egy részem kezd beléd szeretni.

7. Két nap...

Ophelia

Nem bírtam megszólalni. Kezem elkezdett remegni, jobban rászorítottam telefonomra. Imádkozva néztem szét a környékemen: Istenem, kérlek, legyen valami, amibe meg tudok kapaszkodni! Úgy éreztem mindjárt összeesem. De nem. Az elviselhetetlen fájdalom nem hatott ki testemre, csak lelkemre, de azt tépte, marcangolta, bekebelezte. Szívem olyan sebességgel dobogott, amilyet még sohasem tapasztaltam ezelőtt. Dermedten ültem, csupán kezeim jelezték, hogy élek, szemhéjaimat nehezen vettem rá a mozgásra; mit sem ért ilyenkor az emberi reflexfolyamat. Elfelejtettem lélegezni, nyelni és pislogni. Egy ideig dermesztő hidegséget éreztem, mintha egy kőszobor lennék, ám a történtek keltette érzések hamar megtapasztaltatták velem, hogy milyen érzés, amikor lángol az ember teste. Mintha üvegszilánkok borítanák be torkom felületét, úgy fájt a nyelés. Nem is próbálkoztam vele. Lelkemben kitört a harmadik világháború, egyik pocsék érzés harcolt a még pocsékabbal.

Lehet az ember boldog? Lehetek én boldog? Voltam én valaha boldog? – tettem fel magamnak a kérdést. Talán – válaszoltam az ember számára leg-kielégítetlenebb szóval.

Szemeimet gyorsan a telefon kijelzőjére kaptam, s láttam, hogy Liam még mindig a vonalban van. A másodpercek teltek, s én csak hallgattam. Hallgattam a vonal túlsó végén egy fiú aggódó szavait. Talán nem a megfelelő személlyel „beszélek”. Megszakítottam a hívást.

Könnyháló lepte el szemeimet, szaggatott mozgással kikerestem Niall számát, s tárcsázni kezdtem. Kicsöng egyszer. Kicsöng kétszer. Pittyegés. Remek, nem akar velem beszélni. Megértem, hiszen én is undorodom saját magamtól. Ő a legjobb barátom. Nem szokott csak úgy elmenni. Talán megváltozott. Nem figyeltem oda rá, teljesen elfoglaltak saját problémáim, s e gondok megoldását rá akartam hárítani. Késő.

Megint késő, vár a döbbenet. Vigyázz, semmi sem mindegy! Amíg lehet, addig változz, fáj, de bűneidre ébredj! – jutott eszembe egy dalszöveg.

Nem! Nem szabad kiborulnom! – szóltam magamra. Tartanom kell magamat, Am már úton van. Nem szabad, hogy zokogva lásson meg, nem szabad, hogy az én problémámmal kellen foglalkozni az övé helyett. Önzőség lenne. Niall esetéből megtanultam: figyelnem kell másokra! Magamnak kell megoldanom, ha bajom van! Többé már nem támaszkodhatok senkire.

Egy mély levegőt vettem, mely bántotta a tüdőmet, s kezeimet megtámasztottam magam mellett. Szemeimet lehunytam, s próbáltam erőt gyűjteni: felálltam.

Zaklatottan ültem a sötétségben. A délután folyamán átgondoltam mindent. Arra jutottam, hogy erős maradok, hogy nem eresztem rá a külvilágra lelkem pitbulljait. Mondjuk úgy, hogy leplezem, ha problémám van. Talán nem a legmegfelelőbb, amit teszek, de érzem, ez kell most ahhoz, hogy minden rendbe jöjjön. Az első lépést meg is tettem ennek érdekében: barátnőm előtt több-kevesebb sikerrel eltitkoltam a történteket.

Most itt ülök a fagyos, sötét szobában, s arra fordítom a kicsit sem értékes időmet, hogy megerősítsem önmagam. Elképzelem, hogy egész testemet körülveszi egy fehéres-kék színű izzó burok, amely nem engedi ki a rosszat. A vékony falú burkot egyre csak erősítem, és erősítem. Reményeim szerint ez megvédi a külvilágot a bennem zajló harcoktól.

Éreztem, hogy valaki néz engem, ezért rá kellett venni szemeimet, hogy felfedjék az alakot. Várjunk csak… valaki néz?! Ijedten nyitottam ki szemeimet, s Liam megviselt arca fogadott. Megtorpantam: el is felejtettem mennyire tökéletes arca van. Jelenléte valamit megmozgatott bennem, talán az öröm visszafojtott érzése bujkált bennem, valahol nagyon mélyen. Gyönyörű vonásaira összpontosítottam, de enyhe világosságot véltem felfedezni körülöttem, ami váratlanul érte szemeimet. Arcomra megpróbáltam mosolyt varázsolni, s felültem az ágyamban. Az ágyamban? Világosban? Nagyon nem stimmelt valami. Este a télikertemben gyakoroltam kontrollálni érzéseimet, onnan nem jöttem ki. Nem emlékszem olyanra, hogy befekszem az ágyamba és elalszok…

-         Jól vagy? Tegnap nem vetted fel a telefont – szólt megtörve Liam.

-         Uhm, bocsánat, csak lemerült a telefonom – lódítottam, hogy ne fedjem fel magam. – Miért vagy itt? – kérdeztem egy hamis mosoly keretében.

-         Aggódtam érted, tegnap elég zaklatottnak tűntél…

-         Jól vagyok – vágtam rá rögtön. Úgy látszott, hogy nem hiszi el, ezért egy jelentőségteljes pillantást vetettem rá. – Jól vagyok! – hangsúlyoztam ezt a két szót.

-         Kérlek, Lia, ne akard elhitetni velem, hogy minden rendben! Ez talán másnál bejön, de nálam nem igazán.

-         De én jól vagyok! Tényleg! – vittem fel hangomat.

-         Kérlek! – nézett rám reménykedve. Elmosolyodtam, s nemet intettem a fejemmel. Hirtelen elkapta csuklómat, magához húzta azt, s arcához simította kézfejemet. – Nem hiszek neked.

-         Ez már a te magánügyed – rántottam vállat nemtörődöm stílusban, gyorsan kikászálódtam az ágyból, s rögtön a télikertembe mentem. 

Ez alkalommal nem ültem le a kanapémra, hanem könnyedén elhaladtam mellette, és megálltam az üvegszoba legvégében az ablak előtt. Mereven bámultam ki, s megállapítottam, hogy még csak hajnal van: szürkeség lepte be a kertet. Ahogyan ott álltam, erősnek éreztem magam, erősebbnek, mint valaha! Jó érzéssel töltött el, hogy a tervem eddig sikeresnek bizonyul. Hallottam Liam lépteit magam mögött, de nem fordultam meg, tudtam, hogy ő az.

-         Miért csinálod ezt? – zavart fel értelmetlen bámulásomból.

-         Mit? – nem néztem rá.

-         Ezt az egészet! Olyan, mintha egy burok védene, és nem engedné ki a valódi énedet! Miért? Miért teszed ezt? – hogy mi? Ennyire átlátható lenne a tervem? Elbizonytalanodva néztem rá, testtartása feszültségről árulkodott, arca felháborodottságot tükrözött.

Nem válaszoltam. Fuccsba mentem, megint. Eddig tartott a nagy „erős vagyok” dolog. Azt hiszem még én magam sem hittem el, hogy képes vagyok végbe vinni elhatározásomat. Liam pillanatok alatt belém látott: látta, hogy összetörtem, látta, hogy szenvedek, látta, hogy mi volt a tervem. Látott mindent. Nem magyarázkodtam. Nem szóltam egy szót sem, nem ért volna semmit. Egy kicsit kétségbe estem, mert újra érezni kezdtem azt a szívszaggató érzést, ami annyira kínzott tegnap. Most mi lesz? – kérdeztem magamtól kétségbeesetten.

-         Veled vagyok – mondta, mintha meghallotta volna kérdésem.

-         You’re a little late, I’m already torn – suttogtam halkan. Hirtelen két meleg kart éreztem körém fonódni, majd egy mellkas tapadt szorosan az enyémhez, kezeimmel automatikusan öleltem az előttem álló fiút.

Éreztem, hogy lábaim gyengülni kezdenek, s ő egyre erősebben tart engem, majd végtagjaim teljesen felmondták a szolgálatot, s már állni sem tudtam. Liam úgy emelt fel a talajról, hogy azt szinte észre sem vettem, átkaroltam nyakát, s próbáltam nem elbőgni magamat. Biztonságban éreztem magam az ölében, nem akartam, hogy elengedjen, így erősen szorítottam magamhoz. Úgy tett, ahogy szerettem volna: nem engedett el. Velem együtt ült le a kanapéra, s egyre közelebb húzott magához. Fenekemmel kényelmesen elhelyezkedtem combjain, lábszáramat a kanapén pihentettem, s hagytam magam elveszni ölelésében. Hagytam, hogy a testi és lelki kapcsolat által nyújtott kellemes érzés a végsőkig versenyezzen a feltörekvő fájdalommal. Az ellentétek harca dúlt bennem, s a külvilágom mit sem tapasztalt ebből. Liam közelsége egyértelműen segített feldolgozni mindezt.

Pár órával később már nem kellett azon küszködnöm, hogy magamban tartsam érzelmeimet, hiszen már mindet kiadtam magamból. Körübelül egy órával ezelőtt könnyeim áztatták arcomat, Liam pedig egy pillanatra sem tágított mellőlem. Elkapta a szememből kigördülő vízcseppeket, hátamat finoman simogatta, búgó hangjával bezengte a szobát. Mondhatni, az egész hajnalt átsírtam… de ez zavart most a legkevésbé Rájöttem, hogy oltári nagy hülyeséget csináltam. Megint mindent én rontok el. Úgy látszik nem nekem való ez a játék: az élet.

Éreztem, hogy valami rezeg mellettem. Bátortalanul nyúltam bele az alvó fiú nadrágzsebébe, s óvatosan kihúztam onnan a készüléket. Képernyőjére pillantottam, melyen bíztató dolgot vettem észre: Niall hívta. Elfogadtam a hívást, s fülemhez tartottam a telefont. Nem szóltam bele, de szerencsére nem is volt rá szükség, mert az eltűnt barátom rögtön hadarni kezdett. Olyasmit mondott, hogy:

-         Szia, Liam! Végre elértelek, azt hittem már sosem veszed fel! Figyelj, sok dolgot meg kéne beszélnünk! Először is, bocsánat, hogy csak úgy szó nélkül leléptem… meg volt rá az okom, hidd el! Másodszor, szólj Zaynnek, hogy reagáljon valamit a hívásaimra, mert tényleg fontos lenne. Mondd meg Harrynek és Louisnak, hogy holnap este jöjjenek át hozzám, vagyis hozzánk, Zaynt majd én elintézem! És kérlek, kérlek, mondd, hogy Ophelia jól van! – olyan jó volt hallani a hangját! Mintha már évek óta nem beszéltem volna vele…

-         Jól vagyok - nyögtem halkan.

-         Lia? – kérdezte meglepetten.

-         Én vagyok az – suttogtam.

-         De örülök, hogy hallak, Istenem! Biztosan jól vagy?

-         Niall, hová tűntél? Miért mentél el? – kérdeztem visszafojtva sírásomat.

-         Úton vagyok Londonba. Ne félj, jól vagyok!

-         Miért nem szóltál, hogy elmész?

-         Én… sajnálom. Engem is váratlanul ért, hogy el kellett mennem. Nagyon sürgős volt! Haragszol? – hangjából kivettem, hogy bűntudata van. Kigördült egy könnycseppem, s keservesen felnevettem kérdésén.

-         Dehogy haragszom, Niall! Azt hittem megharagudtál rám, és miattam mentél el. Azt hittem, hogy hallani sem akarsz rólam. Azt hittem, hogy örökre elveszítettelek…

-         Mégis hogyan jutott eszedbe ilyesmi? Te komolyan képes voltál ezt bemesélni magadnak? – emelte fel a hangját, én pedig újra felnevettem. Erre Liam is felfigyelt, óvatosan felült, s érdeklődve figyelte, hogy mit csinálok.

-         Sajnálom!

-         Lia, amint hazaérek, beugrom hozzád, jó?

-         Inkább én megyek el hozzátok! Liam úgyis velem van – ajánlottam fel neki.

-         Tökéletes! Várjunk csak! Liam nálatok van? – itt felnevetett.

-         Az utóbbi időben sokszor van itt – néztem rá szégyenlősen az említett fiúra, aki álmosan mosolygott jókedvem láttán.

-         Örülök, hogy ilyen hamar megkedveltétek egymást! De hogy ennyire?! – nevetett tovább.

-         Niall, állj már le! – nevettem fel én is.

-         Bocsánat Lia, de most le kell tennem. Akkor majd nálunk találkozunk! Sietek! – nyomta ki a telefont. Egy igazi boldog mosollyal emeltem el fülemtől a telefont, s a mellettem fekvő fiú felé tartottam.

-         Felvettem, remélem nem bánod… - néztem rá félénken, mire megrázta a fejét, ezzel jelezve, hogy semmi baj.

-         Niall volt az, ugye? – bólintottam. – Na és hová tűnt? – kérdezte érdeklődve.

-         Azt mondta, hogy majd mindent elmagyaráz, ha hazaér. Ja, és azt mondta, hogy szólj Harrynek és Louisnak, hogy holnap este nálatok találkozzatok, Zaynt meg fenékbe kell billentened, hogy reagáljon a telefonhívásaira – kuncogtam, mire szélesen elmosolyodott.

-         Akkor most tényleg minden rendben van? – kérdezte reménytől csillogó szemekkel.

-         Igen, tényleg minden rendben van – mosolyogtam rá.

-         Tényleg kimondtam, hogy minden rendben van? A mai és a tegnapi nap után kimondtam?

-         Igen, kimondtam!

-         És őszintén mondtam ki?

-         Teljes mértékben!

-         Boldog vagyok most?

-         Amennyire csak lehet!

-         Szerencsésnek érzem magam?

-         De még mennyire! – beszélgettem önmagammal.

Két nap… két nap, és mennyi minden történt! Boldog voltam, mérhetetlenül boldog. S aztán azt vettem észre, hogy az életem szilánkokra tört, s ott hever a padlón. Sokkal később egy telefonhívás, néhány mondat, rengeteg őszinte szó mindent megváltoztatott. A szilánkok hirtelen újra egy gyönyörű kristályvázát formáltak, s újra boldog lettem.

Két nap… két nap alatt mennyi mindent tanulhat az ember! Megtanultam, hogy oda kell figyelnem másokra, megtanultam, hogy nem szabad magamba fojtanom az érzéseimet, megtanultam, hogy meg kell bíznom a barátaimban. Megtanultam, hogy szerencsés vagyok, amiért ilyen tökéletes életet élhetek.

Két nap… erre a két napra mindig emlékezni fogok.

Sajnálom, hogy ilyen későn hoztam az újat, de rengeteg dolgom volt. Remélem nem haragszotok! És azt is remélem, hogy elnyerte tetszéseteket a mai rész.:)

6. Nem, nem, nem, nem!

Ophelia

Éreztem, hogy valaki kellemesen simogatja a combomat, így hát lassan kinyitottam szemeimet: anyukám ült az ágyam szélén, arcán egy szeretetteljes mosollyal.

-         Jó reggelt, Csipkerózsika! – kuncogott fel. – Sajnálom, hogy felébresztettelek, de már délután 3 óra van, és gondoltam nem akarod az egész napot ágyban tölteni – nézett rám kedvesen.

-         Semmi baj, anyu. Köszi, hogy felébresztettél. Komolyan 3 óra van? – ültem fel meglepődve, mire csak bólintott egyet. – Sohasem gondoltam volna, hogy tudok ennyit aludni.

-         Legalább kipihented magad. Későn feküdtél le? – kérdezte érdeklődve.

-         Khm… igen, elég későn.

-         Talán vendéged volt? – nézett rám rosszallóan, mire zavartan pislogtam párat. Éreztem, hogy testem teli van energiával, kár, hogy szellemileg le voltam lassulva, s nem tudtam rögtönözni valamit.

-         Mondhatni… - hebegtem, mire édesanyám felnevetett. – Nem is vagy mérges?

-         Dehogy vagyok! Azért remélem védekeztetek! – nevetett tovább.

-         Anyu! Semmi ilyesmi nem történt! – mondtam kicsit hangosabban, mire tovább kuncogott, s az ajtó felé indult.

-         Ezt nem magyarázod ki, kislányom! – nevetett fennhangon.

-         Anya, nem történt semmi! Anya! – ordítottam utána kiakadva.

Nem kaptam választ. Frankó. Most biztosan azt hiszi, hogy összefeküdtem valakivel, mikor nemrég szakítottam Cainnel. Hogy hiheti ezt? Hiszen ismer, és tudja, hogy sosem ment könnyen az ismerkedés. Főleg nem a testi kapcsolat kiépítése… Nem hiszem el! És ha eljár a szája édesapámnak és a bátyámnak? Ajjajj… bele sem merek gondolni. Ezt még meg kell beszélnem anyával, nem élhet ezzel a tudattal, ó nem! Nem adom meg neki ezt a gyönyört!

Elhatározásom után frissen pattantam ki az ágyból, s rögtön szokásos mozdulatsoraimat vittem végbe: leakasztottam a fürdőköpenyemet a szekrényemről, felvettem, s télikertembe indultam. Beléptem az ajtón, s megrögzötten a kanapé felé vettem az irányt. Ám mielőtt leültem volna rá, megtorpantam. Emlékek. Eszembe jutottak azok a dolgok, amik eddig meg sem fordultak a fejemben. Kezemmel végigsimítottam a puha fehér anyagot, s óvatosan ültem le rá. Szemeimet lehunytam, s láttam magam előtt Liamet, újra éreztem bőrömön érintését, testének melegét, arcomon leheletét, hallottam szívének vad zakatolását, láttam tökéletes arcát. Talán nem kellett volna ilyen közel kerülnünk egymáshoz. Talán így volt helyes.

Egész idő alatt olyan érzéseket tapasztaltam, amelyeket eddig még soha. Liam érzelemhullámait nem is érzékeltem: túlságosan lekötött saját tombolásom. Végre úgy éreztem, hogy tényleg szeretnek, és bármennyire is önzetlen vagyok, ebből most nem akartam engedni. Akartam, hogy szeressenek!

Liam körübelül hajnali 4-5 között mehetett haza, miután elaludtam ölében, s ő kötelességtudóan ágyamba vitt. Elköszönésképpen csak megsimította kezemet, és ez a gyengéd érintés nekem sokkal többet jelentett, mintha megölelt volna.

Miután visszatértem a jelenbe, eszembe jutott a ma reggel, vagyis délután történt dolog: anya félreértése. Teljesen zavarba jöttem már csak a gondolattól is, arcomat eltakartam, pedig senki elől sem kellett volna rejtegetnem. Mély levegőt vettem, s felálltam eddigi ülőhelyemről, majd lecsoszogtam a konyhába, ahol anya valakivel fontos telefonbeszélgetést folytatott. Kezemmel intettem neki, hogy figyeljen rám, de ő feltartotta mutatóujját, ezzel azt jelezve, hogy várjak, majd kiment a nappaliba. Tisztázni akartam vele, hogy mi történt, de úgy látszik, hogy erre nem fog hamar sor kerülni. Ha anya telefonál, akkor úgy másfél órára eltűnik a mobiljával. Remek. Anyán kívül senki sincs itthon, s most, hogy ő elfoglalt, magányra vagyok ítélve az elkövetkezendő pár órára. Lustán ültem le a konyhában elhelyezkedő székek egyikére, de rögtön fel is álltam onnan: telefonom keresésére indultam. Felbaktattam az emeletre, s szobám éjjeliszekrényén találtam meg fekete blackberrymet. Érdeklődve figyeltem a kijelzőjét, mely a megfelelő módon jelezte, hogy kaptam 2 sms-t. Az egyik Ameliától jött, miszerint majd hívjam fel, hogyha felébredtem, a másik pedig Liamtől. Izgatottan nyitottam meg az üzenetet, amelyben az állt, hogy sürgősen beszélnünk kell. Két sürgős eset, melyiket kéne választanom? Az eszem azt súgta, hogy hívjam fel Am-et, a szívem pedig nem meglepően azt, hogy azonnal tárcsázzam Liam számát. Pár percig hezitáltam, majd hívni kezdtem legjobb barátnőmet. Egy kis idő alatt rájöttem, hogy nem hagyhatom cserben őt, hiszen számít rám.

-         Lia, végre, hogy felhívtál! Mit csináltál eddig? – kérdezte kicsit haragosan barátnőm.

-         Sajnálom, még csak most ébredtem. Tegnap itt volt Liam, és sokáig fentm…

-         Úristen, na ne! – visított a telefonba. Micsoda gyors hangulatváltozás. – Mi történt? Ugye nem feküdtél le vele?! Tudtommal még nem szakított a barátnőjével, és az úgy nem tisztességes – kezdett el hadarni.

-         Am, nyugi! Majd elmesélem mi volt, de most sokkal fontosabb az, hogy veled mi történt! Megoldódott minden?

-         Nem tudnánk inkább találkozni? Szeretném személyesen megbeszélni veled ezt – hangja teljesen kétségbe ejtett, valami nagyobb baj történhetett.

-         Átjössz?

-         Indulok! – csapta le a telefont.

Bevallom, nagyon berezeltem barátnőm sietségén. Vajon mi történhetett? Kétségekkel, töprengve tárcsáztam Liam számát, aki szinte az elő csengésre felvette a telefont.

-         Szia, felkeltél?

-         Amint hallod, igen – nevettem fel, de nem nevetett velem együtt. – Mi történt? – fordítottam komolyra a szót.

-         Niall-ről van szó…

-         Ugye nem esett semmi baja? Mondd, hogy nincs semmi baja! Ha valami történt vele, én kinyírom magam! – kaptam kisebb szívrohamot.

-         Semmi szükség rá – nevetett fel fájdalmasan.

-         Liam, mi történt?

-         Hát, tudod… Hogyan is mondjam?!

-         Csak nyögd ki! – kiáltottam rá.

-         Jólvan, jólvan. Niall nincs itt.

-         Mi? Hogy érted, hogy nincs itt? – akadtam ki.

-         Elment.

Letaglóztam. Teljesen kikapcsolt az agyam.

Hová ment és miért? Egyáltalán miért ment el? Miért nem szólt? Miért nem hívott fel? Istenem, de balek vagyok! Én nem kerestem őt! Hogy mehetett ki a fejemből a legjobb barátom? Istenem, mit tettem?! Talán most veszítettem el a számomra egyik legfontosabb embert… Szörnyű vagyok! Nem, nem, nem, nem! Ez nem lehet! Nem mehetett el! Miért? Miért vagyok ilyen ócska, semmirekellő, pocsék ember?

Lányok, ez egy kicsit rövid lett, de ezt a fejezetet kettő részben írom meg, mert így sokkal könnyebben lehet kezelni a dolgot. Remélem tetszett!

Millió ölelés xxxx

Köszönet :)

Sziasztok lányok!

Most nem részt hoztam, hanem egy kis beszámoló féleséget, amelyben kifejtem véleményemet.
IMÁDLAK TITEKET! Elképesztőek vagytok! Amikor hazajöttem, és elolvastam a kommenteket, borzasztóan boldog lettem. Nem is tudjátok mennyit jelent ez nekem. Az egééész napomat feldobtátok, az egészet! Talán életemben most először azt érzem, hogy valamit tényleg jól csinálok, valamit, amivel örömet szerzek másoknak és önmagamnak is. Kedves olvasóim, boldoggá akarlak tenni titeket! :D Éppen ezért elszántam magam, hogy még ma megírom a következő fejezetet, és fel is rakom azt.

Millió ölelés: Csengi

5. Érzelmek hatása alatt

Ophelia

Csak álltam ott mozdulatlanul, és azt bámultam, ahogy ő bámul. Ha egy teljesen idegen ezt látná, azt hinné, hogy valami bajunk van: senki sem szokott ennyi ideig egy helyben állni, és nézni a másikat. Mondjuk én mindig is azt állítottam, hogy a mimikákból, a testlejtésekből és néhány pillantásból sokkal többet megtudhatunk, mintha csak beszélgetnénk. Füleim fokozatosan egyre hangosabb zajokat észleltek, végül mindent tisztán hallottam. Cher Lloydtól a Want U Back szólt a hifimből, hallottam, hogy a szám a végéhez érkezik. Ez volt az utolsó dal a CD-men, amin a kedvenc számaim kaptak helyet. Síri csend uralkodott a télikertemben, a szobámban, sőt, az egész házban. Pár pillanat múlva egy kisebb nevetőgörcs tört rám: nevetnem kellett, nem tudom, hogy miért, csak kellett, én pedig kiengedtem. Éreztem Liam tekintetét rajtam, ami egészen eddig nem zavart, de most baromira el kezdett idegesíteni. Vállaim erősen rázkódtak a nevetéstől, izmaim kissé elernyedtek, megmozdítottam földhöz ragadt talpaimat, s közelebb léptem hozzá. Könnyezve néztem fel rá, mire ő egy értetlen vigyorral viszonozta tekintetemet. Tenyereimet mellkasára tapasztottam, s gyengén hátrébb löktem, mivel ki akartam szabadulni arról a kis helyről. Mélyeket lélegezve siettem az ágyam felé, majd hassal ráugrottam puha ágyneműmre. Arcomat kedvenc párnámba fúrtam, majd - továbbra is arcomhoz szorítva a párnát- átfordultam a hátamra. Mélyeket lélegeztem az anyagba, melynek olyan illata volt, mint a bátyámnak. Pár másodperc múlva lépteket hallottam, majd éreztem, hogy az ágy besüpped mellettem.

-         Megnézhetem azt a szobát? – kérdezte érdeklődve. – Már ha lehet annak nevezni… - mormogta orra alatt.

-         Nem! – ültem fel hirtelen, s valószínűleg rémült arccal nézhettem rá, mert elnevette magát.

-         Jó-jó-jó-jóó! Nyugi, nem megyek be.

-         Sajnálom, de senkit sem szoktam beengedni oda – közöltem vele tényszerűen.

-         Ehhez képest pár napja még te ajánlottad fel, hogy nézzek be oda – húzta fel egyik szemöldökét.

-         Na ne! Komolyan? – válaszul bólintott egyet. – Várjunk csak, egyáltalán mikor voltál te a szobámban? –  ki ő, talán Edward Cullen, hogy esténként leselkedik utánam, vagy mi?

-         Hazakísértelek Nialltől…

-         A francba, tényleg! – szakítottam félbe, mert eszembe jutott minden. Fogaimat erősen összeszorítottam Cain emlékétől. Liam csak hallgatott, biztos tudta, hogy rossz témánál vagyunk. Nem akartam, hogy kellemetlenül érezze magát, ezért egy mosolyt próbáltam erőltetni ajkaimra, s egyenesen szemeibe pillantottam, melyek furcsán csillogtak.

-         Sajnálom, én nem akartam, hogy rosszu…

-         Ne kérj már bocsánatot emiatt! – rivalltam rá.

-         Bocsánat! – nézett rám szórakozottan, arcára egy fájdalmas mosoly ült.

-         Ha még egyszer bocsánatot mersz kérni, vagy sajnálkozásodat akarnád kinyilvánítani, esküszöm, én élve megnyúzlak! – néztem rá szigorúan.

-         Hú, komolynak hangzik. Azt hiszem, megkísérelem – vigyorodott el.

-         Ki ne ejtsd a szádon! – figyelmeztettem.

-         Bo…

-         Liam!

-         Csá…

-         Liam! – figyelmeztettem utoljára.

-         Nat! – ordította el a végét 3 oktávval magasabb hangon.

-         Ezt nem kellett volna! – visítottam fel, majd a macskákat utánozva nagy lendülettel rávetettem magam a prédára, aminek az lett a vége, hogy mindketten a földön végeztük. Kíméletlenül csikizni kezdtem oldalát, mire áldozatom eszeveszett kapálózásba kezdett, cselekvésünket végig nevetés kísérte. Kezeivel gyorsabban csalapált, mint ahogy egy kolibri ver a szárnyaival, így nem tudtam kihajolni nagy karjai alól, s tenyerével pont arcon csapott. Egy kisebb sikítással fogadtam a dolgot, s rögtön abbahagytam az áldozat kinyírását. Fél métert arrébb kúsztam négykézlábon(ennyit a kecses macska-mozdulatokról…), törökülésbe ültem, s arcomat fogtam. Liam rögtön utánam mászott, s össze-vissza pattogott, hogy ő nem akarta, és hogy véletlen volt. Azt hiszem a mai napon legtöbbet hallott szavam a sajnálom lesz… Nagy nehezen megnyugtattam, hogy semmi bajom sincs, és a szobámban lévő egész alakos tükör elé léptem, arcomat közel tartottam a tükörhöz, hogy megnézzem hadi sérülésemet: arcom egyik fele teljes pirosságban díszelgett.

-         Biztos, hogy jól vagy?

-         Jól vagyok… de most nézd meg az arcom! – fordultam felé.

-         Hát, ha gondolod, adhatok egyet a másik oldalra is, hogy szimmetrikus legyen – vigyorgott rám önelégülten, mivel szerinte most egy nagy poént ütött el.

-         Ha-ha… nagyon vicces! Eredetibb ötleted nincs? – cukkoltam kicsit.

-         Legalább a tenyerem nyoma nem látszik – szórakozott tovább rajtam, s ezúttal már én is együtt nevettem vele.

Később lementünk a konyhába, ahol békésen megittunk egy délutáni gyenge kávét, s mindenféle dologról beszélgettünk. Elmesélte, hogy amikor 14 évesen bekerült az x-faktorba, és az élő műsorba nem mehetett tovább, teljesen összetört. Úgy érezte, hogy meg tudja csinálni, hogy készen áll rá, s elmondta, hogy nagy tervei voltak már akkor. Miután kiesett a tehetségkutató-műsorból, még több időt fordított tehetségének továbbfejlesztésére, s 16 évesen újra jelentkezett. Elmesélte, hogy amikor tudatosult benne, hogy újra kiesett, reménytelennek gondolta az egészet. Kétszer is próbálkozott, egyszer sem jött be. Próbálta leírni szavakkal, hogy milyen érzés volt, amikor visszahívták őket, s egy bandában folytathatta tovább karrierének építését. Vagyis karrierjüknek építését. Beszámolt arról, hogy az x-faktor előtt hogyan élte mindennapjait, mesélt családjáról, az iskolájáról, még a barátnőiről is. Aztán szépen lassan visszatértünk a jelenbe, s eljutottunk odáig, hogy már a jövőnket terveztük.

Ez idő alatt teljes mértékben megbizonyosodtam arról, hogy Liam tökéletes beszélgetőtárs minden szempontból: teljesen közvetlenül és nyíltan tudtam vele beszélni, ami nagyon meglepő, mert általában elég zárkózott szoktam lenni. Az idő csak úgy repült, mintha egy sólyom szárnyain szállna, az óra létezéséről pedig teljesen megfeledkeztünk. Már besötétedett, amikor felmentünk a szobámba, ahol kényelmesen elhelyezkedtünk az egymással szemben lehelyezett babzsákfotelekben. Az életemről kezdett kérdezni, s nagyon pontosan rátapintott rossz szakaszaira, amelyeket különös módon részletesen taglaltam neki. Ekkor eszembe jutott, hogy Niall mennyit segített nekem: ha ő nem létezne, én már rég a síromat ásnám valahol messze Új-Zélandon. Beszámoltam neki minden egyes apró hazugságomról, az édesapám munkájáról, a bátyám elköltözéséről, az édesanyámmal táplált bensőséges kapcsolatomról.

Apukám egy nagy vállalat egyik fővezére, s amióta az eszemet tudom, mindig úton volt. Van, hogy hónapokra elutazik, de amikor itthon van, akkor csak a családdal foglalkozik. Sosem ül le a dolgozószobájába, és nem kezd el dokumentumokat átnézni, vagy éppen szerződéseket kötni. Ha semmi dolga nincs, akkor van, hogy önkéntes munkába állunk, és kutyákat sétáltatunk, vagy éppen árvaházakban olvasunk fel, ezeket a programokat mindig nagyon élvezzük. A bátyám most 20 éves, és Kanadában tanul egy nagyon jó egyetemen. Körübelül 2 éve költözött el, és már kezdek hozzászokni, hogy ritkán látom a vizsgák és a távolság miatt. Úgy 2 havonta szokott hazajönni, de volt olyan is, hogy majdnem fél évig nem láttam őt. Anyukámmal szoros a kapcsolatunk, hiszen szinte csak ő szokott itthon lenni velem, ám ő éjszaka dolgozik, így amikor suliba járok, őt is alig látom. Szerencsére most a tavaszi szünet miatt délelőtt én is itthon vagyok, így több időt tölthetünk együtt. A velem szemben kényelmesen elhelyezkedett fiú állandó figyelemmel hallgatott végig. Egyszerűen nem tudtam befogni a számat, a szavak csak úgy dőltek belőlem. Miután befejeztem hosszú monológomat, gondolkodóba estem. Ahogy elmeséltem emlékeimet, azokat újra átéltem, s egy kicsi időbe tellett, mire lelkem újra feldolgozta a történteket. Felpillantottam Liamre, aki egy féloldalas mosolyt eresztett felém. Amióta itt van, csak most néztem meg jobban: feszülős, V nyakú pólója szívdöglesztően állt felsőtestén, jobb csuklóján egy neon zöld állatfigurás gumikarkötő díszelgett, kék farmerjában kényelmesen pihent. Egy mondat jutott eszembe a látottakról: annyira másabb, mint Cain! Sőt, szinte minden általam ismert sráctól különbözik. Teste után arcát kezdtem elemezni, s arra jutottam, hogy Mr. Tökéletes Hímnemű Egyed ül előttem.

Liam

Csodálattal figyeltem, ahogy élete minden apró kis részletére kitér, ahogy beleéli magát a mesélésbe, néha már úgy éreztem, hogy én is átéltem ezeket. Fantasztikus, hogy egy délután alatt mennyi mindent meg lehet tudni valakiről. Szemei csillogtak az emlékek okozta izgalomtól, vicces szakaszoknál mindig zavartan hajába túrt, volt, amikor csilingelő nevetésbe kezdett, volt, hogy a sírás határán állt. Arcán ezernyi érzelmet lehetett felfedezni, amiket szíves-örömest felfedeztem volna. Mindent tudni akartam róla. Mindent!

Arra lettem figyelmes, hogy elhallgatott, s bámult maga elé. Azt hiszem a „meséje” végére érhettünk, mert egy boldog mosollyal nézett rám. Azt kívántam, bárcsak folytatná! Egész éjjel tudnám hallgatni hangját, érzelmeit, tapasztalatait, Őt. Láttam, amint végigvezeti rajtam tekintetét, szemei egy pillanatra elidőztek mellkasomon, majd csuklómon, s végül egy szeleburdi mosollyal arcomat kezdte kémlelni. Annyira közelebb mentem volna hozzá! Annyira megöleltem volna! A közelében akartam lenni, úgy értem, még közelebb. Úgy éreztem, hogy a köztünk lévő levegő eltakarja előlem őt, hogy elragadja szemeim elől. Micsoda badarság! De akkor is így érzek. Kár, hogy nem mehetek közelebb hozzá. Most biztosan azt kérdezed, hogy: miért? Azért, mert nem akarom elijeszteni. Nem akarom elrontani a köztünk kialakult friss barátságot. Összetört a szíve, most nem arra van szüksége, hogy én úgy közeledjek hozzá érzelmileg. Azt hiszem, szüksége van a barátságomra. Gondolatmenetemet Ophelia andalító hangja zavarta meg.

-         Szeretnél bejönni? – kérdezte télikertjének ajtaja előtt állva. Észre sem vettem, hogy felállt.

-         De… nem azt mondtad, hogy… - mutattam az ajtó felé.

-         Ugyan! – legyintett könnyedén jobb kezével. – Gyere! – nem kellett többször mondania, pikk-pakk felálltam, s elindultam felé.

Puhán lépett be az üvegszobába, s a sötétségben eltűnt szemeim elől. Követtem útját, óvatosan beléptem az ajtón, majd halkan bezártam magam mögött. Nem mertem beljebb menni, mert az orrom hegyéig is alig láttam el. Éppen szólásra nyitottam a számat, mikor a baloldal felől halvány fény világította be a helységet, majd később a jobb oldalt is. A gyönyörtől megszólalni sem bírtam. Ophelia megállt a szoba közepén elhelyezkedő facsoport mellett, én pedig ide-oda jártattam a szemeimet a szobában. Lia jobb oldala felől egy óriási fehér kanapét fedeztem fel, ami telivolt különféle díszpárnákkal. A bútor felett egy átlátszó polc helyezkedett el, mely teli volt könyvekkel. A baloldalon tört fehér színű kovácsoltvasból készített gyertyatartók álltak, melyekben olyan vastagságú gyertyák kaptak helyet, mint az alkarom. Az egész szobát a gyertyák természetes fénye árasztotta el világossággal, amely még harmonikusabbá tette az összképet.

-         Bejössz még ma, vagy végig ott fogsz állni? – kérdezte szórakozottan.

-         Lia, ez lenyűgöző! – indultam el felé. – Miért rejtegeted mindenki elől? Ezt látnia kéne a világnak! – ültem le mellé a kanapéra.

-         Kérlek, érts meg. Szeretem ezt a helyet. Egyedül. Ha mindenféle embert beengednék ide, akkor megtörne a varázsa. Ez így tökéletes.

-         Igazad van – zártam le ennyivel. Rájöttem, hogy hülyeséget mondtam, így nem akartam tovább erről beszélgetni. Tekintetem a plafonra szegeztem, ami üvegből volt, így teljesen kiláthattam rajta. Egy idő után újra Lia felé fordultam. – Mióta van meg?

-         Már egy jó ideje. 3 éve kitaláltam, hogy nekem kell egy ilyen kis hely. Apukám támogatott benne, még abban az évben megépíttettük. Kinéztem a bútorokat, édesanyám pedig délről hozatta ezeket a növényeket. Nem tudom elképzelni az életemet nélkülük – nevetett fel. – Tudom, hogy ezek csak növények, de nekem a boldogságot jelentik. El sem tudod képzelni milyen jó érzés, mikor egy új hajtást, vagy egy friss bimbót fedezel fel rajtuk! – nézte megbabonázva a középen elhelyezkedő pálmafákat és virágokat.

Csodálattal néztem, ahogy rám kapja tekintetét. Szemei zölden villogtak a félhomályban, én pedig úgy éreztem, hogy most azonnal közelebb kell mennem hozzá, vagy belehalok. Annyira vonzott! Mellé férkőztem, alig volt köztünk 30 cm. Arcát kémleltem, hátha fel tudok fedezni rajta valami érzelmet, de egy mosolynál többet nem kaptam.

-         Annyira… - csuklott el a hangom. – Annyira furcsa érzésem van. Nem tudom megmagyarázni – érdeklődve nézett rám. – Valahogy… vonzol. Egyre csak azt érzem, hogy közelebb kell kerülnöm hozzád. Sajnálom – vallottam be neki kicsit szégyenkezve érzéseimet.

-         Nem kell bocsánatot kérned – suttogta alig hallhatóan.

Jobb karomat a kanapé élére helyeztem, egy kicsit még közelebb húzódtam hozzá, arcomat nyakához közel tettem, fejemet kicsit lehajtottam. Mélyeket lélegeztem, bőrének édeskés illata átjárta tüdőmet, testem teljesen elgyengült tőle. Ophelia kezét éreztem bal vállamon, tenyerei puhán simították végig kulcscsontomat, majd megpihentek mellkasomon. Nem sokkal később a jobb oldalról egy kar fonódott derekam köré, arcomat lassan emeltem fel, szemeimet nehezen kinyitottam, s Lia tekintetével találtam szembe magam. Zöld szemei heves érzelmekről árulkodtak, szerintem nem lehetett sokkal jobban, mint én. Kínzott az az ismeretlen érzés. Nem is tudom mire vágytam, de az érzés csak marcangolt belülről, és nem engedett szabadulni. Nem megcsókolni akartam, nem lefeküdni akartam vele, nem testi vágyaim voltak, hanem érzelmi. Jobb kezét mellkasomról arcomra vezette, ajkai enyhén elnyíltak, s reszelősen szívta be a levegőt. Hirtelen azt sem tudtam ki vagyok, vagy egyáltalán mi vagyok. Nem éreztem lábaimat, sem kezeimet. Szemhéjamat erősen hunytam le, azt akartam, hogy csillapodjon az érzés, de ne múljon el teljesen. Azt hiszem sikerrel jártam, mert éreztem, hogy jobb karom tétlenül pihen a kanapé élén. Hirtelen vezérelt ötlettől megemeltem említett testrészemet, s Lia nyakára simítottam tenyeremet, bal kezemet „megkerestem”, s puhán derekára simítottam. Kinyitottam szemeimet, s az érzelmeim újra felülkerekedtek rajtam, újra marcangolni kezdtek belülről. Láttam, hogy a velem szemben ülő lány ugyan úgy küzd az érzéseivel, mint én. Mellkasa eszeveszettül emelkedett és süllyedt, a levegőt reszelősen szívta be, s szaggatottan fújta ki, szemeit lecsukva tartotta. Bal kezemmel járomcsontjánál simogattam bőrét, de hamarosan más területekre merészkedtem. Remegő hüvelykujjammal áttértem álla vonalára, szemeim megakadtak telt ajkain. Ujjam késztetés szerűen simított végig száján, orromat gyengén az övéhez érintettem. Az érzés egyre jobban rabul ejtett, a szabaduláson már nem is gondolkoztam. Lia jobb kezét arcomról nyakamra vezette, s finoman simogatta bőrömet. Egyikünk sem szólalt meg, azt hiszem nem is lettünk volna képesekre rá ebben a helyzetben. Egyre csak ajkait bámultam, újra úgy éreztem, hogy a köztünk lévő levegő megfoszt a lánytól, én pedig nem akartam elengedni. Ajkaimat csigalassúsággal közelítettem övéhez, erős szuszogását egész arcomon éreztem. Óvatosan érintettem számat telt alsó ajkához, derekamon éreztem egy erősebb szorítást, nyakamat simogató keze immáron átkulcsolta tarkómat, mellkasa érintkezett az enyémmel. Ajkaimmal övét simogattam, nem csókoltam meg. Nem éreztem szükségét, hogy ennél messzebbre merészkedjek, számomra ez így volt tökéletes.